19. A sötétségen átsugárzó fény

Meglepő az a hasonlóság, ahogy Isten századról századra a nagy reformációs és vallásos megmozdulások útján a földön dolgozik. Isten mindig ugyanolyan elvek alapján bánik az emberrel. A jelen fontos megmozdulásainak megvolt a megfelelője a múltban, és az egyház korábbi tapasztalatai nagyon értékes tanulságokkal szolgálnak a jelenben.

A Biblia egyetlen igazságot sem tanít világosabban, mint azt, hogy a megváltás munkáját kibontakoztató nagy mozgalmakban Isten különösképpen irányítja szolgáit Szentlelke által a földön. Az emberek eszközök Isten kezében, akiket felhasznál kegyelmes és irgalmas szándékai megvalósítására. Mindenkinek megvan a maga szerepe. Mindenki a kor szükségleteihez szabottan részesül világosságban, amely képessé teszi az Istentől kapott feladat elvégzésére. De nincs olyan ember – bármennyire is megáldotta a menny –, aki teljesen meg tudná érteni a megváltás csodálatos tervét, vagy tökéletesen fel tudná fogni, hogy Isten az ő korában mit akar elérni. Az ember nem érti meg teljesen, hogy mi Isten célja azzal a munkával, amelyet rábíz. Nem tudja teljes mértékben felfogni azt az üzenetet, amit az Úr nevében tolmácsol.

„Az Isten mélységét elérheted-é, avagy a Mindenhatónak tökéletességére eljuthatsz-é?” „Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” „Isten vagyok, és nincs hozzám hasonlatos. Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, amik még meg nem történtek” (Jób 11:7; Ésa 55:8–9; 46:9–10).

Még a próféták sem fogták fel a rájuk bízott kinyilatkoztatások súlyát, pedig nekik Isten a Lélek különleges világosságát adta. A kinyilatkoztatások mondanivalója korszakról korszakra tárult fel, mindig akkor, amikor Isten népének szüksége volt a bennük rejlő eligazításokra.

Amikor Péter arról az üdvösségről ír, amelyet az evangélium hozott napfényre, ezt mondja: Erről az üdvösségről „tudakozódtak és nyomozódtak a próféták, akik az irántatok való kegyelem felől jövendöltek; nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak Őbennük levő Lelke, aki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről. Akiknek megjelentetett, hogy nem maguknak, hanem nékünk szolgáltak” (1Pt 1:112).

Annak ellenére, hogy a próféták nem érthették meg teljesen a nekik kinyilatkoztatott dolgokat, buzgón igyekeztek felfogni a világosságot, amelyet Isten kinyilatkoztatott nekik. „Tudakozódtak és nyomozódtak”, „nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki Krisztusnak őbennük lévő Lelke.” Micsoda tanulság ez Isten népének a keresztény korszakban! Isten adta követőinek ezeket a próféciákat szolgái útján! „Akiknek megjelentetett, hogy nem maguknak, hanem nékünk szolgáltak.” Figyeljük csak e szent embereket, akik „tudakozódtak és nyomozódtak” a kinyilatkoztatások után, amelyeket Isten a még meg nem született nemzedékek számára adott! Állítsuk szembe szent buzgóságukat azzal az unott érdektelenséggel, amellyel a későbbi korok kiváltságosai kezelték a mennyei ajándékot! Milyen dorgálás ez a kényelemszerető, világszerető közömbösöknek, akiket megnyugtat az a megállapítás, hogy a próféciákat nem lehet megérteni.

A véges emberi elme képtelen megérteni a végtelen Isten terveit, és nem ismeri fel teljesen szándékai megvalósulását. Sokszor azonban tévelygés vagy hanyagság az oka annak, hogy csak homályosan fogja fel a menny üzenetét. Nemritkán az embereknek – még Isten szolgáinak is – gondolkozását annyira eltompítják az emberi nézetek, az emberi hagyományok és hamis tanítások, hogy csak részben tudják felfogni azokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket Isten kinyilatkoztatott Igéjében. Így volt ez Krisztus tanítványaival is még akkor is, amikor a Megváltó személyesen velük volt. Elméjüket átitatta az a közhiedelem, hogy a Messiás földi fejedelem, aki az egyetemes birodalom trónjára emeli Izraelt. Amikor Jézus megjövendölte szenvedéseit és halálát, nem tudták, mit jelentenek szavai.

Krisztus maga küldte ki őket ezzel az üzenettel: „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1:15). Ez az üzenet a Dán 9. fejezetében található próféciára épült. Az angyal azt mondta, hogy a hatvankilenc hét „a Messiás fejedelemig” tart. A tanítványok nagy reményekkel és boldog örömmel várták, hogy a Messiás felállítsa birodalmát Jeruzsálemben, és uralkodjék az egész földön.

A tanítványok prédikálták azt az üzenetet, amelyet Krisztus rájuk bízott, de félreértették. Miközben mondanivalójukat Dán 9:25 versére alapozták, nem látták meg ugyanennek a fejezetnek a következő versében, hogy a Messiás „kiírtatik”. Egész életükben sóvárogva várták a dicsőséges földi birodalmat, ezért nem értették sem a prófécia meghatározásait, sem Krisztus szavait.

A tanítványok teljesítették feladatukat, közölték a néppel az irgalmas Isten meghívását. Akkor, amikor elképzelésük szerint Uruknak Dávid trónjára kellett volna ülnie, népe megragadta mint gonosztevőt, megostorozta, kigúnyolta, elítélte, és a Golgota keresztjére feszítette. Micsoda kétségbeesés és fájdalom szorongatta a tanítványok szívét, mialatt Uruk a sírban szunynyadt!

Krisztus pontosan akkor és úgy jött el, amint a próféta előre kinyilatkoztatta. Krisztus szolgálatában a Szentírás bizonyságtételének minden részlete teljesült. A Megváltó prédikálta a megváltás üzenetét, és „beszéde hatalmas vala”. A hallgatók szíve tanúskodott tanításának mennyei eredetéről. Az Ige és Isten Lelke bizonyságot tett arról, hogy Isten Fia a mennyből kapta megbízatását.

A tanítványok olthatatlan szeretettel ragaszkodtak drága Mesterükhöz. Lelküket azonban beárnyékolta a bizonytalanság és a kétség. Gyötrelmeik közepette elfeledkeztek arról, hogy Krisztus mit jövendölt szenvedéséről és haláláról. Vajon okozott volna-e a Názáreti Jézus ilyen fájdalmat és csalódást nekik, ha Ő lett volna az igazi Messiás? Ez a kérdés gyötörte lelküket a szombatnap reménytelen óráiban, mialatt a Megváltó – halála és feltámadása között – a sírban feküdt.

A bánat éjszakáján sötétség sűrűsödött Jézus tanítványai köré, de Isten nem hagyta el őket. Így hangzik a prófétai ige: „Ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom... Kivisz engem a világosságra, meglátom az Ő igazságát.” „A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.” Isten ezt mondta: „Az igazakra világosság fénylik a sötétben.” „A vakokat oly úton vezetem, amelyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, amelyeket nem tudnak; előttük a sötétséget világossá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velük, és őket el nem hagyom” (Mik 7:8–9; Zsolt 139:12; 112:4; Ésa 42:16). Azok a kijelentések, amelyeket a tanítványok az Úr nevében tettek, minden részletükben helyesek voltak; és az események, amelyekre előremutattak, éppen teljesedtek. „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa” – mondták. „Az idő” – a Dán 9. fejezetében meghirdetett hatvankilenc hét – lejártával, amelynek a Messiásig kellett nyúlnia, Krisztust, miután János megkeresztelte a Jordánban, a Lélek felkente. És az „Isten országa”, amelynek közeledtét a tanítványok hirdették, Krisztus halála által jött létre. Ez az ország, a hiedelemmel ellentétben, nem földi birodalom volt. Nem is az eljövendő halhatatlan ország, amelyet Isten felállít, amikor „az ország... és a hatalom és az egész ég alatt lévő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének”; az az örökkévaló ország, amelyben „minden hatalmasság néki szolgál és engedelmeskedik” (Dán 7:27). „Az Isten országa” kifejezés jelzi mind a kegyelem, mind a dicsőség országát. A kegyelem országát Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében ismerteti. Miután az apostol felhívja az olvasók figyelmét Krisztusra, a könyörületes közbenjáróra, aki „megindul... gyarlóságainkon”, ezt mondja: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk” (Zsid 4:16). A kegyelem királyi trónja a kegyelem országát jelképezi, mert a trón létezése egy ország létezését sejteti. Krisztus számos példázatban használja „a mennyek országa” kifejezést, jelezve azt a munkát, amelyet Isten kegyelme végez az emberi szívben.

A dicsőség trónja ugyanígy ábrázolja a dicsőség országát. A Megváltó ezekkel a szavakkal utal erre az országra: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az Ő dicsőségében, és Ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az Ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek” (Mt 25:31–32). Ez az ország még a jövőben van, Isten csak Krisztus második adventjekor állítja fel.

A kegyelem országa közvetlenül az ember bukása után jött létre, amikor megfogamzott a terv a vétkes emberiség megváltására. Akkor még csak Isten szándékában és ígéreteiben létezett, az ember pedig hit által lehetett alattvalója. Ténylegesen azonban csak Krisztus halálakor jött létre. A Megváltó, elfáradva az emberi konokságtól és hálátlanságtól, még azután is viszszaléphetett volna a Golgota áldozatától, hogy földi misszióját elkezdte. A Gecsemánéban a fájdalom kelyhe remegett a kezében. Még akkor is letörölhette volna homlokáról a véres verítéket, és hagyhatta volna, hogy a vétkes emberiség elpusztuljon gonoszsága miatt. Ebben az esetben nem lehetett volna megváltás a bukott ember számára. De amikor a Megváltó feláldozta életét, és elhaló lélegzettel így kiáltott: „Elvégeztetett!”, a megváltás tervének megvalósulása biztosítva volt. A megváltás ígérete, amelyet a bűnös pár az Édenben kapott, megpecsételődött. A kegyelem országa, amelyet Isten előzőleg megígért, akkor jött létre.

Krisztus halála – pontosan az az esemény, amelyet a tanítványok reményük végső megsemmisülésének tartottak – tette ezt a reményt örökre biztossá. Mesterük halála kegyetlen csalódást okozott nekik, de a legnagyobb bizonyítéka volt annak, hogy igaz az, amiben hittek. Az az esemény, amely gyászba borította és kétségbe ejtette őket, nyitotta meg a remény ajtaját Ádám minden gyermeke előtt. Minden korban ebben összpontosult Isten hűséges gyermekeinek eljövendő élete és örökkévaló boldogsága.

A célok, amelyek végtelen irgalomról tanúskodtak, valóra váltak a tanítványok csalódása árán is. Jézus úgy beszélt, „ahogy soha ember... nem szólott”. Tanításainak szépsége és ereje meghódította a tanítványok szívét, de Jézus iránti szeretetük tiszta aranyába világi gőg és önző becsvágy olcsó ötvözete vegyült. Még a páska ünnepén is, abban a súlyos órában, amikor Mesterükre a Gecsemáné már rávetette árnyát, „támada... köztük versengés is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak” (Lk 22:24). Csak a trónt, a koronát és a dicsőséget látták, miközben a Gecsemáné-kerti szégyen és gyötrelem, az ítélőszék és a Golgota keresztjének szégyene várt rájuk. Büszke szívük a világi dicsőség után sóvárgott, és kitartóan ragaszkodtak koruk hamis tanításához. Amikor a Megváltó bizonyságot tett országa igazi jellegéről, és előre jelezte szenvedését és halálát, elengedték a fülük mellett szavait. Ezek a tévelygések okozták súlyos, de szükséges megpróbáltatásukat, amit Isten azért engedett meg, hogy szemük kinyíljon. A tanítványok félreértették saját tanításukat, és nem ismerték fel reményeik megvalósulását, mégis prédikálták az üzenetet, amelyet Isten bízott rájuk. Az Úr pedig megjutalmazta hitüket, és értékelte engedelmességüket. Őket bízta meg azzal, hogy minden népnek adják hírül feltámadt Uruk dicsőséges evangéliumát. Isten e fájó élményeket azért engedte meg, hogy felkészítse őket erre a munkára.

Feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak az Emmaus felé vezető úton, és „elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik Őfelőle megírattak” (Lk 24:27). A tanítványok szíve megremegett, hitük fellobbant. Újjászülettek „élő reménységre”, mielőtt még Jézus elárulta volna kilétét. A Megváltó fényt akart gyújtani értelmükben, hogy hitükkel a „biztos... prófétai beszéd”-be kapaszkodjanak. Azt akarta, hogy az igazság erős gyökeret verjen lelkükben; nem csupán azért, mert személyesen tett bizonyságot nekik, hanem mert a ceremóniális törvény szimbólumai, az árnyékszolgálat, valamint az Ótestamentum próféciái kétségbevonhatatlan bizonyítékok. Krisztus követőinek értelmes hitre volt szükségük nemcsak saját érdekükben, hanem azért is, hogy megismertethessék Krisztust a világgal. E munka kezdetén Jézus ráterelte a tanítványok figyelmét „Mózes”-re és „minden prófétákra”. Így tett bizonyságot a feltámadt Megváltó az ótestamentumi Szentírás értékéről és fontosságáról.

Micsoda változás ment végbe a tanítványok szívében, amikor újra láthatták Mesterük kedves arcát! (Lk 24:32). Jobban és tökéletesebben, mint valaha, megtalálták azt, „aki felől írt Mózes a törvényben, és a próféták”. A bizonytalanságot, szívfájdalmat, kétségbeesést felváltotta a teljes bizonyosság, a felhőtlen hit. Csoda-e akkor, hogy Krisztus feltámadása után „mindenkor a templomban valának, dicsérvén és áldván az Istent”?! Olyan próbájuk volt, aminél súlyosabb nem is lehetett volna. Az emberek, akik csak a Megváltó megalázó haláláról tudtak, keresték arcukon a fájdalom, a zavar és a kudarc nyomát, de csak boldogságot és diadalt láttak. Isten így készítette fel a tanítványokat a reájuk váró munkára. Akkor, amikor mindent elveszettnek hittek, meglátták, hogy Isten szava diadalmasan megvalósul. Mi is tudta volna most már hitüket gyöngíteni vagy szeretetük lángját eloltani?! Legnagyobb fájdalmukban „erős vigasztalás” volt a reménység: lelküknek „bátorságos és erős horgonya” (Zsid 6:18–19). Tanúi voltak Isten bölcsességének és hatalmának, és tudták, „hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény” nem szakaszthatja el őket „az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban”. „Mindezekben – mondták – felettébb diadalmaskodunk az által, aki minket szeretett” (Róm 8:38–39, 37) „Az Úr beszéde megmarad örökké” (1Pt 1:25). És „kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Róm 8:34).

Így szól az Úr: „Soha többé nem pironkodik az én népem” (Jóel 2:26). „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm” (Zsolt 30:6). Amikor a tanítványok találkoztak a Megváltóval a feltámadás napján, és szavai hallatán szívük gerjedezett; amikor tekintetük értük megsebzett fejére, kezére és lábára esett; amikor – mennybemenetele előtt – kivezette őket egészen Bethániáig, és áldásra emelve kezét megparancsolta nekik: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot”, és hozzátette: „imé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mk 16:15; Mt 28:20); amikor pünkösd napján a megígért Vigasztaló alászállt, erőt árasztva a magasságból, és a hívők szíve megremegett mennybement Uruk jelenlétének tudatától – felcserélték volna-e kegyelme evangéliumának szolgálatát és az adventjekor átvehető koronát, „az igazság koronájá”-t –, még ha útjuk az Övéhez hasonlóan az áldozat és mártíromság útja is – korábbi tanítványságuk reménységével, valamiféle földi trón dicsőségével?! Ő, aki „véghetetlen bőséggel” mindezeket megcselekedheti, „feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk”, megadta nekik – a szenvedésében és örömében való részesüléssel együtt – a „sok fiak dicsőségre” vezérlésének kibeszélhetetlen örömét, az „igen-igen nagy örök dicsőséget”, amelyhez – mondja Pál – „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk” „nem hasonlítható”.

A Krisztus második adventjét hirdetők fájdalma hasonlított az első tanítványok fájdalmához, akik az első adventkor prédikálták „az Isten országának evangéliumát”. „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa” – mondták. Miller és társai éppígy hirdették, hogy a Biblia utolsó és leghoszszabb prófétikus időszaka lejáróban van; hogy az ítélet elközelgett, s az örökkévaló ország nemsokára megnyitja kapuit. Miller és társai meghirdették a 2300 nap végét (Dán 8:14), amelynek a hetven hét egy részét képezte. Mindkét csoport prédikálása ugyanannak a nagy prófétikus időszaknak – csak más és más részének – a teljesedésére épült.

William Miller és társai nem értették teljesen az általuk tolmácsolt üzenet tartalmát, akárcsak az első tanítványok. Az egyházban régóta meghonosodott tévedések gátolták meg őket abban, hogy a prófécia egyik fontos tételét helyesen értelmezzék. Hirdették azt az üzenetet, amelyet Isten általuk küldött a világnak, de félreértették, ezért csalódtak.

A Dán 8:14 – azaz a „kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” – magyarázásánál Miller azt az általánosan elfogadott nézetet alkalmazta, hogy a föld a szenthely. A szenthely megtisztításán pedig azt értette, hogy az Úr eljövetelekor a föld tűz által megtisztul. Amikor tehát látta, hogy a próféta pontosan megjövendöli a 2300 nap végét, arra a következtetésre jutott, hogy a 2300 nap vége egybeesik a második advent időpontjával. Azért tévedett, mert osztozott a szenthelyről vallott közhiedelemben.

A jelképes szolgálati rendben, amely Krisztus áldozatának és papságának árnyéka, a szenthely megtisztítása a főpap utolsó szolgálata volt az évi szolgálatok körforgásában. Az engesztelés záró cselekménye Izrael bűnének eltávolítása volt. Ez a cselekmény előremutatott annak a szolgálatnak a záró eseményére, amellyel Főpapunk a mennyben eltávolítja, illetve eltörli népének a mennyei feljegyzésekben nyilvántartott bűneit. Ez a munka vizsgálatból és ítéletből áll; közvetlenül azelőtt történik, hogy Krisztus „eljön az ég felhőiben hatalommal és nagy dicsőséggel”; mert amikor eljön, már mindenkinek az ügye eldőlt. Jézus ezt mondja: „Az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz” (Jel 22:12). A második adventet közvetlenül megelőző ítéletet az első angyali üzenet így hirdeti meg: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája” (Jel 14:7). Akik ezt az intő üzenetet hirdették, azok a megfelelő üzenetet a megfelelő időben tolmácsolták. Az első tanítványokhoz hasonlóan Dán 9. fejezetének próféciájára alapozva hirdették: „Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa”, és közben nem ismerték fel ugyanebben az igében a Messiás haláláról szóló jövendölést. Miller és társai is a Dán 8:14 versére és Jel 14:7 versére alapozott üzenetet hirdették, és nem vették észre, hogy van még más is Jel 14. fejezetének üzenetében, amit az Úr adventje előtt szintén hirdetni kell. Miként a tanítványok tévedtek abban, hogy Isten a hetven hét végén felállítja országát, az adventhívők is rosszul tudták, hogy milyen esemény következik be a 2300 nap lejártakor. Mindkét csoport egy közhiedelmet fogadott el, azaz vallotta azokat a korabeli tévedéseket, amelyek elvakították az ember elméjét az igazsággal szemben. Mindkét csoport Isten akaratát teljesítve hirdette az általa küldött üzenetet, és mindkettő saját tanítását félreértve csalódott. De Isten áldott célja valósult meg azzal is, hogy felhívták az emberek figyelmét az ítéletre. A nagy nap elközelgett, és a gondviselő Isten egy meghatározott idővel próbára tette az embereket, hogy felismerjék, mi van a szívükben. Az üzenetnek az egyház megpróbálása és megtisztítása volt a célja. Meg kellett látniuk, hogy vajon e világhoz ragaszkodnak-e vagy Krisztushoz és a mennyhez. Állították, hogy szeretik a Megváltót. Most bizonyítaniuk kellett szeretetüket. Vajon készek voltak-e világi reményeiket és törekvéseiket feladni, és Urunk adventjét örömmel üdvözölni? Az üzenetnek az volt a célja, hogy az emberek meglássák valódi lelkiállapotukat. Az irgalmas Isten figyelmeztette őket, hogy felébredve, bűnbánattal és alázattal keressék az Urat.

A csalódás is – habár saját tanításuk félreértése miatt történt – javukat szolgálta. Próbára tette azokat, akik állításuk szerint elfogadták az intő üzenetet. Megtagadják-e elhamarkodottan tapasztalataikat a csalódás miatt, és eldobják-e Isten szavába vetett bizalmukat? Vagy pedig imában és alázattal igyekeznek megtalálni, hol értették félre a próféciát? Hányan cselekedtek félelemből, érzelemből vagy nyugtalanságból? Hányan voltak langymelegek és hitetlenek? Tömegek állították, hogy vágyva várják az Úr megjelenését. Megtagadják-e vajon a hitet a késedelem és csalódás vizsgáztató próbáján, amikor a világ gúnyolódik és gyalázkodik? Félredobják-e az Ige világos bizonyságtevésével alátámasztott igazságokat csak azért, mert nem értik meg azonnal Isten intézkedéseit?

Ez a próba megmutatja, hogy milyen erősek azok, akik őszinte hittel engedelmeskednek annak az Igének, ami meggyőződésük szerint Isten Lelkének tanítása. Megtanítja őket arra is – amit csak ilyen esemény útján lehet megtanulni –, hogy milyen veszélyes dolog elfogadni a Biblia tanításai helyett emberek elméleteit és magyarázatait. A hit fiaiban a tévedésük nyomán támadt bizonytalanság és szenvedés elvégzi a szükséges helyesbítést. Arra készteti őket, hogy alaposabban kutassák a prófétai igét. Megtanulják belőle, hogy gondosabban kell megvizsgálni hitük alapját, és elvetniük mindazt, ami nem az igazság Igéjére épült, bármilyen sok híve is van a keresztény világban.

E hívők előtt csakúgy, mint annak idején az első tanítványok előtt, a próba idején sötétnek és érthetetlennek tűnő dolgok később világossá válnak. Amikor meglátják „az Úrtól való vég”-et, tudni fogják, hogy a tévedéseikből származó próba ellenére a szerető Isten szándékai biztos léptekkel teljesültek. Az áldott tapasztalatból megtanulják, hogy „igen irgalmas az Úr és könyörületes”; hogy „minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják”.