11. A fejedelmek tiltakozása

A német keresztény fejedelmek tiltakozása az 1529-es speieri országgyűlésen az egyik legszebb bizonyságtevés volt a reformáció mellett. Ezeknek az embereknek – Isten embereinek – a bátorsága, hite és állhatatossága kivívta a gondolkozási és lelkiismereti szabadságot a következő századok számára. Protestálásuk adta meg a megreformált egyház protestáns nevét; elveik pedig „a protestantizmus tulajdonképpeni lényegét”. 1

Sötét és vészjósló napok köszöntöttek a reformációra. Annak ellenére, hogy a Wormsi Ediktum Luthert törvényen kívül helyezte, tanainak hirdetését, illetve elfogadását megtiltotta, a birodalomban mindeddig a vallási türelem érvényesült. A gondviselő Isten féken tartotta az igazsággal szemben álló erőket. V. Károlynak eltökélt szándéka volt a reformáció szétzúzása, de sokszor, amikor ütésre emelte a kezét, kénytelen volt máshová sújtani. Újra meg újra elkerülhetetlennek látszott, hogy mindazok nyomban elpusztulnak, akik Rómával szembehelyezkedtek. De a kritikus pillanatban a keleti határon megjelent a török hadsereg, a francia király vagy a császár növekvő hatalmára féltékeny pápa, és háborút indítottak ellene. Így aztán a nemzetek viszálya és kavargása közepette a reformáció tovább erősödhetett és terjedhetett.

Végül is a pápai uralkodók elfojtották gyűlölködésüket, hogy összefogjanak a reformátorok ellen. Az 1526-os speieri országgyűlés vallási ügyekben minden államnak szabad kezet adott az általános zsinat idejéig. De mihelyt elmúltak az engedményt kiváltó veszélyek, a császár 1529-ben ismét összehívta az országgyűlést Speierben, hogy összezúzza az eretnekséget. Rá akarta venni a fejedelmeket arra, lehetőleg békés eszközökkel, hogy foglaljanak állást a reformáció ellen. Ha pedig az nem sikerül, Károly felkészült rá, hogy erőszakhoz folyamodik.

A pápa hívei ujjongtak. Nagy számban jelentek meg Speierben, és nyíltan kifejezésre juttatták a reformátorokkal és pártfogóikkal szembeni gyűlöletüket. Melanchton ezt mondta: „A világ szemében utálat és söpredék vagyunk, de Krisztus letekint szegény népére és megőrzi.” 2 Az országgyűlésen részt vevő lutheránus fejedelmek rezidenciáján is tilos volt az evangéliumot prédikálni. Speier népe azonban szomjazta Isten Igéjét, és a tilalom ellenére ezrek özönlöttek a szász választófejedelem kápolnájában tartott istentiszteletekre.

Ez siettette a válságot. A császár kihirdette az országgyűlésnek, hogy mivel a lelkiismereti szabadságot engedélyező határozat súlyos zavargásokat keltett, elrendeli érvénytelenítését. Ez az önkényes cselekedet felháborította és megrémítette a lutheránus keresztényeket. Egyikük ezt mondta: „Krisztus újra Kajafás és Pilátus kezébe került.” A katolikusok még jobban felbőszültek. Az egyik vakbuzgó katolikus kijelentette: „A törökök jobbak, mint a lutheránusok, mivel a törökök tartanak böjtnapokat, a lutheránusok pedig megszentségtelenítik azokat. Ha választanunk kellene Isten szent Igéje és az egyház régi hibái között, az előbbit utasítanánk el!” Melanchton így szólt: „Faber a telt házú gyűlésen naponta újabb követ vet reánk, az evangélium híveire.” 3

A vallási türelem korábban már törvényerőre emelkedett, és a lutheránus államok most úgy döntöttek, hogy tiltakoznak jogaik megsértése ellen. Luthernek, akit a Wormsi Ediktum még mindig egyházi átok alatt tartott, tilos volt Speierben megjelennie, de munkatársai és a fejedelmek, akiket Isten indított, hogy ügyét ebben a válságban védjék, helyére álltak. A nemes lelkű szász Frigyes, Luther korábbi pártfogója meghalt. De testvére és utóda, János herceg is örömmel fogadta a reformációt. Bár békepárti volt, nagyon határozottan és bátran kiállt minden olyan dologban, ami a vallás érdekeit érintette.

A papok követelték, hogy a reformációt elfogadó államok fenntartás nélkül engedelmeskedjenek a római törvénykezésnek. A reformátorok viszont a korábban élvezett szabadságot igényelték. Nem egyezhettek bele abba, hogy Róma ismét fennhatósága alá vonja azokat az államokat, amelyek oly nagy örömmel fogadták Isten szavát.

Végül is elhangzott az a középutas javaslat, hogy ott, ahol a reformáció nem vert gyökeret, a Wormsi Ediktumot szigorúan érvényesíteni kell; és „ott, ahol a nép eltért attól, és ahol a zendülés veszélye nélkül nem tudnak alkalmazkodni hozzá, ott ne foganatosítsák a legkisebb új reformot sem, ne érintsenek semmilyen vitás pontot, ne ellenezzék a mise celebrálását, és egyetlen római katolikusnak se engedjék meg a lutheránizmus követését”. 4 Ezt az intézkedést az országgyűlés elfogadta a katolikus papok és főpapok nagy megelégedésére.

E rendelet érvényre juttatása megakadályozta volna „a reformáció kiterjesztését azokra a területekre, ahol még ismeretlen volt, gátolta volna megszilárdítását ott, ahová már eljutott”. 5 Tehát nincs szólásszabadság, és tilos áttérni. E megszorítások és tilalmak haladéktalan elfogadására voltak kötelezve a reformáció hívei. Úgy tűnt, hogy a világ reménysége kialvóban van.

„A római hierarchia visszaállítása... szükségszerűen visszahozná a régi viszszaéléseket”, és hamar alkalom kínálkozna annak a munkának az elpusztítására, amelyet már hevesen megrázott „a fanatizmus és a széthúzás”. 6

A tanácskozásra összegyűlt lutheránus-pártiak megdöbbenve néztek egymásra. „Mit tegyünk?” – kérdezgették egymástól. Az egész világot érintő súlyos kérdések forogtak kockán. Behódoljanak-e a reformáció vezérei, és elfogadják-e a rendeletet? Ebben a válságos helyzetben, amely csakugyan súlyos volt, milyen könnyű lett volna érvelni a téves út mellett! Mennyi jól hangzó ürügyet és „elfogadható” indokot találhattak volna a behódolásra! Hiszen a lutheránus fejedelmek garanciát kaptak vallásuk szabad gyakorlására. Ez a kedvezmény kiterjedt azokra az alattvalókra is, akik az intézkedés foganatosítása előtt magukévá tették a reformált nézeteket. Vajon ennyi nem elég? Mennyi veszélyt elkerülhetnének, ha most behódolnak! Mennyi ismeretlen bajt és viszályt zúdíthatnak magukra az ellenállással! Ki tudja, milyen lehetőségeket tartogat a jövő? Fogadjuk el a békét, ragadjuk meg a Róma által felkínált olajágat, és kötözzük be Németország sebeit! Ilyen érvekkel igazolhatták volna annak az intézkedésnek az elfogadását, amely minden bizonnyal csakhamar ügyük bukásával végződött volna.

„Szerencsére megvizsgálták ennek az egyezségnek az indítékát, és hitben cselekedtek. Mi volt ez az indíték? Az, hogy Rómának joga van a lelkiismeret elfojtására és a szabad vizsgálódás megtiltására. Vajon ők maguk és protestáns alattvalóik nem élvezhetnek vallásszabadságot? De igen. De csak mint az egyezményben kikötött egyik különleges kedvezményt, nem pedig jog szerint. Az egyezményen kívül pedig a tekintély nagy hatalmú elve volt az úr. A lelkiismeret nem volt perdöntő. Róma csalhatatlan bíró, akinek engedelmeskedni kell. A felkínált egyezmény elfogadása tulajdonképpen annak az elismerése lett volna, hogy a vallásszabadság csak a protestáns szászokra korlátozódik. A többi keresztény pedig bűnt követ el a szabad vizsgálódással és a protestáns hit megvallásával, amelyért börtön és máglya jár. Beleegyezhetnek-e vajon a vallásszabadság lokalizálásába, annak meghirdetésébe, hogy a reformáció több hívet már nem szerezhet magának? Hogy egy talpalatnyi földet sem hódíthat már meg? Ahol ebben az órában Róma az úr, ott uralma állandó lesz? Ártatlannak mondhatnák-e a reformátorok magukat annak a sok száz és ezer embernek a vérétől, akik az egyezmény értelmében áldozzák fel életüket a pápaság országaiban? E sorsdöntő órában ez az evangélium ügyének és a kereszténység szabadságának az elárulása lett volna.” 7 Inkább „feláldoznak mindent, még országukat, koronájukat és életüket is”. 8

„Utasítsuk el ezt a rendeletet! – mondták a fejedelmek. Lelkiismeret dolgában nincs súlya a többségnek.” A küldöttek kijelentették: „Az 1526-os rendeletnek vagyunk adósai a birodalom békéjéért; annak eltörlése bajt és viszályt hozna Németországra. Az országgyűlés csak arra illetékes, hogy megőrizze a vallásszabadságot addig, amíg a tanács újra összejön.” 9 A lelkiismereti szabadság megvédése az állam feladata; vallási ügyekben csak eddig terjed a hatalma. Minden világi hatalom, amely polgári hatóság által kísérli meg szabályozni vagy kikényszeríteni a vallási előírásokat, megsérti azt az elvet, amelyért a lutheránus keresztények oly nemesen küzdöttek.

Róma hívei elhatározták, hogy véget vetnek annak, amit „vakmerő makacsság”-nak neveztek. Először megpróbáltak megoszlást támasztani a reformáció hívei között, és megfélemlíteni azokat, akik nem foglaltak nyíltan állást mellettük. Végül a szabad városok képviselőit az országgyűlés elé idézték, hogy nyilatkozzanak: elfogadják-e a javaslat feltételeit. A képviselők hiába kértek halasztást. Amikor színt kellett vallaniuk, majdnem a fele a reformátorok mellé állt. Azok, akik nem voltak hajlandók eladni a lelkiismereti szabadságot és az egyén döntési jogát, jól tudták, hogy állásfoglalásuk miatt bírálni, kárhoztatni és üldözni fogják őket. Az egyik delegátus ezt mondta: „Vagy megtagadjuk Isten Igéjét, vagy elégetnek minket”. 10

Ferdinánd király, aki az országgyűlésen a császárt képviselte, látta, hogy a rendelet súlyos megosztottsághoz vezet, hacsak a fejedelmeket nem sikerül rávennie arra, hogy elfogadják a rendeletet. Ezért rábeszéléssel próbálkozott, mert jól tudta, hogy az erőszak még eltökéltebbé teszi ezeket az embereket. Ferdinánd „könyörgött a fejedelmeknek, hogy fogadják el a rendeletet, és biztosította őket arról, hogy a császár nagyon meg lesz velük elégedve”. De ezek az állhatatos emberek, akik a földi uralkodók felett álló tekintélyt ismerték el, nyugodtan válaszoltak: „Mindenben engedelmeskedünk a császárnak, ami a béke ügyét és Isten dicsőségét szolgálja.” 11

Végül a király az országgyűlés előtt kijelentette a választófejedelemnek és barátainak, hogy az ediktum „császári rendelet formájában” fog megjelenni, és csak „egy lehetőségük van: engedelmeskedni a felsőbbségnek!” E szavak után otthagyta a gyűlést, nem adva alkalmat a reformátoroknak sem megfontolásra, sem válaszra. „Hasztalan küldtek küldöttséget a királyhoz, hogy visszatérésre bírják.” Tiltakozásukra csak ezt válaszolta: „Ez elintézett ügy, ennek csak engedelmeskedni lehet.” 12

A császári párt meg volt győződve arról, hogy a keresztény fejedelmek ragaszkodni fognak a Szentíráshoz, amelyet az emberi tanítások és kívánalmak elé helyeznek. A császárpártiak tudták, hogy ahol ezt az elvet elfogadják, a pápaság végül megbukik. De miként emberek ezrei, akik a „láthatókra” néztek, ők is azzal áltatták magukat, hogy a császár és a pápa ügye erős, a reformátoroké pedig gyenge. Ha a reformátorok csupán emberi segítségben bíztak volna, erőtlenek lettek volna, miként a katolikusok gondolták. Bár kevesen voltak, és meghasonlottak Rómával, mégis erősek voltak. „Az országgyűlés jegyzőkönyve helyett Isten Igéjére apelláltak, Károly császár helyett pedig Jézus Krisztushoz, a királyok Királyához és uraknak Urához fordultak.” 13

Mivel Ferdinánd nem volt hajlandó tekintettel lenni lelkiismereti meggyőződésükre, a fejedelmek elhatározták, hogy távollétével nem törődve tiltakozásukat késedelem nélkül a nemzeti tanács elé tárják. Ezért ezt az ünnepélyes nyilatkozatot fogalmazták meg és nyújtották be az országgyűlésnek: „E nyilatkozat útján Isten, a mi egyetlen Teremtőnk, Megtartónk, Megváltónk és Üdvözítőnk előtt, aki egy napon Bíránk lesz, valamint minden ember és minden teremtmény előtt kijelentjük, hogy semmit nem hagyunk jóvá és nem fogadunk el – sem mi, sem népünk – semmilyen vonatkozásban, ami a javasolt rendelkezésben Istennel, szent Szavával, igaz lelkiismeretünkkel és lelkünk üdvével ellentétes.”

„Micsoda?! Hagyjuk jóvá ezt a rendeletet?! Azt állítsuk, hogy a Mindenható Isten meg akarja ugyan ismertetni magát az emberrel, de az ember képtelen eljutni Isten ismeretére?!” „Nincs más biztos tan, csak amely Isten szavával összhangban van... Az Úr tiltja minden egyéb hitelv tanítását... A Szentírás igéit más, világosabb igékkel kell megmagyarázni... Ez szent könyv, amelyre a kereszténynek minden dologban szüksége van, könnyen érthető, és alkalmas a sötétség eloszlatására. Isten kegyelméből elhatároztuk, hogy kitartunk Isten egyetlen Igéjének tiszta és kizárólagos prédikálása mellett, ahogyan azt a Biblia óés újtestamentomi könyvei tartalmazzák. Nem teszünk hozzá semmit, ami ellentétben áll vele. Ez az Ige az egyedüli igazság, minden tan és az egész élet biztos szabálya. Sohasem csal vagy téveszt meg bennünket. Aki erre az alapra épít, az a pokol minden hatalmával szemben is megáll, míg minden emberi hiábavalóság, amely ellene támad, Isten színe előtt kudarcot vall.” „Ezért visszautasítjuk a ránk kényszerített igát.” „Ugyanakkor a császár őfelségétől elvárjuk, hogy keresztény uralkodóként viselkedjék velünk, mint aki mindennél jobban szereti Istent; és mi kijelentjük, hogy készek vagyunk mindazzal a szeretettel és engedelmességgel adózni mind neki, mind nektek, kegyelmes urak, ami igaz és törvényes kötelességünk.” 14

A tiltakozás nagy hatással volt az országgyűlésre. A többséget nagyon meglepte és megrémítette a tiltakozók bátorsága. A jövőt viharosnak és bizonytalannak látták. Elkerülhetetlennek tűnt a viszály, a harc és a vérontás. A reformátorok, akik biztosak voltak ügyük igazságában, bíztak a Mindenható erejében. „Nagyon bátrak és határozottak voltak.”

„E híres tiltakozásban foglalt elvek... a protestantizmus lényegét alkotják. Ez a tiltakozás a vallást érintő két emberi visszaélés ellen emel szót: az első a polgári magisztrátus beavatkozása, a második pedig az egyház önkényes hatalma. E visszaélések helyett a protestantizmus a magisztrátus fölé a lelkiismeret hatalmát, a látható egyház fölé pedig Isten szavának tekintélyét helyezte. Először is visszautasítja, hogy a polgári hatalmak beleavatkozzanak az Isten dolgaiba; majd a prófétákkal és az apostolokkal együtt mondja: »Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek.« A tiltakozók V. Károly koronája előtt magasra emelték Jézus Krisztus koronáját. Sőt továbbmentek: lefektették azt az elvet, hogy minden emberi tanítást Isten kinyilatkoztatásai alá kell rendelni.” 15 A protestálók azt is kijelentették, hogy joguk van szabadon bizonyságot tenni meggyőződésükről. Nemcsak hinni és engedelmeskedni akarnak, hanem tanítani is azt, amit Isten Igéje mond. Tagadták, hogy a papoknak és a magisztrátusoknak joguk van ezt megakadályozni. A speieri protestálás ünnepélyes bizonyságtevés volt a vallási türelmetlenség ellen, és hangsúlyozása annak, hogy minden embernek joga van Istent úgy imádni, ahogy a lelkiismerete diktálja.

A nyilatkozat elhangzott, és emberek ezrei jól emlékezetükbe vésték. A mennyei könyvekbe is bekerült, ahonnan senki emberi erőfeszítéssel ki nem törölheti. Az egész lutheránus Németország hitvallásként fogadta el a protestálást. Az emberek mindenütt új és jobb korszak ígéretét látták a nyilatkozatban. Az egyik fejedelem ezt mondta a speieri protestánsoknak: „A Mindenható, akinek segítségével szilárdan, szabadon és bátran meg tudjátok Őt vallani, őrizze meg bennetek ezt a keresztény állhatatosságot az örökkévalóság napjáig”. 16

Ha a reformáció, e kezdeti sikerekkel megelégedve, megalkuvással próbált volna a világ kegyeibe férkőzni, ez hűtlenség lett volna Istennel és önmagával szemben. E hűtlenséggel saját sírját ásta volna meg. E nemes lelkű reformátorok élete tanulságokkal szolgál minden korszakban. Sátán munkamódszere, amellyel Isten és Igéje ellen dolgozik, nem változott. Ma is éppoly ellensége a Szentírásnak, az élet útmutatójának, mint amilyen a XVI. században volt. A Szentírás tanításaitól és elveitől ma is sokan messze elkanyarodnak. Vissza kell térni a nagy protestáns alapelvhez: a Biblia, és csakis a Biblia a hit és a kötelesség szabálya. Sátán ma is minden hatalmában álló eszközzel igyekszik a lelkiismereti szabadságot megsemmisíteni. A speieri protestálók által elutasított antikrisztusi hatalom ma újult erővel törekszik arra, hogy elvesztett felsőbbségét visszaszerezze. Az a rendíthetetlen hűség, amely a reformáció e válságos helyzetében Isten Igéje iránt megmutatkozott, ma is a reform egyedüli lehetősége.

 A jelek azt mutatták, hogy a protestánsokat veszély fenyegeti. Más jelekből viszont azt lehetett látni, hogy Isten kinyújtotta kezét, hogy híveit megvédje. Ez idő tájt történt, hogy „Melanchton sietve vezette barátját, Simon Grynaeust Speier utcáin a Rajna felé, és unszolta, hogy keljen át a folyón. Grynaeust megdöbbentette ez a sietség. »Egy komoly és ünnepélyes fellépésű idős ember, akit nem ismerek – szólt Melanchton –, jelent meg előttem, és azt mondta, hogy Ferdinánd perceken belül rendőröket fog küldeni, hogy Grynaeust letartóztassa.«”

E nap folyamán Faber, a római egyház teológusa megrágalmazta prédikációjában Grynaeust. Grynaeus viszont felpanaszolta, hogy Faber „gyűlöletes tévedések”-et védelmez. „Faber leplezte haragját, de azután mindjárt a királyhoz fordult, akitől elfogatási parancsot szerzett az okvetetlenkedő heidelbergi professzor ellen. Melanchton előtt nem volt kétséges, hogy barátját Isten mentette meg, aki szent angyalát küldte el ezzel a figyelmeztetéssel.

Melanchton mozdulatlanul várt, míg a folyó vize megmentette Grynaeust üldözőitől. „Végre – kiáltott Melanchton, amikor a barátját a túloldalon látta –, végre megszabadult az ártatlan a vérre szomjazók kegyetlen szorításából.” Hazaérve Melanchton megtudta, hogy a rendőrök a padlástól a pincéig tűvé tették Grynaeusért a házat.” 17

A reformációt nagyobb erővel kellett hangsúlyozni a föld nagyjai előtt. Ferdinánd király nem volt hajlandó a lutheránus fejedelmeket meghallgatni, de a fejedelmek alkalmat kaptak arra, hogy ügyüket a császár, valamint az összehívott egyházi és állami méltóságok elé terjesszék. A birodalmat felkavaró viszály lecsendesítésére a speieri protestálást követő évben a császár, V. Károly országgyűlést hívott össze Augsburgban, amelynek elnökévé önmagát jelölte. Erre az országgyűlésre beidézték a protestáns vezetőket is.

Nagy veszélyek fenyegették a reformációt, de hívei most is Istenre bízták ügyüket. Megfogadták, hogy kitartanak az evangélium mellett. A szász választófejedelmet tanácsadói le akarták beszélni arról, hogy megjelenjék az országgyűlésen. A császár – mondták – azért igényli a fejedelmek részvételét, hogy tőrbe csalja őket. „Nem kockáztat-e mindent az, aki hatalmas ellenség társaságában záratja magát egy város falai közé?” Mások pedig ezt a tiszteletreméltó kijelentést tették: „Csak viseljék magukat a fejedelmek bátran, és Isten ügye mentve van!” „Isten hű, nem hagy el bennünket” – hangoztatta Luther. 18 A választófejedelem elindult kíséretével Augsburgba. Mindnyájan tudták, milyen veszélyek leselkednek rájuk, és sokan szomorú arccal és nyugtalan szívvel mentek. De Luther, aki elkísérte őket egészen Coburig, „Erős vár a mi Istenünk” című énekével – amelyet az úton írt – új életre keltette lankadó hitüket. A lelkesítő ének hangjaira számos nyugtalanító sejtelem eloszlott, és sok nehéz szív megkönnyebbült.

A reformált fejedelmek úgy határoztak, hogy benyújtanak az országgyűlésnek egy nyilatkozatot, amely rendszerbe fogva és a Szentírással igazolva tartalmazza nézeteiket. Elkészítését Lutherre, Melanchtonra és társaikra bízták. A protestánsok e hitvallást meggyőződésük kifejezéseként fogadták el, és összegyűltek, hogy e fontos okmányt aláírják. Ünnepélyes és nehéz pillanatok voltak ezek. A reformátorok nagyon óvakodtak attól, hogy ügyükbe politikai kérdéseket keverjenek. Úgy érezték, hogy a reformációnak nem szabad semmi más befolyást árasztania, csak azt, ami Isten szavából árad. Amikor a keresztény fejedelmek felkészültek, hogy aláírják a Hitvallást, Melanchton e szavakkal tiltakozott: „A teológusoknak és lelkészeknek kell ezeket a dolgokat javasolniuk. Tartogassuk másra a föld nagyjainak tekintélyét!” „Isten ments – válaszolt a szászországi János –, hogy engem kizárjatok! Eltökéltem, hogy megteszem, ami helyes, a koronám miatti aggódás nélkül. Választói fövegem és a hermelinem nem olyan drága nekem, mint Jézus keresztje.” E szavak után aláírta nevét. Egy másik herceg ezt mondta, miközben kezébe vette a tollat: „Ha az én Uram, Jézus Krisztus dicsősége megkívánja, kész vagyok... javaimat és életemet feláldozni. Inkább lemondanék alattvalóimról és országaimról, inkább elhagyom atyáim országát bottal a kezemben, mintsem valami más tanítást fogadjak el, mint amit ez a hitvallás tartalmaz.” 19 Ilyen volt azoknak az embereknek – Isten embereinek – a hite és bátorsága.

Ütött az óra, és meg kellett jelenniük a császár előtt. V. Károly trónján ülve és a fejedelmek társaságában fogadta a protestáns reformátorokat, akik felolvasták hitvallásukat. Azon a reprezentatív gyűlésen az evangélium igazságai világosan feltárultak, a pápai egyház tévelygései pedig lelepleződtek. Joggal mondják, hogy ez a nap „a reformáció legnagyobb, a kereszténység és az emberiség történelmének pedig egyik legdicsőségesebb napja”. 20

Ekkor még csak néhány év telt el azóta, hogy a wittenbergi barát egyedül állt a wormsi nemzeti tanács előtt. Most ott voltak helyette a birodalom legnemesebb és leghatalmasabb fejedelmei. Luthernek tilos volt Augsburgban megjelennie, de jelen volt szavai és imái által. „Végtelenül boldog vagyok – írta –, hogy megértem ezt az órát, amelyben Krisztust ilyen jeles hitvallók magasztalták fel nyilvánosan és ilyen dicső gyűlés előtt.” 21 Így teljesedtek a Szentírás szavai: „A királyok előtt szólok a Te bizonyságaidról” (Zsolt 119:46).

Pál korában az evangélium, amelyért az apostolt bebörtönözték, éppen így került a császárváros fejedelmei és nemesei elé. Most is ez történt: amit a császár nem engedett a szószékről prédikálni, azt a palotából hirdették. Amiről sokan azt tartották, hogy még a szolgáknak sem való meghallgatni, azt a birodalom urai és főnemesei csodálattal hallgatták. Királyok és más méltóságok voltak a hallgatók, koronás fejedelmek a prédikátorok, a prédikáció pedig Isten fennkölt igazsága volt. „Az apostoli kor óta – jelenti ki egy író – nem végeztek ennél nagyszerűbb munkát, és nem tettek fennköltebb hitvallást.” 22

„Mindaz, amit a lutheránusok mondanak, igaz. Nem tudjuk letagadni” – jelentette ki egy katolikus püspök. „Meg tudja ön helytálló érvekkel cáfolni a választófejedelem és társai hitvallását?” – kérdezte egy másik dr. Ecktől. „Az apostolok és próféták írásaival nem – hangzott a válasz –, de az atyákéval és a zsinatokéval igen!” „Értem – válaszolt a kérdező. Tehát ön szerint a lutheránusok a Szentíráson belül vannak, mi pedig kívül.” 23 Néhány német fejedelmet meghódított a reformált hit. Maga a császár is kijelentette, hogy a protestáns cikkelyek csak az igazságot tartalmazzák. A Hitvallást számos nyelvre lefordították, egész Európában elterjesztették, és a későbbi generációk során milliók fogadták el saját hitvallásukként.

Isten hűséges szolgái nem egymaguk dolgoztak. Miközben a levegőbeli fejedelemségek, hatalmasságok és gonosz lelkek összefogtak ellenük, az Úr nem hagyta el népét. Ha szemük megnyílt volna, éppúgy látták volna, hogy mennyei lények segítik őket, miként a régi próféta. Amikor Elizeus szolgája az őket körülvevő és a menekülés minden lehetőségét elvágó ellenséges seregre mutatott, a próféta így imádkozott: „Óh Uram! nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson” (2Kir 6:17). Íme, a hegy tele volt tüzes szekerekkel és lovakkal! A menny serege ott állomásozott, hogy megvédje Isten emberét. Így vigyáztak Isten angyalai a reformáció ügyét szolgáló munkásokra is.

Luther sziklaszilárdan vallotta, hogy nem szabad világi hatalom igénybevételével elősegíteni, sem fegyverrel megvédeni a reformációt. Boldog volt, hogy a birodalom fejedelmei megvallották az evangéliumot. De amikor azt javasolták, hogy alkossanak védelmi szövetséget, kijelentette: „az evangélium tanítását egyedül Istennek kell megvédenie... Minél kevésbé ártják bele az emberek magukat ebbe a munkába, annál feltűnőbb lesz Isten közbelépése. Nézete szerint minden körültekintő óvintézkedés hitvány félelemnek és bűnös bizalmatlanságnak tulajdonítható.” 24

Amikor hatalmas ellenség fogott össze, hogy a reformált hitet megdöntse, és úgy tűnt, hogy ezrek fognak kardot rántani ellene, Luther ezt írta: „Sátán kimutatja dühét. Istentelen főpapok ármánykodnak, és háború fenyeget bennünket. Buzdítsátok a népet, hogy küzdjön vitézül Isten trónja előtt imában és hitben, hogy ellenségeink Isten Lelke által legyőzve nyugodni kényszerüljenek! Legfőbb szükségletünk és legfőbb dolgunk az imádkozás! Tudja meg a nép, hogy ki van téve a kard élének és Sátán haragjának! Ezért imádkozzon!” 25 Később a reformált fejedelmek által tervezett szövetségre utalva Luther kijelentette, hogy csak egy fegyvert szabad ebben a harcban használni: „a Lélek kardját”. A szász választófejedelemnek így írt: „Lelkiismeretünk szerint nem egyezhetünk bele a javasolt szövetségbe. Inkább tízszer is meghalunk, mintsem azt lássuk, hogy evangéliumunk egyetlen csepp vér kiontását is okozza. A mi feladatunk az, hogy olyanok legyünk, mint a mészárszékre vitt juh. Hordoznunk kell Krisztus keresztjét. Ne féljen felséged, imáinkkal többet teszünk, mint összes ellenségünk a kérkedésével! Csak ne engedje, hogy keze testvérei vérével szennyeződjék be! Ha a császár azt kívánja, hogy bíráinak kiszolgáltassuk magunkat, készségesen megjelenünk előttük. Ön nem tudja hitünket megvédeni. Mindenkinek a saját maga kockázatára és veszélyére kell hinnie.” 26

A titkos imából fakadt az az erő, amely a nagy reformáció által megrázta a világot. Az Úr szolgái az imádkozás helyén szent nyugalommal vetették meg lábukat Isten ígéreteinek szikláján. Az augsburgi küzdelem idején „nem múlt el egy nap sem anélkül, hogy Luther ne szentelt volna legalább három órát imára. Az elmélyülésre legalkalmasabb órákat választotta ki.” Hallani lehetett, hogy cellájának magányában kiönti lelkét Isten előtt, „mint amikor az ember a barátjával beszél. Szavai tele voltak hálaadással, aggódással és reménységgel.” „Tudom, hogy Atyánk és Istenünk vagy – mondta –, és hogy szétszórod gyermekeid üldözőit, hiszen Te is veszélyben vagy velünk. Ez a Te ügyed, és csak a Te késztetésedre vettük mi is kezünkbe. Védj meg hát bennünket, ó Atyánk!” 27

Az aggodalomtól és félelemtől roskadozó Melanchtonnak ezt írta: „Kegyelem és békesség Krisztusban, mondom Krisztusban, és nem a világban. Ámen. Gyűlölöm, szerfelett gyűlölöm a téged emésztő határtalan gondokat. Ha az ügy igaztalan, hagyj fel vele; ha pedig igaz, miért hazudtolnánk meg annak ígéretét, aki azt parancsolja, hogy félelem nélkül hajtsuk fejünket álomra?! ...Krisztus nem fog hiányozni a jogos és igaz ügy mellől. Ő él, Ő uralkodik; akkor mitől féljünk?” 28

Isten hallotta szolgái kiáltását. Fejedelmeknek és lelkészeknek erőt és bátorságot adott, hogy őrizzék az igazságot az élet sötétségének világbírói ellen. Így szól az Úr: „Ímé szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül” (1Pt 2:6). A protestáns reformátorok Krisztusra építettek, és a pokol kapui sem tudtak diadalt aratni rajtuk.