16. A zarándokatyák

Az angol reformátorok megtagadták ugyan a katolicizmus tanításait, de számos formaságát megtartották. Róma tekintélyét és hitvallását elvetették, jó néhány szokását és szertartását azonban bevitték az anglikán egyházba. Azt állították, hogy ezek a szertartások nem lelkiismereti kérdések. Mivel azonban a Szentírás se nem parancsolja, se nem tiltja őket, ezért nincs bennük semmi bűn, és nem is lényegesek. Megtartásukat, amelynek az volt a célja, hogy leszűkítse a reformált egyházak és Róma között tátongó szakadékot, azzal indokolták, hogy a katolikusok így könnyebben fogják a protestáns hitet elfogadni.

A konzervatívoknak és a megalkuvóknak ezek az érvek meggyőzőnek látszottak. Volt azonban egy másik osztály is, amely másképp vélekedett. Az a tény, hogy ezek a szokások a „Róma és a reformáció közötti szakadék áthidalását” célozzák, 1 szemükben döntő érv volt megszüntetésükre. A rabszolgaság ismérveinek tekintették őket. E rabsághoz pedig, amelyből egyszer megszabadultak, semmi kedvük nem volt visszatérni. Úgy okoskodtak, hogy Isten lefektette Igéjében az igaz istentisztelet rendtartásait, és az embernek nincs joga ezekhez hozzátenni vagy belőlük elvenni. A nagy hitehagyás úgy kezdődött, hogy egyesek megpróbálták Isten tekintélyét az egyház tekintélyével emelni. Róma azzal kezdte, hogy elrendelte azt, amit Isten nem tiltott meg, és azzal végezte, hogy megtiltotta azt, amit Isten kifejezetten megparancsolt.

Sokan mélységesen vágytak arra, hogy visszatérhessenek ahhoz a tisztasághoz és egyszerűséghez, amely az ősegyházat jellemezte. Az anglikán egyház számos szokását a bálványimádás emlékének tartották, és nem tudtak jó lelkiismerettel részt venni istentiszteletén. De az egyház, amelyet a polgári hatalom támogatott, nem engedte meg, hogy az emberek eltérjenek formáitól. Az istentiszteletek látogatását a törvény útján megkövetelte, és az illegális istentiszteleteket bebörtönzés, száműzetés és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta.

A XVII. század elején Anglia újdonsült királya kijelentette, hogy a puritánokat „alkalmazkodás”-ra bírja, vagy „kiűzi... az országból, vagy még ennél is rosszabb”-bat tesz. 2 Az üldözöttek és a rabok semmi jelét nem látták annak, hogy sorsuk később javulni fog. Sokan arra a meggyőződésre jutottak, hogy azoknak, akik Istent lelkiismeretük parancsa szerint akarják szolgálni, „Anglia örökre megszűnik lakható hely lenni”. 3 Egyesek elhatározták, hogy Hollandiában keresnek menedéket. Nehézségeket, veszteségeket, rabságot szenvedtek. Szándékaikat meghiúsították. Ellenségeik kezére játszották őket. De a rendíthetetlen kitartás végül győzött, és az üldözöttek menedéket találtak a Holland Köztársaság barátságos partjain.

A menekülők elhagyták házukat, javaikat és megélhetési eszközeiket. Idegenek voltak az idegen földön, más nyelvű és más szokású emberek között. Új és ismeretlen munkához kellett fogniuk, hogy megkeressék kenyerüket. Az eddig földműveléssel foglalkozó középkorú embereknek most kézművességet kellett tanulniuk, de jókedvvel vállalták ezeket a körülményeket. Nem vesztegették az időt semmittevéssel és sopánkodással. Bár sokszor szegénységgel küszködtek, de megköszönték Istennek azokat az áldásokat, amelyekben még így is részesültek. Örömöt leltek a háborítatlan lelki közösségben. „Tudták, hogy zarándokok e földön, de nem nagyon törődtek vele, hanem az égre, szeretett honukra emelték szemüket, és lelkük megnyugodott.” 4

A száműzetés és a nehézségek közepette szeretetük és hitük egyre erősödött. Bíztak az Úr ígéreteiben, és Ő nem hagyta el őket a szükség idején. Angyalai mellettük álltak, bátorították és támogatták őket. Amikor e száműzöttek úgy látták, hogy Isten a tenger túlsó partjára mutat, arra a földre, ahol maguk is államot alapíthatnak, és gyermekeiknek a vallásszabadság drága örökségét hagyhatják, mentek tovább a gondviselés jelezte úton, és nem hátráltak meg.

Isten próbákat engedett meg népe életében, hogy elkészítse őket irgalmas tervének megvalósítására. Az egyház megalázottsága felmagasztaláshoz vezetett. Isten megmutatta hatalmát egyháza érdekében. Hadd lássa meg újólag a világ, hogy Isten nem hagyja el a benne bízókat. Úgy irányította az eseményeket, hogy Sátán haragja és a gonosz emberek ármánykodásai által növekedjék dicsősége, és népe biztonságos helyre jusson. Az üldözés és számkivetés utat nyitott a szabadság felé.

Amikor a puritánok első ízben kényszerültek arra, hogy elszakadjanak az anglikán egyháztól, az Úr szabad népeként szent fogadalmat tettek, hogy „Isten már megismert és a jövőben megismerendő útján együtt fognak járni”. 5 Ilyen volt az igazi reformációs lelkület, a protestantizmus ékesen szóló elve. A zarándokok azért hagyták el Hollandiát, hogy az Újvilágban otthonra találjanak. Lelkészük, John Robinson, akit Isten nem engedett el velük, a száműzöttekhez intézett búcsúbeszédében ezt mondta: „Testvéreim, most el kell válnunk, és csak az Úr tudja, fogom-e még valaha is orcátokat látni. S akár az Úr rendelte így, akár nem, Isten és szent angyalai előtt kérlek titeket, hogy csak addig kövessetek engem, amíg én Krisztust követem. Ha Isten bármilyen más eszköze által bármit kijelent nektek, olyan készségesen fogadjátok el, mint ahogy az általam közölt igazságot elfogadtátok, mert meg vagyok győződve arról, hogy az Úr szent Igéjében még van kinyilatkoztatandó igazság és világosság.” 6

„Ami engem illet, nem tudok eleget siránkozni a reformált egyházak állapota miatt, amelyek holtpontra jutottak, és jelenleg nem lépik túl megreformálóik szintjét. A lutheránusokkal nem lehet a Luther által felismert világosságnál többet megláttatni,... a kálvinisták pedig, amint látjátok, erősen leragadtak ott, ahol Isten nagy embere hagyta őket, aki azonban nem ismerte fel a teljes igazságot. Ez mélyen megrendítő nyomorúság, mert bár ők a maguk korában égő és fénylő fáklyák voltak, de nem ismerték fel Isten minden szándékát. De ha ma élnének, éppoly szívesen elfogadnának újabb igazságokat, miként az elsőket elfogadták.” 7

„Emlékezzetek vissza gyülekezeti fogadalmatokra, amelyben vallottátok, hogy Isten minden megismert és megismerendő igazsága szerint fogtok járni! Emlékezzetek Istennel és egymással kötött szövetségetekre, amelyben megígértétek, hogy elfogadjátok a világosságot és igazságot, amit az írott Igéből felismertek! De nagyon kérlek titeket, arra is vigyázzatok, mit fogadtok el igazságként! Vessétek és mérjétek össze az igazság más igéivel, mielőtt elfogadjátok, mert nem lehetséges, hogy a keresztényietlenség sűrű sötétségéből épphogy kilépett keresztény világ azonnal tökéletesen tudjon mindent.” 8

A lelkiismereti szabadság utáni vágy sarkallta a zarándokokat arra, hogy bátran szembenézzenek a hosszú tengeri út veszélyeivel; hogy elviseljék a pusztaság nehézségeit és veszedelmeit, és Isten áldásával Amerika partjain lerakják egy hatalmas nemzet alapjait. A zarándokok becsületes és istenfélő emberek voltak, de még nem értették a vallásszabadság nagy elvét. Abban a szabadságban, amelynek megszerzéséért oly sokat áldoztak, nem voltak készek ugyanúgy másokat is részesíteni. „A XVII. század kiemelkedő gondolkodói és erkölcstanítói közül is csak igen kevesen alkottak valamennyire is helyes fogalmat arról a csodálatos újtestamentumi alapelvről, amely Istent az emberi hit egyedüli bírájaként ismeri el.” 9 Az a tanítás, amely szerint Isten az egyháznak adta a lelkiismeret irányításának, valamint az eretnekség meghatározásának és megbüntetésének jogát, az egyik legmélyebben gyökerező pápai tévedés. A reformátorok megtagadták ugyan Róma hitvallását, de a türelmetlenségtől nem szabadultak meg teljesen. Az a sűrű sötétség, amely a pápaság uralkodásának hosszú századai alatt beburkolta a kereszténységet, még nem oszlott el egészen. A massachusettsi öbölben lévő kolónia egyik vezető lelkésze ezt mondta: „A türelem tette a világot keresztényietlenné, és az egyháznak soha nem ártott az eretnekek megbüntetése.” 10 A telepesek elfogadták azt a szabályt, hogy csak egyháztagok szólhatnak bele a polgári kormányzásba. Valamiféle államegyház alakult, amelyben az egész népnek hozzá kellett járulnia a papság fenntartásához. Az eretnekség elfojtása pedig a magisztrátusok feladata lett. Így a világi hatalom az egyház kezében volt. Nem sok idő telt el, és ezek az intézkedések elkerülhetetlenül üldözéshez vezettek.

Tizenegy évvel az első kolónia felállítása után jött az Újvilágba Roger Williams. Az első zarándokokhoz hasonlóan ő is azért jött, hogy élvezze a vallásszabadságot. E zarándokokkal ellentétben látta, amit abban a korban még nagyon kevesen láttak, hogy a szabadság mindenkinek elidegeníthetetlen joga, bármi legyen is a hitvallása. Roger Williams buzgón kutatta az igazságot. Lehetetlennek tartotta, akárcsak Robinson, hogy már eljutottak volna Isten szavának teljes világosságára. Williams „volt az első az újkori kereszténységben, aki a vallásszabadság tantételére és a törvény előtti nézetegyenlőségre épített polgári kormányzatot alapított”. 11 Azt mondta, hogy a magisztrátusok kötelessége a bűn megfékezése, nem pedig a lelkiismeret irányítása. „A nép vagy a magisztrátusok meghatározhatják – mondta –, hogy mivel tartozik az ember az embernek, de amikor megkísérlik az embernek Isten iránti kötelességét előírni, túllépik hatáskörüket, és megszűnik a biztonság. Világos, hogyha a magisztrátus kezében van a hatalom, ma egyféle hitrendszert ír elő, holnap pedig másikat, amint azt Angliában a különböző királyok és királynők vagy a római egyház különböző pápai és zsinatai tették. A vallás így egy hatalmas káosszá válna.” 12

Az államegyház istentiszteleteinek látogatása bírság vagy börtönbüntetés terhe mellett kötelező volt. „Williams helytelenítette ezt a törvényt. Az angol törvénykönyv legrosszabb rendelkezése az volt, amely kötelezővé tette az egyházközség templomának látogatását. A természetes emberi jogok nyílt megsértését látta abban a rendelkezésben, amely azt követelte az embertől, hogy más hitvallásúakhoz csatlakozzék. A vallástalant és vonakodót a nyilvános istentiszteletre hurcolni egyenlő a képmutatás megkövetelésével... »Senkit sem szabad akarata ellenére templomba vagy istentisztelet meghallgatására kényszeríteni« – mondta Williams. – »Hogyan?! – kiáltotta egyik ellenfele, elcsodálkozva véleményén – nem méltó a munkás a bérére?« »De igen – hangzott a válasz –, de csak azoktól, akik felfogadták.«” 13

Roger Williamsben a hűséges lelkészt, a ritka képességű, rendíthetetlenül becsületes és igazán jóindulatú embert tisztelték és szerették. Azt azonban nem lehet megtűrni, hogy a polgári magisztrátusok egyházi befolyását következetesen elutasítsa, és hogy vallásszabadságot követeljen. Ennek az új tannak az alkalmazása – hangoztatták – „alapjaiban forgatja fel az országot és a kormányzatot”. 14 Roger Williamset kitiltották a kolóniákból. Hogy elkerülje a letartóztatást, végül kénytelen volt a hideg és viharos tél közepette a vadonba menekülni.

„Tizennégy héten át ide-oda hányódtam és szenvedtem a zord évszakban – mondta –, nem tudva, milyen a kenyér és az ágy.” De „a hollók táplálták a pusztában”, és egy odvas fa sokszor adott neki menedéket. 15 Így tartott kínos menekülése a havon és az úttalan erdőn át, mígnem menedéket talált egy indián törzsnél, amelynek bizalmát és jóindulatát megnyerte, miközben igyekezett megismertetni velük az evangélium igazságait. Hónapokig tartó hányódás és bolyongás után végül a Narragansett öböl partjai felé vette útját, és ott lerakta az újkor első olyan államának az alapját, amely a legteljesebb értelemben elismerte a vallásszabadság jogát. Roger Williams kolóniájában az volt az alapelv, „hogy minden embernek joga van Istent saját lelkiismeretének világossága szerint imádni”. 16 Kicsiny állama, Rhode Island, az elnyomottak menedéke lett, és addig fejlődött és virágzott, mígnem alapelve – a polgári és vallásszabadság – az Amerikai Köztársaság sarokpillérévé lett.

Abban a fontos régi okiratban – a Függetlenségi Nyilatkozatban –, amely elődeik alaptörvénye volt, kijelentették: „Vitathatatlannak és nyilvánvalónak tartjuk a következő igazságokat: Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság joga.” Az Alkotmány félreérthetetlenül szavatolja a lelkiismeret sérthetetlenségét: „Az Amerikai Egyesült Államokban soha semmilyen vallás nem lehet semmilyen közhivatal betöltésének feltétele.” „A kongresszus nem hozhat semmilyen törvényt vallás alapítására vagy a szabad vallásgyakorlás megtiltására.” „Az Alkotmány megfogalmazói felismerték azt az örök alapelvet, hogy az ember Istenhez való viszonya az emberi törvényhozás fölött áll, és a lelkiismereti szabadságot nem lehet elidegeníteni. Ennek az igazságnak a megalapozásához nincs szükség érvelésre. Ezt a lelkünkkel fogjuk fel. Ez az a tudat, amely dacolva a törvényekkel, oly sok mártírnak adott erőt a kínvallatás és a lángok közt. A mártírok úgy érezték, hogy az Isten iránti kötelességük előbbre való, mint az emberi rendeletek, és hogy az ember semmilyen hatalmat sem gyakorolhat a lelkiismeretük felett. Ez az elv az ember vérében van, amit semmi sem szüntethet meg.” 17

Amikor Európában elterjedt a hír, hogy van egy ország, ahol minden ember élvezheti saját munkájának gyümölcsét, és szabadon követheti lelkiismereti meggyőződéseit, ezrek özönlöttek az Újvilág partjai felé. A kolóniák rohamosan megsokszorozódtak. „Massachusetts külön törvény alapján közköltségen szabad befogadást és segítséget kínált minden kereszténynek, aki átkel az Atlanti-óceánon, hogy megmeneküljön a háborútól vagy az éhínségtől, vagy üldözői elnyomásától – bármelyik ország polgára is. Így lettek a menekültek és leigázottak az államközösség törvényes vendégei.” 18 A plymouth-i első partraszállás után húsz évvel húszezer zarándok telepes volt New Englandben.

A menekültek „meg voltak elégedve, ha takarékoskodva és kemény munkával megkeresték a puszta megélhetéshez szükséges javakat. A termőföldtől is csak fáradozásaik szerény gyümölcsét várták. Ösvényükre nem vetettek csalóka fényt színes álmodozások... Meg voltak elégedve társadalmi szervezetük lassú, de biztos fejlődésével. Türelmesen viselték zord életkörülményeik nyomorát. Könnyeikkel és homlokuk verítékével öntözték a szabadság fáját, mígnem mély gyökeret eresztett az országban.”

A Bibliát tartották a hit alapjának, a bölcsesség forrásának és a szabadság alapszabályának. Elveit szorgalmasan tanították a családban, az iskolában és a gyülekezetben. Ennek a gyümölcsei a takarékosságban, az értelmességben, a tisztaságban és a mértékletességben mutatkoztak meg. Valaki évekig lehetett a puritánok telepének lakója, „és nem látott egyetlen részegest sem, nem hallott egyetlen káromkodást sem, és nem találkozott egyetlen koldussal”. 19 Bebizonyosodott, hogy a legbiztosabban a Biblia elvei őrzik a nemzeti nagyságot. A gyenge és elszigetelt kolóniák erős államok szövetségévé fejlődtek, és a világ csodálkozva látta „a pápa nélküli egyház és a király nélküli állam” békéjét és jólétét.

Amerika partjai egyre több olyan embert vonzottak, akiket egészen más indítékok sarkalltak, mint az első zarándokokat. Az ősi hit és tisztaság messzeható és átalakító befolyást gyakorolt, de ez a befolyás egyre csökkent azok számának növekedésével, akik csupán világi előnyt kerestek. Az első kolóniák által elfogadott rendszabály – hogy csak gyülekezeti tagok szavazhatnak vagy viselhetnek hivatalt a polgári kormányzatban – nagyon káros következményekkel járt. Ezt a rendszabályt annak idején azért fogadták el, hogy az állam tisztaságát megőrizzék, de ez az egyház romlását okozta. Mivel a vallásosság volt a szavazójog és tisztségviselés feltétele, sokan, akiket kizárólag világi célok sarkalltak, szívük megváltozása nélkül csatlakoztak az egyházhoz. Ennek az lett a következménye, hogy a gyülekezeteket jórészt megtéretlen emberek töltötték meg. Sőt még a lelkészek között is voltak olyanok, akik nemcsak téves tantételeket vallottak, hanem a Szentlélek megújító erejéről sem tudtak. Most ismét bebizonyosodott az, amit Konstantin korától napjainkig oly sokszor tanúsított az egyháztörténelem, hogy milyen végzetes következményekkel jár, ha az egyház megpróbál az állam segítségével megerősödni; ha a világi hatalomhoz fordul, hogy támogassa annak evangéliumát, aki kijelentette: „az én országom nem e világból való” (Jn 18:36). Az egyház szövetsége az állammal – ha mégoly laza is látszatra talán közelebb hozza a világot az egyházhoz, de valójában az egyház jut közelebb a világhoz.

A Robinson és Roger Williams által olyan nagyszerűen képviselt elvet: hogy az igazság fejlődő; hogy a kereszténynek szívesen kell fogadnia az Isten szavából sugárzó igazságot – utódaik szem elől veszítették. Amerika protestáns egyházai – és az európaiak is –, amelyeket Isten megajándékozott a reformáció áldásaival, nem igyekeztek továbblépni a reform útján. Időről időre fellépett egy-egy elvhű ember, aki új igazságot hirdetett, leleplezve a régóta táplált tévedéseket, a többség, akárcsak a zsidók Krisztus korában, vagy a pápisták Luther idejében, elégedettek voltak azzal a vallással, amelyben atyáik hittek, és azzal az élettel, amelyet ők éltek. A vallás ezért újra formalizmussá korcsosult; tévedéseket és babonákat őrzött és ápolt, amelyeknek nem lett volna már helye az egyházban, ha útját Isten szavának fényénél járja. Így a reformáció ihlette lelkület fokozatosan kihalt, mígnem szinte olyan nagy szükség volt a reformra a protestáns egyházakban, mint Luther korában a katolikus egyházban. A protestáns egyházakban is világiasság és lelki kábultság uralkodott, emberek véleményét tisztelték, Isten szavát és tanítását emberi elméletekkel helyettesítették.

A Biblia XIX. sz. eleji széles körű terjesztését, és azt a nagy világosságot, amely ezáltal a világra áradt, nem követte vele arányos fejlődés a kinyilatkoztatott igazság megismerésében, illetve a vallás gyakorlásában. Sátán nem tudta Isten Igéjét elzárni az emberektől, miként a korábbi századokban. A Biblia mindenki számára elérhető volt. De hogy mégis megvalósítsa célját, befolyására sokan nem értékelték a Szentírást, az emberek nem kutatták azt. Téves magyarázatokat fogadtak el, és olyan tanításokat tápláltak, amelyeknek nem volt bibliai alapjuk.

Sátán látva, hogy az üldözéssel nem sikerül az igazságot elfojtani, ismét a kiegyezéshez folyamodott. Korábban a kiegyezés a nagy hitehagyáshoz és a római egyház megalakulásához vezetett. Sátán számos keresztényt rábírt arra, hogy szövetségre lépjen, de most nem pogányokkal, hanem azokkal, akik a világ dolgainak hódolva éppolyan bálványimádóknak bizonyultak, mint a faragott képek imádói. E szövetség következményei nem voltak kevésbé veszedelmesek, mint a korábbi századokban. Az egyházak kérkedtek és különcködtek a vallásosság köntösében, ezért megromlottak. Sátán folytatta munkáját. A Biblia tanításait elferdítette, és a hagyományok, amelyek milliók romlását okozták, mély gyökeret eresztettek. Az egyház ezeket a hagyományokat jóváhagyta és védte, ahelyett, hogy tusakodott volna „a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott”. Így járatták le azokat az elveket, amelyekért a reformátorok oly sokat tettek és szenvedtek.