2. Üldözés az első századokba

Amikor Jézus kinyilatkoztatta tanítványainak Jeruzsálem végzetét és a második advent eseményeit, megjövendölte azt is, hogy Isten népének mi lesz a sorsa Urunk mennybemenetelétől kezdve egészen addig, amíg hatalommal és dicsőséggel visszatér, hogy megszabadítsa népét. A Megváltó az Olajfák-hegyéről letekintve már látta az apostoli egyházra nemsokára rázúduló viharokat. Bepillantva a távolabbi jövőbe, szeme elé tárultak azok a vad, pusztító viharok, amelyek az üldözés sötét századaiban megtépázzák követőit. Néhány rövid, de súlyos kijelentéssel megjövendölte, hogy e világ urai milyen rettenetes sorsra ítélik Isten egyházát (Mt 24:9. 21–22). Krisztus követőinek ugyanazt a megalázó, meggyalázott, fájó utat kell taposniuk, amelyen Mesterük járt. A világ Megváltója elleni gyűlölet mindazok ellen fel fog lángolni, akik az Ő nevében hisznek.

Az őskeresztény egyház történelme tanúsítja a Megváltó szavainak teljesedését. A föld és a pokol hatalmai Krisztus ellen sorakoztak fel akkor, amikor csatasorba álltak Krisztus követői ellen. A pogány világ tudta, hogy az evangélium diadala a pogány templomok és oltárok elsöprését jelenti. Ezért összegyűjtötte erőit, hogy a kereszténységet megsemmisítse. Fellángolt az üldözés tüze. A keresztényeket megfosztották javaiktól, és kiűzték otthonukból. A keresztények „sok szenvedésteljes küzdelmet” álltak ki (Zsid 10:32).

„Megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is” (Zsid 11:36). Sokan vérükkel pecsételték meg bizonyságtevésüket. Előkelőket és rabszolgákat, gazdagokat és szegényeket, művelteket és műveletleneket egyaránt irgalmatlanul lemészároltak.

Ezek az üldözések, amelyek Néró uralkodása alatt, Pál apostol vértanúhalála idején kezdődtek, kisebb vagy nagyobb hevességgel századokon át tartottak. A keresztényeket a legrettenetesebb bűncselekményekkel vádolták – hamisan. Azt mondták, hogy miattuk vannak a csapások: az éhínség, a járvány, a földrengések. Közutálat és gyanakvás tárgyává lettek. A besúgók jutalom ellenében készek voltak elárulni az ártatlanokat, akiket aztán a birodalom elleni lázadókként, a vallás ellenségeiként és a társadalom tehertételeiként elítéltek. Sokat közülük a vadállatok elé dobtak, vagy élve elégettek az amfiteátrumokban. Egyeseket keresztre feszítettek; másokat vadállatok bőrébe bújtattak, és az arénába dobva széttépettek a kutyákkal. Büntetésük sokszor nyilvános ünnepségek fő szórakozása volt. Hatalmas tömegek gyűltek össze, hogy élvezzék ezt a látványt. A haldoklók kínlódását kinevették és megtapsolták. Krisztus menedéket kereső követőire úgy vadásztak, mint a vadállatokra. Kénytelenek voltak elhagyott, néptelen helyeken elrejtőzni. „Nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, akikre nem volt méltó e világ”, bujdostak„...pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban” (Zsid 11:38). A katakombák ezreknek nyújtottak menedéket. A Róma környéki hegyek alatt hosszú járatokat vágtak a talajban és a sziklákban. Sötét és bonyolult folyosóhálózat vezetett a város falain túl több mérföldnyire. Krisztus követői e föld alatti menedékhelyeken temették el halottaikat. Itt találtak otthonra is, amikor meggyanúsították és törvényen kívül helyezték őket. Amikor az Életadó életre kelti a nemes harc megharcolóit, Krisztus ügyének sok-sok mártírja jön majd elő azokból a sötét üregekből.

Jézusnak e tanúi a leghevesebb üldözések idején is makulátlanul megőrizték hitüket. Minden kényelemtől megfosztva, a napfénytől elzárva, a föld sötét, de békés ölén találtak otthonra. Panasz nem hagyta el ajkukat. Hitről, béketűrésről, reménységről tanúskodó szavakkal bátorították egymást, hogy el tudják viselni a nélkülözést és a gyötrelmeket. Semmilyen földi áldás elvesztése nem tudta őket rákényszeríteni arra, hogy Krisztusba vetett hitüket megtagadják. Minden próba és minden üldözés csak egy-egy lépés volt, amellyel közelebb jutottak a megnyugváshoz és a jutalomhoz.

Sokan Isten régebbi szolgáihoz hasonlóan, „...kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek” (Zsid 11:35). Mindez Mesterük szavaira emlékeztette őket, aki azt mondta, hogy amikor Krisztusért üldözik őket, legyenek nagyon boldogok, mert nagy lesz jutalmuk a mennyben; mert korábban így üldözték a prófétákat is. Ők örültek, mert Krisztus méltónak találta őket arra, hogy az igazságért szenvedjenek, és győzelmi énekük felhangzott a lobogó lángok között. Hitszemükkel felfelé néztek. Krisztust látták és az angyalokat, amint a legmélyebb érdeklődéssel tekintenek le a mennyből, és helyeslőn figyelik kitartásukat. Isten trónjától egy hangot hallottak: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját!” (Jel 2:10).

Sátán hiába próbálta erőszakkal megsemmisíteni Krisztus egyházát. Nem szűnt meg a nagy küzdelem, amelyben Jézus tanítványai feláldozták életüket, amikor ezek a hűséges zászlóvivők elhullottak őrhelyükön. Vereségük győzelem volt. Isten munkásait megölték, de az ügy biztosan haladt előre. Az evangélium tovább terjedt, és követőinek száma nőtt. Behatolt még a „római sasok” számára megközelíthetetlen területre is. Egy keresztény, aki vitába szállt az üldözést szorgalmazó pogány uralkodókkal, ezt mondta: „Ha meggyilkoltok, megkínoztok, elítéltek bennünket... Igazságtalanságotok tanúsítja, hogy ártatlanok vagyunk... Kegyetlenségtekből nincs...hasznotok.” Ez még inkább vonzott másokat meggyőződésükhöz. „Minél több embert kaszaboltok le közülünk, annál többen csatlakoznak hozzánk. A keresztények vére magvetés.” 1

Ezrek kerültek börtönbe, és ezrek áldozták fel életüket, de mások léptek a helyükbe. A keresztény hit mártírjainak, akiket Krisztus győzőknek nevezett, az üdvösségük biztosítva van. A nemes harcot megharcolták, és Krisztus eljövetelekor megkapják a dicsőség koronáját. A szenvedés, amelyet elviseltek, a keresztényeket közelebb vitte egymáshoz és Megváltójukhoz. Életük példája és haláluk tanúvallomása el nem halkuló bizonyságtevés volt az igazságról. Sátán alattvalói a legváratlanabb órában – hátat fordítva addigi életüknek – Krisztus zászlaja alá sorakoztak.

Sátán ezek után úgy próbált Isten kormányzata ellen sikeresebben harcolni, hogy zászlaját a keresztény egyházban tűzte ki. Ha Krisztus követőit Sátán rá tudja szedni arra, hogy Isten szemében gyűlöletes dolgot cselekedjenek, akkor erejük és bátorságuk alábbhagy, állhatatosságuk megtörik, Sátán pedig könnyűszerrel foglyul ejtheti őket.

Sátán csellel próbálta elérni azt, ami erőszakkal nem sikerült. Az üldözés megszűnt. Helyébe a földi jólét és a földi dicsőség veszélyt rejtő varázsa lépett. Számos bálványimádó elfogadta a keresztény hit egyes tanítását, miközben megtagadott más fontos igazságokat. Azt mondták, hiszik, hogy Jézus az Isten Fia, és hisznek halálában és feltámadásában is; de nem ismerték el bűnös voltukat, és nem érezték, hogy szükségük van megtérésre, életük megváltozására. Tettek néhány engedményt, és azt javasolták, hogy tegyék ezt a keresztények is. Legyen egyesülésük alapja a Krisztusba vetett hit. Az egyház nagy veszélybe jutott. Börtön, kínvallatás, tűz és kard ehhez képest áldást jelentett. Egyes keresztények szilárdan kitartottak, és kijelentették, hogy nem tudnak megalkudni. Mások szívesen feladták hitüket, vagy változtattak néhány vonásán, és egyesültek azokkal, akik részlegesen fogadták el a kereszténységet. Azt mondták, hogy ez az eljárásuk a pogányok igazi megtérésének eszköze lehet. Ezalatt Krisztus hűséges követői mérhetetlenül gyötrődtek. Sátán a kereszténység színlelésének köpenyében befurakodott az egyházba, hogy megrontsa a keresztények hitét, és elterelje figyelmüket az igazság Igéjéről.

A keresztények többsége végül beleegyezett a normák leszállításába, és a kereszténység egyezségre lépett a pogánysággal. A bálványimádók csatlakoztak az egyházhoz. Állítólag megtértek, de továbbra is ragaszkodtak a bálványimádáshoz, csak most imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, sőt Mária és a szentek szobraival. A bálványimádás áporodott kovásza tehát bekerülve az egyházba tovább végezte a maga átkos munkáját. Egészségtelen tantételek, babonás rítusok és bálványimádó ceremóniák keveredtek az egyház hittételeibe és istentiszteletébe. Amikor Krisztus követői a bálványimádókkal szövetkeztek, a keresztény vallás megromlott, és az egyház elvesztette tisztaságát és erejét. Voltak azonban néhányan, akiket ezek a csalások nem vezettek félre. Hűségesek maradtak az igazság szerzőjéhez, és egyedül Istent imádták.

Azok, akik Krisztus követőinek vallották magukat, mindig is két táborra oszlottak. Míg az egyik tábor a Megváltó életét tanulmányozva buzgón igyekezett megváltozni, és Példaképe mintájára átalakulni, a másik tábor távol tartotta magát a tévedéseit leleplező, világos, gyakorlati igazságoktól. Az egyház, amikor hitben még erős volt, akkor sem csupán igazakból, tisztákból és őszintékből állt. Megváltónk azt tanította, hogy a szántszándékkal vétkezőket nem szabad befogadni az egyházba, de Ő kapcsolatba lépett gyenge jellemű emberekkel; tanította őket, és példát mutatott nekik, hogy alkalmuk legyen felismerni és kijavítani hibáikat. A tizenkettő között volt egy áruló. Krisztus Júdást is tanítványai közé fogadta, nem jellemhibái mi att, hanem azok ellenére. Júdás tehát együtt járt a tanítványokkal, hogy Krisztus tanításából és példájából megtanulja, milyen a keresztény jellem, és meglátva hibáit, megtérjen, és Isten segítségével lelke megtisztuljon „az igazság iránt való engedelmességben”. De Júdás nem járt abban a világosságban, amelyet az irgalmas Isten reá sugárzott. Bűnnel telt életével kihívta Sátán kísértéseit. Jellemének rút vonásai kerültek túlsúlyba. Helyet adott lelkében a sötétség hatalmainak, és haragudott, ha hibáit Jézus megrótta. Így lett képes a félelmes bűn elkövetésére: Mestere elárulására. Mindazok, akik a kegyesség színlelésével bűnt dédelgetnek magukban, éppígy gyűlölik azokat, akik bűnös életük elítélésével megzavarják békéjüket. Ha alkalom kínálkozik, Júdáshoz hasonlóan elárulják azokat, akik megjobbításuk érdekében megrótták őket.

Az apostolok szembeszálltak a gyülekezetben azokkal, akik kegyességet színlelve titokban bűnt dédelgettek lelkükben. Ananiás és Safira csalt. Úgy tettek, mintha mindent odaáldoztak volna Istennek, pedig kapzsi lélekkel egy részt visszatartottak maguknak. Az igazság Lelke kinyilatkoztatta az apostoloknak e képmutatók valódi jellemét, és Isten büntető ítélete megszabadította a gyülekezetet a tisztaságán ejtett szennyfolttól. A képmutatókat és gonosztevőket megrémítette az a megdöbbentő bizonyíték, hogy Krisztus Lelke, aki mindent lát, jelen van a gyülekezetben. Ezek az emberek nem tudtak sokáig közösségben maradni azokkal, akik szokásaikkal és jellemükkel híven képviselték Krisztust. Amikor Krisztus követőit próba és üldözés sújtotta, csak azok kívántak Krisztus tanítványai közé lépni, akik készen voltak mindent elhagyni az igazságért. Ezért amíg az üldözés tartott, az egyház viszonylag tiszta maradt. De amikor megszűnt a harc, a kevésbé odaadó hívek is csatlakoztak a gyülekezethez, és az út nyitva állt Sátán számára, hogy megvesse lábát a gyülekezetben.

A világosság Fejedelme és a sötétség fejedelme között nincs semmiféle szövetség, és követőik között sem lehet. Amikor a keresztények hajlandók voltak a félig megtért pogányokkal szövetségre lépni, akkor olyan útra léptek, amely egyre távolabb vezetett az igazságtól. Sátán ujjongott, hogy olyan sok krisztuskövetőt sikerült félrevezetnie. Ezután még nagyobb erővel igyekezett hatni rájuk. Azt sugallta nekik, hogy üldözzék Isten hűségeseit. Senki sem tudta olyan jól, hogyan lehet támadni az igazi keresztény hitet, mint azok, akik valamikor védték. Ezek a hitehagyó keresztények félig pogány társaikkal szövetkezve, harcot indítottak Krisztus legfőbb tanításai ellen.

Kétségbeesett harcot kellett vívniuk azoknak, akik híven és szilárdan ellenálltak a csalásoknak és az utálatosságoknak, amelyek papi öltözettel álcázva találtak utat az egyházba. Az egyház a Bibliát már nem tartotta a hit zsinórmértékének. A vallásszabadság elvét eretnekségnek nevezte, követőit pedig gyűlölte, és törvényen kívül helyezte.

Hosszú és kemény küzdelem után az a néhány hűséges elhatározta, hogy megszakít a hitehagyó egyházzal minden kapcsolatot, ha az továbbra sem hajlandó megtisztítani magát minden hamisságtól és bálványimádástól. Tudták, hogy ha engedelmeskedni akarnak Isten szavának, feltétlenül szükség van az elkülönülésre. Nem mertek tévelygést megtűrni, amely egyrészt az ő számukra végzetes, másrészt olyan próbát mutat, amely veszélyezteti gyermekeik és unokáik hitét. A béke és egység kedvéért készek voltak minden olyan engedményre, amely nem veszélyezteti Isten iránti hűségüket; de úgy érezték, hogy az elvek feláldozása túl drága ára volna a békének. Ha az egységet csak az igazság és az igaz élet megnyirbálásával lehet megszerezni, akkor legyen különválás, sőt háború!

Az egyház és a világ javát szolgálná, ha azok az elvek, amelyek annak idején az állhatatos lelkeket vezérelték, újraélednének azok szívében, akik magukat Isten népének vallják. Aggasztó az a közömbösség, amely a tantételekkel, a keresztény hit oszlopaival szemben mutatkozik. Tért hódít az a vélemény, hogy ezek nem létfontosságúak. Ez a romlottság Sátán eszközeinek kezét erősíti. Most ezrek, akik magukat Krisztus követőinek vallják, szívesen fogadják azokat a hamis elméleteket és végzetes tévedéseket, amelyeket a hűségesek a múltban életük kockáztatásával elutasítottak és lelepleztek.

Az őskeresztények tagadhatatlanul különleges emberek voltak. Feddhetetlen életük és rendíthetetlen hitük állandó rosszallásként hatott, amely megzavarta a bűnösök „nyugalmát”. Kevesen voltak, és nem dicsekedhettek vagyonnal, ranggal, sem megtisztelő címmel, de a gonoszok féltek tőlük, amikor tanításaikat hallották, és jellemüket megismerték. Gyűlölték őket, miként a gonosz Kain is gyűlölte Ábelt. Akik a Szentlélek befolyásának ellenállva halálra adták Isten népét, ezt ugyanazért tették, amiért Kain megölte Ábelt. Pontosan ez volt az oka annak is, hogy a zsidók elvetették, és keresztre feszítették a Megváltót – mert jellemének tisztasága és szentsége állandóan megfeddte önzésüket és romlottságukat. Azok, akik szeretik és követik a bűn útját, gyűlölik és támadják a hű tanítványokat Krisztus korától kezdve napjainkig. Hogyan lehet akkor az evangéliumot a békesség üzenetének nevezni? Amikor Ésaiás megjövendölte a Messiás születését, a Megváltót a „békesség Fejedelmé”-nek nevezte. Amikor az angyalok meghirdették a pásztoroknak, hogy Krisztus megszületett, ezt énekelték a betlehemi síkság felett: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” (Lk 2:14). Látszólag ellentmondás van a prófétikus kinyilatkoztatások és Krisztus e szavai között: „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert” (Mt 10:34). De ha igazán megértjük e kijelentéseket, tökéletes összhangot találunk a kettő között. Az evangélium a békesség üzenete. A kereszténység olyan életforma, amely – ha elfogadják és követik – békét, összhangot és boldogságot teremt az egész földön. Krisztus vallása szoros testvéri közösségbe vonja mindazokat, akik elfogadják tanításait. Jézus azért jött e földre, hogy megbékítse az embert Istennel és ezáltal egymással is. A világ jórészt Sátánnak, Krisztus legelkeseredettebb ellenségének hódol. Az evangélium olyan életelveket kínál az embereknek, amelyek homlokegyenest ellenkeznek szokásaikkal és vágyaikkal, ezért szembefordulnak az evangéliummal. Gyűlölik a tisztaságot, amely leleplezi és elítéli bűneiket. Üldözik és pusztítják azokat, akik hangoztatják az evangélium jogos és szent követelményeit. Az evangélium tehát azért nevezhető kardnak, mert magasztos igazságai gyűlöletet és ellenségeskedést váltanak ki képviselői ellen. Az a titokzatos gondviselés, amely megengedi, hogy az igazak szenvedjenek a gonoszok kezétől, elbizonytalanít sok gyenge hitű embert. Egyeseknek még az Istenbe vetett bizalma is megrendül, mert Isten eltűri, hogy a legbecstelenebb embereknek jól menjen a dolguk, míg a legjobbak és legerkölcsösebbek e gonoszok kegyetlenségétől szenvednek és gyötrődnek. Miként tűrhet el Isten, aki igazságos és irgalmas, és akinek a hatalma végtelen, ilyen igazságtalanságot és sanyargatást? – kérdezik. Ez a probléma nem ránk tartozik. Isten elég bizonyítékát adta szeretetének. Nem szabad kételkednünk jóságában csak azért, mert nem értjük intézkedéseit. A Megváltó, előre látva, hogy a próba és sötétség óráiban milyen kételyek fognak a tanítványok lelkére nehezedni, ezt mondta nekik: „Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd” (Jn 15:20). Jézus többet szenvedett értünk, mint amennyit bármelyik követője szenvedhet a gonosz emberek kegyetlensége miatt. Akiknek kínzást és mártírhalált kell szenvedniük, azok csupán Isten drága Fiának nyomdokaiba lépnek. 

„Nem késik el az ígérettel az Úr” (1Pt 3:9). Isten nem felejti és nem hanyagolja el gyermekeit, csak hagyja, hogy a gonoszok kimutassák valódi jellemüket, nehogy azoknak, akik követni kívánják Isten akaratát, téves fogalmaik legyenek róluk. Az igazak még azért is kerülnek a szenvedések kohójába, hogy ők maguk is megtisztuljanak; hogy példájukból mások is meglássák, milyen kézzelfogható a hit és a kegyesség; hogy következetességük kárhoztassa a gonoszt és a hitetlent.

Isten hagyja, hogy a gonosz boldoguljon, és kimutassa Istennel szembeni gyűlöletét, hogy amikor betelik gonoszságának mértéke és elpusztul, ebben a pusztulásban mindenki Isten igazságos és irgalmas voltát ismerje fel. Az isteni bosszúállás napja sietve közeleg. Mindazok, akik áthágták Isten törvényét, és sanyargatták népét, megkapják cselekedeteik méltó büntetését. Isten minden kegyetlenséget és jogtalanságot, amit hűséges gyermekei ellen elkövettek, úgy büntet meg, mintha Krisztus ellen tették volna.

De van egy még fontosabb kérdés is, amellyel korunk gyülekezeteinek foglalkozniuk kell. Pál apostol kijelenti, hogy „...mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (2Tim 3:12). Akkor miért van az, hogy napjainkban olyan ritkán üldözik a keresztényeket? Ennek csak az az oka, hogy az egyház alkalmazkodik a világ normájához, és ezért nem vált ki ellenkezést. Korunk vallásában nincs meg az a tisztaság és szentség, amely a Krisztusés az apostolok-korabeli keresztények hitét jellemezte. A kereszténység azért olyan népszerű a világ előtt, mert kiegyezik a bűnnel; Isten szavának nagyszerű igazságait közömbösen veszi, és kevés az életadó kegyesség az egyházban. Éledjen csak fel az őskeresztény egyház hite és ereje, az majd életre kelti a gyűlölet szellemét, és felszítja az üldözés tüzét!