18. Egy amerikai reformátor

Krisztus második adventjének meghirdetésében Isten különleges szerepet szánt egy becsületes, tiszta lelkű farmernek. Ő ugyan megkérdőjelezte a Szentírás isteni tekintélyét, de őszintén vágyott arra, hogy az igazságot megismerje. Sok más reformátorhoz hasonlóan William Miller is ifjúkorában szegénységgel küzdött. Ez határozottságra és önmegtagadásra nevelte. A családot, amelyből származott, a függetlenség és a szabadság szeretete jellemezte. Tagjai szívós és hazájukat forrón szerető emberek voltak. Ezek a tulajdonságok Millert is jellemezték. Apja a forradalmi hadseregben kapitány volt. Miller ifjúkori nélkülözései azokhoz az áldozatokhoz vezethetők vissza, amelyeket apja e viharos időszak küzdelmei és szenvedései között hozott.

Miller egészséges és rendkívül jó eszű gyermek volt. Az évek múlásával még jobban kibontakoztak képességei. Tanulékony, pallérozott ember volt, és szenvedélyesen szomjazott a tudásra. Főiskolai képzettséggel nem dicsekedhetett, de szeretett tanulni, fegyelmezetten gondolkozott, és mindent mérlegelt. E tulajdonságai józan ítélőképességű, széles látókörű emberré formálták. Jelleme feddhetetlen, hírneve irigylésre méltó volt. Becsületessége, takarékossága és bőkezűsége miatt sokan tisztelték. Határozottsága és szorgalma folytán már kora ifjúságában tekintélyre tett szert, de szokásához híven továbbra is tanult. Különböző polgári és katonai hivatalokat töltött be becsülettel. Úgy tűnt, hogy a gazdagság és a megbecsülés útja kitárult előtte.

Anyja igazi hívő asszony volt, és így a gyermek Millert vallásos hatások érték. Kora ifjúságában azonban deisták társaságába került. Ezeknek a befolyását fokozta az a tény, hogy többségükben jó állampolgárok, humánus és jóindulatú emberek voltak. Keresztény környezetben éltek, és jellemüket bizonyos mértékig ez a környezet alakította ki. Érdemeiket, amelyekkel kivívták mások tiszteletét és bizalmát, a Bibliának köszönhették. Kedvező adottságaik azonban annyira eltorzultak, hogy az embereket Isten Igéje ellen befolyásolták. A velük való barátkozásnak az lett a következménye, hogy Miller magáévá tette nézeteiket. A Szentírás divatos magyarázata olyan nehézségeket okozott, amelyek leküzdhetetlennek tűntek számára. Félretette a Bibliát, de új meggyőződése semmi jobbat nem kínált helyette, és Miller korántsem volt elégedett. Mégis ezeket a nézeteket mintegy tizenkét évig vallotta. Harmincnégy éves korában azonban a Szentlélek megérintette szívét, és Miller rádöbbent arra, hogy bűnös. Korábbi meggyőződése nem ígért neki síron túli boldogságot. A jövő sötét és lehangoló volt. Később így beszélt ezekről az érzésekről: „A megsemmisülés ténye hideg és félelmes gondolat volt. Ha Isten felelősségre von, akkor minden elveszett. A menny mintha réz lett volna a fejem fölött, a föld pedig mintha vas lett volna a lábam alatt. Örökkévalóság – mi az? A halál – miért van? Minél többet okoskodtam, annál távolabb kerültem a megoldástól. Minél többet gondolkodtam, annál szétszórtabbak lettek következtetéseim. Megpróbáltam nem gondolkozni, de nem tudtam úrrá lenni gondolataimon. Igazán boldogtalan voltam, de nem tudtam miért. Zúgolódtam és panaszkodtam, de nem tudtam kire. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam, miként és hol találom meg az igazságot. Minden remény nélkül gyötrődtem.”

Ez az állapot néhány hónapig tartott. „Egyszer csak tisztán láttam a Megváltó jellemét. Talán van egy olyan lény, aki oly jó és oly könyörületes, hogy Ő maga szerez engesztelést vétkeinkért, s ezzel megment bennünket a büntetéstől. Azonnal éreztem, mennyire szeretetre méltó ez a lény. Azt képzeltem, hogy a karjaiba tudnám vetni magam, és tudnék bízni kegyelmében. De feltámadt bennem a kérdés: miként lehet bebizonyítani, hogy ez a lény létezik? Tudtam, hogy a Biblián kívül semmilyen bizonyítékot nem találok a Megváltó létezésére, és az eljövendő életre sem...

Felfedeztem, hogy a Biblia éppen olyan Megváltót mutat be, amilyenre szükségem van. Nem tudtam megérteni, hogyan tud egy nem ihletett könyv az elbukott világ szükségleteihez oly tökéletesen alkalmazkodó elveket feltárni. Kénytelen voltam belátni, hogy a Szentírás minden bizonnyal Isten kinyilatkoztatása. A Biblia gyönyörűségemmé vált, és Jézusban barátra találtam. A Megváltó számomra tízezer közül is a legfontosabb lett. A Szentírás, amely azelőtt sötét és ellentmondásos volt, most lábam szövétneke és ösvényem világossága lett. Megnyugodtam, és elégedett voltam. Rájöttem arra, hogy Isten a szikla az élet óceánjának közepén. A Biblia lett legfontosabb tanulmányom, és őszintén el tudom mondani, hogy nagy örömmel kutattam. Felfedeztem, hogy még a felét sem ismerem. Azon tűnődtem, hogy vajon miért nem láttam meg szépségét és dicsőségét hamarabb. Csodálkoztam azon, hogy valaha el tudtam utasítani. Kinyilatkoztatásaiban megtaláltam mindent, amire a szívem vágyott, és ami meggyógyítja a lélek betegségét. Nem vonzott már semmilyen más olvasmány, és nagy gonddal igyekeztem, hogy Istentől bölcsességet szerezzek.” 1

Miller nyilvánosan megvallotta, hogy hisz a vallásban, amit korábban semmibe vett. De hitetlen barátai nem késlekedtek előhozakodni azokkal az érvekkel, amelyeket ő is sokszor hangsúlyozott a Szentírás isteni tekintélye ellen. Most nem volt válasz a tarsolyában, de úgy okoskodott, hogy ha a Biblia Isten kinyilatkoztatása, akkor következetes önmagával; és ha azért van, hogy az embert eligazítsa, akkor igazodik felfogóképességéhez. Elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Szentírást, hogy megtudja, nem lehet-e minden látszólagos ellentmondást feloldani.

Igyekezett minden előítéletet félretenni. Nem használt semmiféle kommentárt. Csak a lapszéli utalások és a konkordancia segítségével vetette egybe az igéket. Kutatását rendszeresen és módszeresen végezte. Mózes első könyvével kezdte, és minden verset sorban elolvasott, de csak olyan tempóban, hogy a számos elolvasott szöveget minden bizonytalanság nélkül megértse. Ha valamit nem értett, megkereste azokat az igéket, amelyekben utalást talált a vizsgált kérdésre. Minden szót eredeti jelentésével illesztett bele a szöveg mondanivalójába, és ha elképzelése összhangban volt minden párhuzamos igehellyel, akkor a probléma megoldódott. Ha tehát nehezen érthető szakasszal találkozott, magyarázatot keresett rá a Szentírás más részében. Miközben kutatott, buzgó imával kérve mennyei világosságot, kitisztult előtte az, ami előzőleg sötétnek tűnt. Tapasztalta a zsoltáríró szavainak igazságát: „A te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket” (Zsolt 119:130).

Mélységes érdeklődéssel tanulmányozta Dániel és a Jelenések könyvét. Értelmezésüknél ugyanazokat az elveket alkalmazta, mint a többi igehelynél. Nagy örömmel tapasztalta, hogy a prófétikus szimbólumokat meg lehet érteni. Látta, hogy az addig beteljesedett próféciák szó szerint teljesedtek; a különböző képek, metaforák, példázatok, hasonlatok stb. magyarázata mind megtalálható. Más igehelyek tisztázzák, és e magyarázatok alapján szó szerint érthetők. „Meggyőződtem tehát arról – mondja –, hogy a Biblia a kinyilatkoztatott igazságok oly világosan és egyszerűen feltárt rendszere, hogy a vándornak, még ha együgyű is, nem kell eltévednie benne.” 2 Fáradozása nyomán egyik igazság a másik után bontakozott ki előtte, amint lépésről lépésre nyomon követte a próféciák nagyszerű vázát. Mennyei angyalok kalauzolták, hogy a Szentírást megértse.

A próféciák addigi teljesedését véve alapul az ezután teljesedő próféciák megítéléséhez megbizonyosodott afelől, hogy Krisztus lelki uralmát valló népszerű nézetet – a világ vége előtti földi millenniumot – nem támasztja alá Isten Igéje. E tantétel szerint az Úr személyes eljövetele előtt ezer évig tartó igazságosság és békesség lesz, és az ítélet napjának félelmes dolgai a messzi jövőben fognak teljesedni. Ez bármennyire tetszetős is, ellentétben áll Krisztus és az apostolok tanításaival, akik kijelentették, hogy a búza és a konkoly együtt nő az aratásig, a világ végéig; hogy „a gonosz emberek... és az ámítók nevekednek a rosszaságban”; hogy „az utolsó napokban nehéz idők állanak be”; hogy a sötétség birodalma az Úr adventjéig tart; hogy szájának lehelete megemészti őket, és eljövetelének fényességétől elpusztulnak (Mt 13:30, 38–41; 2Tim 3:13, 1; 2Thessz 2:8).

A világ megtérésének és Krisztus lelki uralmának tanát az apostoli egyház nem vallotta. A kereszténységnek kb. a XVIII. sz. kezdetéig nem ez volt az általános véleménye. Mint minden más tévedésnek, ennek is veszedelmes következménye lett. E tanítás szerint az Úr eljövetelét a messze jövőben kell várni. Ezért az emberek figyelme elterelődött a Krisztus közeledtét hirdető jelekről. Magabiztosak voltak, pedig ennek nem volt semmi alapja. Sok ember elhanyagolta a felkészülést, amely szükséges az Istennel való találkozáshoz.

Miller megállapította, hogy a Szentírás világosan tanítja Krisztus valóságos, személyes eljövetelét. Pál ezt mondja: „Maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből” (1Thessz 4:16). A Megváltó pedig kijelenti: „Meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” „Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad, és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:30, 27). Az egész mennyei sereg el fogja kísérni. „Eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok” (Mt 25:31). „És elküldi az Ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az Ő választottait” (Mt 24:31).

Jézus eljövetelekor feltámadnak az igazak, az élő igazak pedig elváltoznak. „Mindnyájan ugyan nem aluszunk el – mondja Pál –, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (1Kor 15:51–53). A thesszalonikaiakhoz intézett levélben, miután ecsetelte az Úr eljövetelét, ezt mondja: „Feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” (1Thessz 4:16–17).

Isten népe csak Krisztus személyes adventjekor kaphatja meg a menynyek országát. A Megváltó így szólt: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta” (Mt 25:31–34). Az itt idézett igehelyekből látjuk, hogy mikor az ember Fia eljön, a halottak romolhatatlan testben feltámadnak, az élők pedig elváltoznak. Így készülnek fel az ország átvételére, mert Pál ezt mondja: „Test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot” (1Kor 15:50). Az ember jelenlegi állapotában halandó, romlandó, Isten országa pedig romolhatatlan lesz, és megmarad örökké. Ezért az ember úgy ahogy van, nem léphet be Isten országába. De amikor Jézus eljön, halhatatlanságot adományoz népének, és hívja, hogy vegye birtokba azt az országot, amelynek eddig csak örököse volt.

Ezek és más igehelyek világossá tették Miller előtt, hogy kell Krisztus eljövetele előttre várt események, mint például a békesség egyetemes uralma és Isten országának felállítása a földön, a második advent után következnek be. A világ állapota és az idők jelei megfeleltek az utolsó napokat jellemző prófétikus leírásnak. Ezért Miller arra a megállapításra jutott, mégpedig egyedül a Biblia alapján, hogy a föld jelenlegi állapotára szánt idő lejáróban van.

„Egy másfajta bizonyíték, amely erősen hatott rám – mondja –, a Szentírás kronológiája volt... Arra a meggyőződésre jutottam, hogy a megjövendölt események, amelyek a múltban beteljesedtek, gyakran egy megadott időpontban történtek. Az özönvíz előtti százhúsz év (1Móz 6:3), és a hét nap, amely szintén megelőzte; majd a megjövendölt negyvennapos eső (1Móz 7:4), Ábrahám magvának 400 évig tartó jövevénysége (1Móz 15:13); a pohárnok és a sütőmester álmának három-három napja (1Móz 40:12–20); a fáraó hét éve (1Móz 41:28–54); a negyven év a pusztaságban (4Móz 14:34); a három és fél évig tartó éhínség (1Kir 17:1; lásd Lk 4:25);... a hetvenéves fogság (Jer 25:11); Nabukodonozor hét ideje (Dán 4:13–16); és a zsidókra szabott hét hét, hatvankét hét és egy hét, összesen hetven hét (Dán 9:24–27); – ezek az események, amelyek bizonyos időhatárok között történtek, valamikor pusztán próféciák voltak, és pontosan teljesedtek.” 3 Amikor tehát Miller a Biblia kutatása során különböző időrendi periódusokat talált, amelyek – ahogyan ő értelmezte – Krisztus második eljöveteléig nyúlnak, kénytelen volt őket „eleve rendelt” időknek tekinteni, amelyeket Isten kinyilatkoztatott szolgáinak. „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi – mondja Mózes –; a kinyilatkoztatott dolgok pedig miénk és a mi fiainké mindörökké.” Az Úr kinyilatkoztatja Ámós próféta által, hogy „semmit sem cselekszik... míg meg nem jelenti titkát az Ő szolgáinak, a prófétáknak” (5Móz 29:29; Ám 3:7). Isten Igéjének kutatói tehát biztosak lehetnek abban, hogy az Úr az emberi történelem legcsodálatosabb eseményét világosan feltárja az igazság Igéjében.

„Meggyőződtem arról – mondja Miller –, hogy a teljes Írás, amely Istentől ihletett, hasznos (2Tim 3:16), és nem ember akaratából jött egykor létre, hanem Isten Lelke által indított szent emberek írták (2Pt 1:21). »A mi tanulságunkra írattak meg, hogy békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen« (Róm 15:4). Ezért a Biblia kronológiáját éppúgy a Szentírás részének és komoly megfontolásra méltónak találtam, mint a Szentírás bármely más igéjét. Úgy éreztem, hogyha meg akarom érteni azt, amit a kegyelmes Isten kijelentett, nincs jogom a prófétikus idők felett elsiklani.” 4

Dániel 8:14 versében találta meg Miller azt a próféciát, amely – úgy látta – egyértelműen kinyilatkoztatja a második advent időpontját: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” Követte azt a szabályt, hogy a Szentírás saját magát magyarázza, és megtudta, hogy a szimbolikus próféciában egy nap egy évet jelent (4Móz 14:34; Ez 4:6). Látta, hogy a 2300 prófétikus nap, illetve szó szerinti év időszaka átlépi a zsidók korszakának határát, tehát nem vonatkozhat ennek a korszaknak a szenthelyére. Miller elfogadta azt az általános nézetet, hogy a keresztény korszakban a föld a szenthely, ezért a szenthely Dániel 8:14 versében megjövendölt megtisztítása alatt azt értette, hogy a föld Krisztus második eljövetelekor tűz által megtisztul. Ha tehát a 2300 nap kiindulási pontja megtalálható – gondolta –, akkor a második advent időpontját könnyen meg lehet állapítani. Ezzel feltárul a nagy beteljesülés ideje, amikor a jelen állapot „minden büszkesége és hatalma, pompája és hiábavalósága, gonoszsága és elnyomása véget ér”; amikor az átok „eltűnik a földről, a halál megsemmisül; Isten szolgái, a próféták és a szentek, és akik félik az Ő nevét, jutalmat kapnak. Azok pedig, akik pusztítják a földet, elpusztulnak.” 5 Miller új és még odaadóbb buzgósággal folytatta a próféciák vizsgálatát. Egész éjszakákat és nappalokat szentelt arra a kutatásra, amely most olyan rendkívül fontosnak és mindennél érdekesebbnek tűnt. Dániel könyve 8. fejezetében nem talált kulcsot a 2300 nap kiinduló pontjához. Gábriel angyal ugyan parancsot kapott, hogy értesse meg Dániellel a látomást, de csak részleges magyarázatot adott. Amikor a próféta meglátta látomásban az egyházra következő rettenetes üldözést, fizikai ereje elhagyta. Képtelen volt többet elviselni, és az angyal eltávozott egy időre. „Én, Dániel, elájulék, és beteg valék néhány napig.” „És álmélkodóm ezen a látáson, és senki sem értette.”

De Isten meghagyta hírnökének: „Értesd meg ezzel a látást!” Ezt a megbízatást teljesíteni kellett. Ennek engedelmeskedve az angyal később visszatért Dánielhez, és így szólt: „Most jöttem ki, hogy értelemre tanítsalak.” „Vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” (Dán 8:27, 16; 9:22–23). A 8. fejezetben leírt látomásban volt egy olyan fontos pont – nevezetesen az idő, a 2300 napos időszak –, amely magyarázat nélkül maradt. Ezért az angyal, amikor folytatta magyarázatát, főleg az idő kérdésével foglalkozott.

„Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra... Tudd meg azért és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, mégpedig viszontagságos időkben. A hatvankét hét múlva pedig kurtatik a Messiás, és senkije sem lesz... És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak” (Dn 9:25–27).

Isten azzal a kifejezett céllal küldte az angyalt Dánielhez, hogy megmagyarázza neki azt a pontot, az időre vonatkozó kijelentést, amelyet nem értett meg a látomásban: „kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” Az angyal legelső szava – miután Dánielt arra szólította, hogy „Vedd eszedbe azért a szózatot, és értsd meg a látomást!” – ez: „Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra.” Az itt „szabatott”nak fordított szó betű szerint azt jelenti, hogy „levágni”. A hetven hét, amely 490 évet jelent, az angyal kinyilatkoztatása szerint „leszabatik”, és elsősorban a zsidókra vonatkozik. De miből szabatik le? Mivel a 2300 nap a 8. fejezetben említett egyetlen időszak, minden bizonnyal ez az az időszak, amelyből a hetven hét „leszabatik”. A hetven hét tehát része a 2300 napnak, és a két időszaknak egyszerre kell kezdődnie. Az angyal kijelentette, hogy a hetven hét Jeruzsálem helyreállítási és felépítési parancsának kiadásakor kezdődik. E dátum megtalálása esetén a 2300 napos hosszú időszak kiindulási pontja is megállapítható.

Ezsdrás könyvének 7. fejezetében megtaláljuk a rendeletet (1226 v.). Legteljesebb formájában Artaxerxes, Perzsia királya adta ki i. e. 457-ben. Ezsd 6:14 verse szerint az Úr háza Jeruzsálemben „Czirus, Dárius és Artaxerxes, perzsiai királyok parancsolatjából” épült fel. Ez a három király a rendelet kiadásával, megerősítésével és kiegészítésével – járult hozzá ahhoz, hogy a 2300 éves prófécia teljesedése elkezdődhessen. Ha az i. e. 457. évet, a rendelet kiegészítésének idejét tekintjük a szózat kezdetének, akkor a hetven hétre vonatkozó prófécia minden részletének beteljesedése felismerhető.

„A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van” – azaz hatvankilenc hét, illetve 483 év. Artaxerxes rendelete i. e. 457 őszén lépett életbe. Ettől az időtől számítva a 483. év i. sz. 27 őszéig terjedt. Ekkor teljesedett ez a prófécia. 6 A Messiás szó „Felkent”-et jelent. I. sz. 27 őszén Krisztust Keresztelő János megkeresztelte, a Lélek pedig felkente. Péter apostol bizonyságot tesz arról, hogy „a názáreti Jézust mint kené fel... az Isten Szentlélekkel és hatalommal” (ApCsel 10:38). A Megváltó pedig kijelentette: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem” (Lk 4:18). Keresztsége után Jézus Galileába ment, „prédikálván az Isten országának evangéliumát, és mondván: Bétölt az idő” (Mk 1:14–15). „És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget.” Az itt szemléltetett „hét” a hetven közül az utolsó; annak az időszaknak az utolsó hét éve, amelyet Isten elsősorban a zsidóknak adott. Az i. sz. 27–34–ig terjedő idő alatt Krisztus először személyesen, majd pedig tanítványai által főképpen a zsidóknak hirdette az evangéliumot. Amikor a tanítványok elindultak az Isten országának jó hírével, a Megváltó ezt az utasítást adta nekik: „Pogányok útjára ne menjetek, és samaritánusok városába ne menjetek be; hanem menjetek inkább Izrael házának eltévelyedett juhaihoz” (Mt 10:50).

„A hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak.” I. sz. 31ben, három és fél évvel keresztsége után, Urunkat keresztre feszítették. A Golgotán bemutatott nagy áldozattal lezárult az áldozati rendszer, amely négyezer éven át előremutatott az Isten Bárányára. Az előkép találkozott a valósággal, és ez véget vetett a ceremoniális rendszer véres és ételáldozatainak.

A főképpen a zsidóknak adott hetven hét, illetve 490 év, amint láttuk, i. sz. 34-ben ért véget. Ekkor István mártíromságával és Krisztus követőinek üldözésével – ami a szanhedrin intézkedésére történt – e nemzet megpecsételte állásfoglalását: az evangélium elutasítását. A tanítványok ezután a megváltás üzenetét, amely most már nem korlátozódott a választott népre, a világnak hirdették. Az üldözés miatt Jeruzsálemből menekülni kényszerült tanítványok „széjjeljártak, hirdetve az igét”. „Filep lemenvén Samária városába, prédikálja vala nékik a Krisztust.” Péter – Isten vezetése nyomán – megismertette az evangéliumot az istenfélő Kornéliussal, a cézáreai századossal. A Krisztus hitét elfogadó lelkes Pált pedig Isten azzal bízta meg, hogy vigye az örömhírt „messze... a pogányok közé” (ApCsel 8:4–5; 22:21).

Eddig a prófécia minden egyes részlete szemmel láthatóan teljesedett. A hetven hét kezdete kétségkívül i. e. 457-re, letelte pedig i. sz. 34-re tehető. Ebből az évszámból kiindulva nem nehéz megtalálni a 2300 nap végét. Ha a 2300-ból leszabjuk a hetven hetet – a 490 napot –, marad 1810 nap. A 490 nap végétől számított 1810 napnak még be kell teljesednie. Az i. sz. 34-ben kezdődő 1810 év 1844-ig terjed. A Dán 8:14 versében említett 2300 nap tehát 1844-ben ér véget. E nagy prófétikus időszak lejártakor, az angyal bizonyságtétele alapján, „kiderül a szenthely igazsága”, vagyis megtisztul a szenthely. Tehát pontosan megtudhatjuk a szenthely megtisztításának ide-

jét, amelyről az emberek majdnem egyetemesen azt gondolták, hogy a második adventkor lesz.

Miller és társai először azt hitték, hogy a 2300 nap 1844 tavaszán ér véget, holott a prófécia ennek az évnek az őszét jelölte meg. 7 E félreértés miatt azok, akik a korábbi időpontban várták az Urat, csalódtak és elbizonytalanodtak. Ez azonban a legkevésbé sem csökkentette annak az érvnek az érvényességét, amely szerint a 2300 nap 1844-ben ér véget, és a szenthely megtisztításával ábrázolt nagyszerű eseménynek akkor kell megtörténnie.

Miller be akarta bizonyítani, hogy a Szentírás Isten kinyilatkoztatása. Amikor ezzel a céllal tanulmányozni kezdte a Bibliát, még csak nem is sejtette, hogy milyen következtetésre fog jutni. Ő maga alig tudta elhinni kutatásának eredményeit. A szentírási bizonyíték azonban olyan világos és súlyos volt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Két évet szentelt a Biblia kutatására, és 1818-ban jutott el arra az ünnepélyes meggyőződésre, hogy kb. huszonöt év múlva Krisztus megjelenik, hogy népét megváltsa. „Nem szükséges beszélnem arról az örömről – mondta Miller –, amely szívemet a boldog kilátás reményében betöltötte, sem pedig lelkemnek arról a forró vágyáról, hogy részem legyen a megváltottak boldogságában. A Biblia számomra egészen új könyv lett. Gyönyörködtem logikájában. Mindaz, ami sötét, titokzatos vagy zavaros volt tanításaiban, eloszlott lelkemből a szent lapokról sugárzó tiszta fényben. Milyen világosan és dicsőségesen tárult fel az igazság! Mindaz, amit az Igében korábban ellentmondásnak és következetlenségnek láttam, nem volt sehol; és bár volt sok olyan rész, amelyről nem állíthattam, hogy teljesen értem, de az Igéből oly sok fény áradt, amely sötét elmémet megvilágította, hogy gyönyörűséggel kutattam. Korábban még csak nem is sejtettem, hogy ennyi örömet találok e tanításokban.” 8

„Amikor szent meggyőződésemmé vált, hogy a Szentírásban megjövendölt nagy jelentőségű események nemsokára beteljesednek, annak a bizonyítéknak a láttán, ami az én lelkemet is megérintette, hatalmas erővel ütött szíven a világ iránti kötelességem.” 9 Miller önkéntelenül is érezte, hogy ismertetnie kell másokkal azt a világosságot, amit ő kapott. El volt készülve a hitetlenek ellenszegülésére, de bízott abban, hogy minden keresztényt örömmel fog eltölteni a Megváltóval való találkozás reménye, akit vallomásuk szerint szeretnek. Csak attól félt, hogy az oly közeli szabadulás feletti örömükben sokan anélkül fogják elfogadni ezt az igazságot, hogy a Szentírás alapos kutatásával meggyőződnének róla. Ezért eleinte vonakodott attól, hogy feltárja ismereteit, nehogy hibát kövessen el, és mások tévedésének eszköze legyen. Újra megvizsgálta a következtetéseit alátámasztó bizonyítékokat, és figyelmesen mérlegelt minden problémát, amely lelkében támadt. Azt tapasztalta, hogy Isten Igéjének fényénél úgy szertefoszlottak az ellenvetések, mint a köd a nap sugarai előtt. Öt évet töltött el így. Ez idő alatt teljesen meggyőződött állásfoglalása helyességéről.

Most újra érezni kezdte a kötelesség kényszerítő erejét: el kell mondania másoknak is azt, amit hite szerint a Szentírás oly világosan tanít. „Amikor dolgoztam, állandóan a fülembe csengett: »Menj, és mondd el a világnak, milyen veszélyben van!« Egyre csak ez az ige járt a fejemben: »Ha ezt mondom a hitetlennek: Hitetlen, halálnak halálával halsz meg; és te nem szólándasz, hogy visszatérítsd a hitetlent az ő útjáról: az a hitetlen vétke miatt hal meg, de vérét a te kezedből kívánom meg. De ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet« (Ez 33:8–9). Úgy éreztem, ha a gonoszok hatékony figyelmeztetést kapnának, tömegek térnének meg; ha pedig nem figyelmeztetem őket, Isten vérüket az én kezemből kéri számon.” 10

Miller ekkor már, ha alkalom kínálkozott, magánbeszélgetésekben feltárta nézeteit. Azért imádkozott, hogy valamelyik lelkész kényszerítve érezze magát arra, hogy hirdesse a felismert igazságot. De nem tudta elhessegetni azt a gondolatot, hogy személyes kötelessége figyelmeztetni az embereket. Ezek a szavak egyre gyakrabban felidéződtek lelkében: „Menj, és mondd el a világnak! Vérüket a te kezedből kívánom.” Kilenc évig várt, lelkében a teherrel, míg első ízben, 1831-ben nyilvánosan megindokolta meggyőződését. Miként Illés elhívta Elizeust a mezőn az ökrök mellől, hogy a prófétai hivatáshoz ráhelyezze a felszentelés palástját, William Millert is hívta, hogy hagyja ott ekéjét, és tárja fel az embereknek Isten országának titkait. Miller remegve kezdte el munkáját. Hallgatói figyelmét a prófétai időszakokon át lépésről lépésre Krisztus második eljövetelére irányította. Fáradozása közben erőt és bátorságot kapott, amikor látta a szavai nyomán támadt hatalmas érdeklődést.

Miller, hittestvérei szorgalmazására, akiknek szavaiban felismerte Isten hívását, vállalta, hogy nézeteit a nyilvánosság elé vigye. Ötvenéves volt már, és nem volt hozzászokva a nyilvánosság előtti beszédhez. Teherként nehezedett szívére az az érzés, hogy alkalmatlan a reá váró feladatra. De Isten kezdettől fogva rendkívüli módon megáldotta a lelkek megmentéséért végzett munkáját. Első előadását vallási ébredés követte, amelyen tizenhárom család, két családtag kivételével, megtért. Nyomban meghívták máshová is. Fáradozása nyomán Isten ügye szinte mindenhol új életre kelt. Bűnösöket térített meg, keresztényeket mélységesebb odaszentelődésre indított. Tanításai nyomán deisták és hitetlenek elismerték a Biblia és a keresztény vallás igaz voltát. Azok, akik között dolgozott, ezt mondták róla: „Olyan emberek lelkét érinti, akikre mások nem tudnak hatni.” 11 Prédikálásával felhívta a közvélemény figyelmét a vallás nagyszerű dolgaira, és szeretett volna határt szabni kora fokozódó világiasságának és érzékiségének.

Prédikációinak hatására csaknem minden városban jó néhányan, egyes városokban pedig százával tértek meg az emberek. Sok helyen csaknem minden protestáns egyház kitárta Miller előtt templomainak kapuit, és a meghívást rendszerint a különböző közösségek lelkészeitől kapta. Változhatatlan szabállyá tette, hogy csak ott dolgozik, ahová hívják. Csakhamar azonban azt kellett látnia, hogy a hozzá özönlő kérések felének sem tud eleget tenni. Sokan azok közül, akik nem fogadták el a második advent pontos idejéről alkotott nézeteit, meggyőződtek arról, hogy Krisztus valóban eljön; hogy eljövetele közel van, és fel kell készülniük. Némelyik nagyvárosban munkája feltűnő hatást váltott ki. Borkereskedők bezárták üzletüket, és az üzlethelyiséget gyülekezeti teremmé alakították át; egyes kártyabarlangok megszűntek; hitetlenek, deisták, univerzalisták, sőt a legzüllöttebb emberek élete is megváltozott. Egyesek közülük már évek óta be sem léptek semmiféle istentiszteleti helyre. Különböző felekezetek, különböző helyeken majdnem minden órában imaórát tartottak. Kereskedők délben összegyűltek, hogy imádkozzanak, és Istent dicsőítsék. Nem szertelen izgalom, hanem szinte egyetemes komolyság szállta meg az emberek lelkét. Miller munkája, akárcsak a reformátoroké, inkább az emberek meggyőződését és lelkiismeretük felébresztését célozta, mint pusztán érzelmeik felkorbácsolását.

Millert 1833-ban a baptista egyház, amelynek tagja volt, felhatalmazta arra, hogy prédikáljon. Ennek az egyháznak számos lelkésze szintén helyeselte munkáját, és az ő hivatalos jóváhagyásukkal folytatta tevékenységét. Szünet nélkül utazott és prédikált, bár személyes szolgálata főként New England-re és az Amerikai Egyesült Államok közepén elterülő államokra korlátozódott. Költségeit évekig teljesen saját zsebéből fizette. Később sem kapott soha annyit, hogy fedezni tudta volna utazásai költségeit azokra a helyekre, amelyekre meghívták. Nyilvános szolgálata nem járt anyagi haszonnal, hanem súlyosan megterhelte vagyonát, amely fokozatosan csökkent életének ebben a szakaszában. Sokgyermekes apa volt, de az egész család takarékoskodott, és szorgalmasan dolgozott a farmon, így meg tudtak élni.

1833-ban, két évvel azután, hogy Miller a nyilvánosság előtt Krisztus közeli eljövetelének bizonyítékairól kezdett beszélni, megjelent a második advent jelei közül az utolsó. E jeleket a Megváltó ígérte meg. Jézus ezt mondta: „A csillagok az égről lehullanak” (Mt 24:29). János pedig, aki látomásban látta az Isten napjának előjeleit, a Jelenések könyvében kijelentette: „Az ég csillagai a földre hullának, miképpen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza” (Jel 6:13). Ez a prófécia megdöbbentően és megrázóan teljesedett az 1833. november 13-i meteoresőben. Ilyen nagy kiterjedésű csillaghullásról nem számol be a történelem. „Az egész égbolt szerte az Amerikai Egyesült Államok felett órákon át lángolt! Az első telepesek megérkezése óta egyetlen olyan égi jelenség sem volt ebben az országban (Amerikai Egyesült Államok), amelyet az egyik osztály ily nagy csodálattal, a másik pedig oly nagy rettegéssel és rémülettel szemlélt.” „Fensége és ijesztő szépsége még mindig ott él sok lélekben... Soha nem esett e meteoroknál sűrűbb eső a földre – keleten, nyugaton, északon és délen. Egyszóval úgy látszott, mintha az egész égbolt mozogna... A jelenség, miként Silliman professzor állítja, egész Észak-Amerikában látható volt... Hajnali két órától világos nappalig a teljesen felhőtlen, derült égbolton szünet nélkül villogtak a vakító fények.” 12

„Nincs olyan nyelv, amely alkalmas lenne e tündöklő színjáték pompájának leírásához...; aki nem látta, képtelen kellő fogalmat alkotni nagyszerűségéről. Mintha az ég minden csillaga a zenit közelében egyetlen ponton gyűlt volna össze, és a fény sebességével egyszerre szóródott volna szét a horizonton. Nem fogytak el! Ezrek nyomát ezrek követték sebesen, mintha csak erre az alkalomra teremtődtek volna.” 13 „A gyümölcseit viharos szélben hullató fügefánál találóbb képpel nem lehetett volna ezt a jelenséget ábrázolni.” 14 A New York Journal of Commerce 1833. november 14-i számában hoszszú cikk jelent meg erről a csodálatos jelenségről, amelyben ezt a kijelentést találjuk: „Azt hiszem, egyetlen filozófus vagy tudós sem tett említést sem szóban, sem írásban olyan jelenségről, amilyen a tegnap reggeli volt. De ezt a jelenséget ezernyolcszáz évvel ezelőtt egy próféta pontosan megjövendölte. A jövendölések nem szó szerinti csillaghullásról szóltak, hanem meteoresőről..., csak ebben az értelemben lehet szó szerint igaz.”

Így jelentkezett a Megváltó eljövetelének utolsó jele. Jézus e jelekről ezt mondta tanítványainak: „Mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt” (Mt 24:33). E jelek után látta János a soron következő nagy eseményt: az ég tekercsként eltakarodott, a föld pedig megrázkódott; hegyek és szigetek léptek ki helyükből, és a gonoszok rémülten próbáltak az ember Fia elől elmenekülni (Jel 6:12–17).

Sokan, akik látták a csillaghullást, a közelgő ítélet hírnökének tekintették. Hitték, hogy ez „a nagy és rettenetes nap félelmes előképe, biztos előfutára, irgalmas jele.” 15 Az emberek tekintete tehát a prófécia teljesedésére irányult, és sokan kezdtek figyelmet szentelni annak az intésnek, amely a második adventről szól.

1840-ben a prófécia egy másik megdöbbentő teljesedése keltett általános érdeklődést. Két évvel korábban Josiah Litch lelkész, a második advent egyik neves hirdetője kiadott egy magyarázatot a Jelenések könyve 9. fejezetéről, amelyben megjövendölte a török birodalom bukását. Számítása szerint ez a hatalom „i. sz. 1840-ben, valamikor augusztus hónapban” megdől. Néhány nappal a beteljesülés előtt ezt írta: „Ha elfogadjuk, hogy az első – 150 éves – időszak pontosan teljesedett, mielőtt Deacozes a törökök engedélyével trónra lépett, és hogy a 391 év és tizenöt nap az első időszak végén kezdődött el, akkor 1840. augusztus 11-hez jutunk, amikor az oszmán hatalom Konstantinápolyban várhatóan megtörik. Én hiszem, hogy így fog történni.” 16

Törökország pontosan a megjelölt időben elfogadta követei útján Európa szövetséges hatalmainak védelmét, és ezzel keresztény nemzetek fennhatósága alá helyezte magát. Ezzel az eseménnyel a jövendölés pontosan teljesedett. 17 Amikor ennek a híre szárnyra kelt, tömegek győződtek meg a Miller és társai által alkalmazott próféciamagyarázat elveinek helyességéről, és az adventmozgalom csodálatos lendületet kapott. Tanult és rangos emberek Millerhez csatlakozva prédikálták és publikálták nézeteit, és 1840-től 1844-ig a munka rohamosan terjedt.

William Millernek jó szellemi képességei voltak, amelyeket elmélkedéssel és tanulással fegyelmezett. A bölcsesség forrásától, akivel állandóan kapcsolatban állt, mennyei világosságot kapott. Rendkívüli egyéniség volt. Tisztelte és becsülte mindenki, aki értékelte a jellem feddhetetlenségét és az erkölcs tökéletességét. Az őszinte kedvesség egyesült benne a keresztény alázatossággal és önuralommal. Mindenkihez figyelmes és barátságos volt. Kész volt meghallgatni mások véleményét, és mérlegelni érveiket. Szenvedély és felindultság nélkül tett Isten Igéjének mérlegére minden elméletet és tanítást. Józanul és logikusan gondolkodott, alaposan ismerte a Szentírást. Mindezek képessé tették arra, hogy a tévedéseket megcáfolja, és a hazugságokat leleplezze.

Munkáját azonban elkeseredett támadások érték. Vele is ugyanaz történt, ami a korábbi reformátorokkal. A népszerű vallási tanítók nem szívesen fogadták az általa feltárt igazságokat. Amikor e tanítók állásfoglalásukat nem tudták alátámasztani a Szentírással, kénytelenek voltak emberek mondásaihoz, tanításaihoz és az atyák hagyományaihoz folyamodni. Az advent igazság hirdetői azonban csak Isten Igéjének bizonyságtevését fogadták el.

„A Biblia, és csakis a Biblia” – ez volt a jelszavuk. Ellenfeleik szentírási érvek helyett gúnyolódtak és csúfolódtak. Időt, pénzt és fáradságot nem sajnálva károsították meg azokat, akiknek egyedüli vétkük az volt, hogy örömmel várták Uruk visszatérését, igyekeztek szent életet élni, és másokat arra buzdítani, hogy készüljenek Jézus eljövetelére. Voltak, akik nagy igyekezettel próbálták mások figyelmét elterelni a második advent gondolatáról. A Krisztus eljövetelével és a világ végével kapcsolatos próféciák kutatását bűnnek tüntették fel, olyasvalaminek, amit szégyellni kell. A nagy egyházak lelkészei így ásták alá az Isten Igéje iránti hitet. Tanításuk hitetlenné tette az embereket, és közülük sokan azt gondolták, hogy nyugodtan követhetik bűnös vágyaikat. A gonoszság kezdeményezői pedig mindezt a Krisztust várók terhére írták.

Miller értelmes és figyelmes hallgatók tömegeit vonzotta előadásaira, neve mégis ritkán fordult elő a vallásos sajtóban, hacsak nem gúnyolva vagy kárhoztatva. A könnyelműek és a hitetlenek, felbátorodva a vallási tanítók állásfoglalásától, gyalázkodó, közönséges és istenkáromló szellemeskedések sorozatával sértegették Millert és munkáját. Az ősz Millert, aki kényelmes otthont hagyott el, hogy saját költségére városról városra, faluról falura utazzon, és szüntelenül szorgoskodva ünnepélyesen figyelmeztesse a világot az ítélet közelségére, gúnyolták, fanatikusnak, hazugnak és számító csirkefogónak bélyegezték.

A rádobált gúny, hazugság és gyalázkodás felháborodott tiltakozást váltott ki még a világi sajtóban is. „E végtelenül magasztos és félelmesen nagy horderejű dolog” lekicsinylő és léha kezelését világi emberek „nem pusztán a hirdetői és képviselői érzéseivel való játszásnak”, hanem „az ítélet napjával való tréfálkozásnak, sőt az Istenség gúnyolásának és az ítélőszék semmibevevésének is nyilvánították.” 18

A minden gonoszság szítója nemcsak hatástalanítani akarta az advent üzenetet, hanem hírvivőjét is el akarta pusztítani. Miller gyakorlativá tette a bibliai igazságot hallgatói előtt: elítélte bűneiket, megzavarta önelégültségüket, és közérthető, metsző szavaival felkeltette ellenségeskedésüket. Az az ellenállás, amit egyes egyháztagok tanúsítottak Miller tanításaival szemben, a becstelenebbeket arra bátorította, hogy még messzebbre merészkedjenek. Ellenségei összeesküdtek, hogy megölik, amikor távozik az összejövetelről. De szent angyalok voltak a tömegben emberi alakban; egyikük megragadta az Úr szolgáját, és a dühös csőcselék elől védett helyre vezette. Miller munkája még nem fejeződött be. Sátán és küldöttei csalódtak, mert szándékaik meghiúsultak.

A támadások ellenére az adventmozgalom iránti érdeklődés tovább nőtt, híveinek száma több százról sok ezerre emelkedett. A különböző egyházakba áradtak az emberek. Egy idő után ezek az egyházak szembefordultak e hívőkkel, és kezdtek fegyelmi intézkedéseket hozni azok ellen, akik Miller nézeteit magukévá tették. Ez az eljárás Millert írásbeli válaszra késztette. Írását minden egyház keresztényeihez intézte. Azt hangsúlyozta, hogy amenynyiben tanai tévesek, mutassák ki tévedését a Szentírásból.

„Mit hiszünk – kérdezte –, amit nem Isten Igéje parancsolt meg, az az Ige, amelyet ti is a hit és gyakorlat szabályaként, mégpedig egyedüli szabályaként ismertek el? Mit teszünk, amiért ilyen kárhoztatás zúdul ránk a szószékről és a sajtóból, és ami feljogosít titeket arra, hogy bennünket, az adventmozgalom híveit gyülekezeteitekből és közösségetekből kizárjatok?” „Ha tévedünk, könyörgök, mutassátok meg, miben áll tévedésünk! Mutassátok ki Isten Igéjéből, hogy tévedésben vagyunk! Már elég megaláztatásban volt részünk, de ez soha nem fog minket meggyőzni arról, hogy tévedünk. Csak Isten szava változtathat nézeteinken. Hittételeinket céltudatosan és imádkozva alakítottuk ki a Szentírás bizonyságtevése alapján.” 19

Azokat az intéseket, amelyeket Isten a különböző korokban szolgái által küldött a világnak, hasonló kétkedéssel és hitetlenséggel fogadták. Mielőtt Isten az özönvíz előtt élő emberek gonoszsága miatt elárasztotta vízzel a világot, ismertette szándékát e gonosz emberekkel, hogy alkalmuk legyen a bűn útjáról letérni. Százhúsz esztendeig hallották a megtérésre hívó intést, hogy megmeneküljenek Isten haragjától, a pusztulástól. Az üzenet üres mesének tűnt nekik, és nem hittek benne. Vakmerő gonoszságukban kigúnyolták Isten szolgáját. Nem vették komolyan kérlelését, sőt még önteltséggel is vádolták. Hogy merészel egyetlen ember a föld nagyjaival szembeszállni? Ha Noé üzenete igaz, miért nem ismeri fel az egész világ, és miért nem hisz benne? Egy ember állítása ezrek bölcsességével szemben! Nem akartak hitelt adni a figyelmeztetésnek, sem pedig menedéket keresni a bárkában.

A gúnyolódók a természet dolgaira hivatkoztak – az évszakok változatlan egymásutánjára, a kék égre, amely sohasem hullatott esőt az éjszakai enyhe harmattól felfrissült zöld mezőkre –, és így kiáltottak: „Hát nem példabeszédekben beszél ez?” Semmibe vették az igazság prédikátorát, eszelős rajongónak tartották, és még önfeledtebben szórakoztak, még elszántabban vétkeztek, mint annak előtte. Hitetlenségük azonban nem tartóztatta fel a megjövendölt eseményt. Isten sokáig eltűrte gonoszságukat, és számtalan alkalmat adott a megtérésre. A kijelölt időben azonban lesújtott büntető ítéletével irgalmának elutasítóira. Krisztus kijelentette, hogy hasonlóképpen fognak kételkedni második eljövetelében is. Miként a Noé korabeli emberek nem vettek észre semmit, „mígnem eljöve az özönvíz, és mindnyájukat elragadá”, a Megváltó szavai szerint „akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:39). Amikor Isten állítólagos népe egyesül a világgal, és úgy él, mint a világ, amikor a világgal együtt szórakozik úgy, ahogy nem volna szabad; amikor a világ fényűzését az egyház is követi; amikor minden a megszokott mederben folyik, és mindenki tartós világi jólétben reménykedik – akkor hirtelen, mint villámlás az égből, vége szakad nagyszerű ábrándképeiknek és csalóka reményeiknek. Isten kiválasztotta követeit, és általuk hirdette meg a végítélet közelségét, miként az özönvíz közeledtére is szolgája útján figyelmeztette a világot. Noé kortársai kinevették és kigúnyolták az igazság prédikátorának jövendöléseit. Miller korában pedig még Isten állítólagos népe közül is sokan gúnyt űztek a figyelmeztető szavakból.

Vajon miért volt a Krisztus második eljöveteléről szóló üzenet prédikálása olyan kellemetlen az egyházaknak? Az Úr adventje jajt és pusztulást hoz a gonoszoknak, az igazaknak pedig örömet és reménységet. Ez a nagyszerű igazság volt Isten hűségeseinek vigasza minden korszakban. Miért lett akkor „megütközés köve és botránkozás sziklája” állítólagos népének? A mi Urunk maga ígérte meg tanítványainak: „Ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket” (Jn 14:3). A könyörületes Megváltó, előre látva követői magányosságát és fájdalmát, megbízta angyalait, hogy vigasztalják meg követőit ezzel az ígérettel: Jézus úgy fog viszszatérni a földre, ahogyan a mennybe ment. Amikor a tanítványok szemüket az égre emelve álltak, hogy utoljára lássák azt, akit szerettek, figyelmüket ezek a szavak ragadták meg: „Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felvitetik tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1:11). Az angyalok szavai nyomán reményük újraéledt. A tanítványok „visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe; és mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent” (Lk 24:52–53). Nem azért örültek, mert Jézus eltávozott tőlük, és egyedül maradtak küzdelmükkel, próbáikkal és a világ kísértéseivel, hanem azért, mert az angyalok azt ígérték, hogy Jézus visszajön. Legyen Krisztus eljövetele most is éppoly nagy örömhír, mint amikor az angyalok hirdették Betlehem pásztorainak! Aki igazán szereti a Megváltót, boldogan üdvözli az Isten Igéjére alapozott bejelentést, hogy az, akiben örök életük reménysége összpontosul, ismét eljön; nem azért, hogy bántalmazzák, megvessék és elutasítsák, mint első adventjekor. Jézus azért jön el hatalommal és dicsőséggel, hogy megváltsa népét. Akik nem szeretik a Megváltót, szeretnék, ha távol maradna. Az egyházak Istentől való elfordulásának nem lehet meggyőzőbb bizonyítéka, mint az az ingerültség és gyűlölködés, amelyet a mennyei üzenet lobbant fel. A Krisztus második eljöveteléről szóló tanítás elfogadói ráébredtek arra, hogy meg kell térniük, és meg kell alázkodniuk Isten előtt. Sokan, akik hosszú ideig ingadoztak Krisztus és a világ között, ekkor úgy érezték, hogy ideje állást foglalniuk. „Az örökkévalóság dolgait szokatlan valóságnak látták. A menny közel volt hozzájuk, és Isten előtt bűnösnek érezték magukat.” Keresztény emberek lelkileg új életre keltek. Érezték, hogy az idő rövid, és embertársaik érdekében gyorsan kell cselekedniük. A föld jelentéktelenné vált, és mintha kitárult volna előttük az örökkévalóság. Az üdvösségről és az örök kárhozatról szóló tanítások eltakartak minden mulandó célt. A megtértek mind a testvéreiket, mind a bűnösöket kérve kérték, hogy készüljenek az ítélet napjára. Isten Lelke megnyugodott rajtuk, és szavaikból erő áradt. Mindennapi életük csendes bizonyságtevése állandóan dorgálta a névleges és megszenteletlen egyháztagokat. Ezek az emberek elmerültek az élhajhászásban, a pénzszerzésben és a világi méltóság utáni törtetésben. Gyűlölték és támadták az adventreménységet és hirdetőit. Amikor a támadók látták, hogy a prófétikus időszak megindoklását nem lehet megcáfolni, megkísérelték a téma tanulmányozásáról lebeszélni az embereket. Azt állították, hogy a próféciák be vannak pecsételve. A protestánsok így léptek a római katolikusok nyomába. Míg a pápai egyház elzárta a Bibliát 20 az emberek elől, a protestáns egyházak azt vallották, hogy a szent Ige egyik fontos részét – mégpedig azt, amely korunkra különösképpen alkalmazható igazságokat rejt – nem lehet megérteni.

Lelkészek és mások is kijelentették, hogy a Dániel és a Jelenések könyvének próféciái felfoghatatlan titkok. Krisztus pedig a korunkban bekövetkező események kapcsán Dániel próféta szavaira irányította tanítványai figyelmét, és ezt mondta: „Aki olvassa, értse meg” (Mt 24:15). Az az állítás, hogy a Jelenések könyve titok, amit nem lehet megérteni, éppen a könyv címének mond ellent: „Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az Ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar... Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és megtartják azokat, amelyek megírattak abban; mert az idő közel van” (Jel 1:1–3).

A próféta ezt mondja: „Boldog, aki olvassa.” De vannak, akik nem akarják olvasni. Az áldás nem számukra van. „És akik hallgatják.” Egyesek hallani sem akarnak a próféciákról. Az áldás nem ezé az osztályé lesz. „És megtartják azokat, amelyek megírattak abban.” Sokan nem hajlandók megfogadni a Jelenések könyvében foglalt intéseket és tanításokat. Közülük senki sem igényelheti a megígért áldást. Aki csúfot űz a próféciákból, és gúnyolja ünnepélyes szimbólumait; aki nem hajlandó megreformálni életét, és felkészülni az ember Fiának eljövetelére, az Isten áldását nem igényelheti.

Hogyan merészelik egyes emberek az ihletett Ige bizonyságtételével szemben azt állítani, hogy a Jelenések könyve olyan titok, amely meghaladja az emberi értelmet?! Ez a könyv kinyilatkoztatott titok, nyitott könyv. A Jelenések könyvének tanulmányozásakor az ember figyelme Dániel próféciáira terelődik. Mindkettő mérhetetlenül fontos eligazítás, amelyet Isten adott az embernek a világtörténelem lezárulásakor bekövetkező eseményekről. János előtt az egyház életének mélységes és érdekfeszítő jelenetei tárultak fel. Látta Isten népének helyzetét, veszélyeit, küzdelmeit és végső szabadulását. Feljegyezte a végső üzenetet, amely beérleli a föld aratását: a kévéket, hogy a mennyei csűrbe kerüljenek; a konkolyt pedig, hogy a tűz elpusztítsa. Mérhetetlenül fontos dolgok, különösen az utolsó gyülekezetnek szóló képek tárultak fel előtte, hogy azok, akik a tévelygéstől az igazsághoz akarnak térni, eligazítást kapjanak az előttük álló veszélyekről és harcokról. Mindenki megtudhatja, mi fog történni a földön.

Miért nem ismerik oly sokan a Szentírás e fontos részét? Miért idegenkednek attól, hogy tanításait megvizsgálják? Azért, mert a sötétség fejedelme tervszerűen igyekszik elrejteni az emberek elől azt, ami leleplezi csalásait. Krisztus, a Kinyilatkoztató, előre látva a Jelenések könyvének kutatása elleni harcot, áldást mondott mindazokra, akik olvassák, hallgatják és megtartják a „prófétálás beszédét”.