20. A nagy vallási ébredés

A Jelenések 14. fejezetében kinyilatkoztatott első angyali üzenet arról ad hírt, hogy Krisztus közeli eljövetelének hirdetését nagy vallási ébredés követi. Egy repülő angyal látható „az ég közepén”. Nála van „az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot, és minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek”. Az angyal „nagy szóval” hirdeti ezt az üzenetet: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel l4:6–7).

Sokatmondó az a tény, hogy ezt az intő üzenetet egy angyal hirdeti. A bölcs Isten úgy látta jónak, hogy a mennyei követ tisztaságával, dicsőségével és hatalmával ábrázolja annak a munkának a magasztos jellegét, amelyet az evangélium hatalmának és dicsőségének kell elvégeznie. Az angyal repülése „az ég közepén”, a „nagy szó”, amellyel az üzenet hangzik „a föld lakosainak” – „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” – tanúsítja e mozgalom gyorsaságát és világszéles voltát.

Az üzenetből világossá válik, hogy mikor kezdődik ez a mozgalom. A kinyilatkoztatás szerint az „örökkévaló evangélium” magában foglalja azt az üzenetet is, amelyből elénk tárul az ítélet megkezdésének ideje. A megváltás üzenetét minden korban prédikálták. Az evangéliumnak ezt a részét azonban csak az utolsó napokban lehet hirdetni, mert csak akkor igaz, hogy az ítélet órája eljött. A próféciákból egy eseménysort ismerünk meg, amely az ítélet megkezdéséig tart. Ez különösen Dániel könyvében figyelhető meg. A próféciának azt a részét, amely az utolsó napokra vonatkozik, Dánielnek be kellett pecsételnie „a végidőig”. A végidő előtt nem lehetett hirdetni az ítéletről szóló üzenetet, mert az üzenet a próféciák beteljesedésére épül. De a végső időben – mondja a próféta – „tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás” (Dán 12:4).

Pál apostol figyelmeztette a gyülekezetet, hogy Krisztus eljövetelét ne saját korában várja. „Nem jön el az addig – mondta –, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere” (2Thessz 2:3). A nagy hitehagyás, azaz „a bűn emberé”-nek hosszú uralkodása előtt nem várható Urunk adventje. A „bűn embere”, aki „a törvényszegés titkos bűne”, „a veszedelemnek fia” és „a törvénytaposó” néven is ismert, a pápaságot jelképezi, amelyről a próféta megjövendölte, hogy 1260 évig fenntartja uralmát. Ez az időszak 1798ban ért véget. Krisztus ezt megelőzően nem jöhetett el. Pál figyelmeztetése egészen 1798-ig érvényes. Krisztus második eljövetelének hirdetése ezután vált esedékessé. Ez az üzenet a letűnt korokban soha nem hangzott el. Tudjuk, hogy Pál nem prédikálta. Az apostol azt mondta testvéreinek, hogy az Úr sokára jön el. A reformátorok sem hirdették ezt az üzenetet. Luther Márton úgy gondolta, hogy az ő korától az ítéletig mintegy háromszáz év fog még eltelni. 1798 óta nincs már pecsét Dániel könyvén. A próféciaismeret növekszik, és sokan szent komolysággal hirdetik, hogy az ítélet elközelgett.

Az adventmozgalom a különböző keresztény országokban egyszerre tűnt fel, akárcsak a XVI. századi nagy reformáció. Mind Európában, mind Amerikában hívő és imádkozó emberek érezték úgy, hogy tanulmányozniuk kell a próféciákat. Az ihletett feljegyzést nyomon követve meggyőző bizonyítékokat találtak arra, hogy mindennek a vége az ajtó előtt van. A különböző országokban élő elszigetelt keresztény csoportok kizárólag a Szentírás tanulmányozása nyomán arra a meggyőződésre jutottak, hogy a Megváltó adventje közel van.

1821-ben, három évvel azután, hogy Miller az ítélet idejével foglalkozó próféciákat értelmezte, dr. Joseph Wolff, „a világ misszionáriusa” hirdetni kezdte, hogy az Úr nemsokára eljön. Wolff németországi zsidó családban született, apja rabbi volt. Wolff már nagyon fiatalon meggyőződött a keresztény vallás igazságáról. Ez az éles eszű, érdeklődő fiú kíváncsian hallgatta azokat a beszélgetéseket, amelyek atyja házában folytak. Itt gyűltek össze az istenfélő zsidók naponta, hogy népük reményéről és váradalmáról – az eljövendő Messiás dicsőségéről és Izrael helyreállításáról – beszéljenek. Egy napon hallott a Názáreti Jézusról, és megkérdezte, ki az. „Egy zsidó a legtehetségesebbek közül – volt a válasz. Mivel azt színlelte, hogy Ő a Messiás, a zsidó törvényszék halálra ítélte.” „Miért pusztították el Jeruzsálemet – vágott vissza a fiú –, és miért vagyunk rabságban?” „Ó jaj, azért – válaszolt az apa –, mert a zsidók megölték a prófétákat.” A gyermekben azonnal felmerült ez a gondolat: „Talán Jézus is próféta volt, és a zsidók megölték, pedig ártatlan volt.” 1 Annyira erőt vett rajta ez az érzés, hogy sokszor ácsorgott a keresztény templomon kívül, hogy hallja a prédikációt, de belépnie nem volt szabad.

Még csak hétéves volt, amikor egy idős keresztény szomszéd előtt azzal dicsekedett, hogy milyen diadalmas lesz Izrael jövője a Messiás eljövetelekor. Az idős ember kedvesen válaszolt: „Drága fiam, én megmondom neked, ki volt az igazi Messiás: a Názáreti Jézus..., akit őseid keresztre feszítettek, mint a régi prófétákat. Menj haza, és olvasd el Ésaiás könyve 53. fejezetét, és meg fogsz győződni arról, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia!”2 A fiúban hit ébredt. Hazatérve elolvasta Ésaiás 53. fejezetét, és csodálta, hogy az ige tökéletesen teljesedett a Názáreti Jézus életében. Igazat mondott-e az a keresztény? A fiú kérte anyját, hogy magyarázza meg ezt a próféciát, de olyan rideg hallgatásba ütközött, hogy soha többé nem merte felhozni ezt a témát. De egyre jobban szeretett volna többet megtudni a keresztény vallásról.

Zsidó otthonában azonban gondosan elrejtették előle azt, amit úgy szeretett volna megismerni. Már tizenegy éves korában elhagyta anyja házát. Kiment a nagyvilágba, hogy tanuljon; hogy maga döntse el, mi legyen a vallása, és milyen pályát válasszon. Egy ideig a rokonainál élt, de nemsokára elűzték a „hitehagyó” fiút, és idegenek között egyedül, fillér nélkül kellett megállnia a saját lábán. Egyik helyről a másikra vándorolt, és szorgalmasan tanult. Hébertanítással tartotta fenn magát. Egy katolikus tanító befolyására elfogadta a római vallást, és elhatározta, hogy saját népe között misszionárius lesz. Néhány évvel később Rómába ment, hogy célja elérése érdekében egy katolikus misszióintézetben tanuljon. Itt azonban önálló gondolkozása és nyílt beszéde miatt eretnekséggel vádolták. Wolff nyíltan támadta az egyház visszaéléseit, és hangoztatta a reform szükségességét. Bár a pápai méltóságok eleinte különleges jóindulattal bántak vele, egy idő után távoznia kellett Rómából. Az egyház felügyelete mellett egyik helyről a másikra ment, mígnem nyilvánvaló lett, hogy soha nem fog meghódolni Róma előtt.

„Javíthatatlan” – mondták. Ezentúl oda mehetett, ahová akart. Angliába utazott, és hitet téve a protestáns vallás mellett, belépett az anglikán egyházba. Majd két évig tartó tanulás után – 1821-ben – elkezdte misszióját. Amikor Wolff elfogadta Krisztus első adventjének nagyszerű igazságát – hogy Krisztus eljött mint „fájdalmak férfia és betegség ismerője” –, felismerte, hogy a próféciák éppily világosan beszélnek a másodszor hatalommal és dicsőséggel megjelenő Jézusról is. Miközben igyekezett népét a Názáreti Jézushoz, a „Megígért”-hez vezetni, felhívta figyelmüket az emberek bűneiért áldozattá lett alázatos Megváltóra. Beszélt nekik a második adventről, a királyként és szabadítóként megjelenő Jézusról. „A názáreti Jézus az igazi Messiás – szólt –, akinek kezét és lábát átszegezték; akit bárányként mészárszékre vittek; aki fájdalmak férfia és bánat ismerője volt; aki először akkor jött el, amikor már Júda kezéből kihullt a fejedelmi bot, és térdei közül a törvényhozói hatalom. Másodszor az ég felhőiben, harsonázó arkangyal kíséretében jön el”, 3 és az Olajfák-hegyére áll. Ő veszi át a teremtettség feletti uralmat, amit először Ádám kapott, de elvesztett (1Móz 1:26; 3:17). Jézus lesz az egész föld királya. A teremtett világ nem fog többé nyögni és panaszkodni. A panasz helyett a dicsőítés és hálaadás éneke hallatszik... Amikor Jézus eljön Atyjának dicsőségében, és vele a szent angyalok, feltámadnak először a meghalt igazak (1Thessz 4:16; 1Kor 15:23). Ez az amit mi, keresztények első feltámadásnak nevezünk. Majd az állatok tulajdonságai megváltoznak (Ésa 11:6–8), és meghódolnak Jézus előtt (Zsolt 8.f.). 4 „Mindenütt béke lesz.” „Isten újra letekint a földre és így szól: »Ímé igen jó!«.” 5

Wolff hitte, hogy az Úr eljövetele közel van. A prófétikus időszakokról szóló magyarázatában e nagyszerű beteljesedést alig néhány évvel a Miller által meghatározott idő utánra tette. Azoknak, akik az „arról a napról és óráról pedig senki nem tud” ige alapján azt hangoztatták, hogy az ember nem ismerheti fel az advent közelségét, Wolff így válaszolt: „Vajon Urunk azt mondta, hogy a napot és az órát sohasem tudhatjuk meg? Nem azért adtae az idők jeleit, hogy visszajövetelének legalább a közeledtét megtudjuk, miként a fügefa kizöldelléséből a nyár közeledtére következtethetünk? (Mt 24:32) Soha nem ismerhetjük fel ezt az időszakot annak ellenére, hogy Dániel könyvének nemcsak olvasására, hanem megértésére is buzdít? Annak a Dánielnek, aki azt mondja, hogy ezek az igék a vég idejéig lesznek bepecsételve (az ő idejében így is volt), és hogy »tudakozzák majd sokan« (a héber így fejezi ki az idő megfigyelését és vizsgálását), és a tudás (az idővel kapcsolatban) nagyobbá lesz (Dán 12:4). Az Úr nem azt mondja, hogy az idő közeledte nem ismerhető fel, hanem hogy a »pontos napról és óráról... senki nem tud«. Eleget fogunk tudni – mondja – az idők jeleiből ahhoz, hogy készüljünk az Úr eljövetelére, miként Noé is készítette a bárkát.” 6 A Szentírás magyarázásának, illetve félremagyarázásának népszerű rendszeréről Wolff ezt írta: „A keresztény egyház nagyobb része eltért a Szentírás egyszerű értelmezésétől, és elfogadta a buddhisták rendszerét. A buddhisták azt hiszik, hogy az emberiség eljövendő boldogsága a levegőben való lebegésből áll. Azt vélik, hogy amikor ezt a szót látják: zsidó, pogányt kell alatta érteni; Jeruzsálemen pedig az egyházat; és ha a földről van szó, az az eget jelenti; az Úr eljövetelén a missziós társaságok fejlődését kell érteni; az Isten házának hegyére való felmenetel pedig a metodisták nagy csoportjának összejövetelét jelenti.” 7

Az 1821-től 1845-ig eltelt 24 év alatt Wolff sokfelé utazott. Afrikában jártakor látogatást tett Egyiptomban és Etiópiában. Ázsiában bejárta Palesztinát, Szíriát, Perzsiát, Bokharát és Indiát. Az Amerikai Egyesült Államokba is elment, és útközben prédikált Szent Ilona szigetén. 1837 augusztusában érkezett New Yorkba. E városban való prédikálás után Filadelfiában és Baltimorban is beszélt, végül pedig eljutott Washingtonba. Itt, amint mondja, „egy javaslatra, amelyet John Quincy Adams, a volt elnök tett a kongreszszus egyik ülésén, a Ház egyhangúlag megszavazta, hogy a kongresszusi teremben előadást tarthatok, amelyet egy szombati napon meg is tartottam. A kongresszus teljes tagsága, Virginia püspöke, Washington papsága és polgársága megtisztelt jelenlétével. New Jersey és Pennsylvania kormányának tagjai éppilyen megbecsülésben részesítettek. Beszámoltam ázsiai kutatásaimról, és Jézus Krisztus személyes uralmáról tartottam előadást.” 8

Dr. Wolff hatósági védelem nélkül utazta be a legbarbárabb országokat. Sok nehézséget viselt el, és számtalanszor sodródott veszélybe. Megverték, éheztették, rabszolgaként eladták, és háromszor halálra ítélték. Rablók támadták meg, és néha kis híján szomjan halt. Egy alkalommal megfosztották mindenétől, és a hegyeken át több száz mérföldet kellett gyalogolnia. A hó az arcába vert, és meztelen lába meggémberedett a fagyott földtől.

Amikor figyelmeztették, hogy ne menjen fegyvertelenül a vad és ellenséges törzsek közé, azt mondta, hogy van fegyvere: „az ima, a Krisztus iránti buzgóság és a segítségébe vetett hit.” „Szívemben van az Isten és a felebarátaim iránti szeretet – folytatta –, kezemben pedig a Biblia.” 9 A héber és angol nyelvű Bibliát mindenhová magával vitte. Egyik későbbi útjáról ez mondta: „A nyitott Bibliát kezemben tartottam. Éreztem, hogy erőm a Könyvben rejlik, és a könyv hatalma meg fog őrizni.” 10

Rendületlenül kitartott, és az ítéletről szóló üzenetet elvitte a lakott föld nagy részébe. Zsidók, törökök, parszik, hinduk és sok más nemzetiség és faj között hirdette Isten Igéjét e népek nyelvén. Mindenütt elmondta, hogy közeleg a Messiás uralma.

Amikor Bokharában járt, egy távoli elszigetelt nép között találkozott az Úr közeli eljövetelének tanításával. A jemeni araboknak „van egy Seera nevezetű könyvük, amely hírt ad Krisztus második eljöveteléről, dicsőséges uralmáról; és 1840-re nagy események bekövetkeztét várják.” 11 „Jemenben... hat napot töltöttem Rékáb fiaival, akik nem isznak bort, nem plántálnak szőlőt, nem vetnek magot, sátorban laknak, és megemlékeznek a jó öreg Jonadábról, Rékáb fiáról. Közöttük találtam Dán törzséből való izraelitákat is... kik Rékáb fiaival együtt várják az ég felhőiben hamarosan megérkező Messiást.” 12

Egy másik misszionárius hasonló tanítással találkozott a tatárok országában. Egy tatár pap megkérdezte a misszionáriustól, hogy mikor jön el Jézus másodszor. Amikor a misszionárius azt felelte, hogy erről semmit nem tud, úgy tűnt, hogy a papot nagyon meglepte annak a tudatlansága, aki magát a Biblia tanítójának vallja. Ez a pap elmondta, hogy meggyőződése a prófécia alapján, hogy Krisztus 1844 táján fog eljönni.

Angliában az advent üzenetet már 1826-ban hirdették. A mozgalom itt nem öltött olyan határozott formát, mint Amerikában. Az advent pontos idejéről nem esett olyan sok szó. Azt a nagyszerű igazságot azonban, hogy Krisztus nemsokára eljön hatalommal és dicsőséggel, sokfelé hirdették, és nem is csupán az államegyházon kívüliek és az onnan kiszakadtak között. Mourant Brock angol író szerint mintegy hétszáz anglikán lelkész ajkáról hangzott „Isten országának ez az evangéliuma”. Nagy-Britanniában is hirdették, hogy az Úr eljövetelének ideje: 1844. Az Amerikai Egyesült Államokból széltében-hosszában terjedtek az adventről szóló kiadványok. Voltak olyan könyvek és folyóiratok, amelyeket Angliában újra megjelentettek. 1842-ben pedig az angol származású Robert Winter, aki Amerikában fogadta el az advent hitet, visszatért szülőhazájába, hogy hirdesse az Úr eljövetelét. Sokan csatlakoztak hozzá ebben a munkában, és Anglia különböző részein felhangzott az ítéletről szóló tanítás.

A barbár Dél-Amerikában, ahol Róma papsága mesterkedett, Lacunza, egy spanyol jezsuita utat talált a Szentíráshoz, és magáévá tette azt az igazságot, hogy Krisztus nemsokára visszajön. Érezte, hogy kötelessége másokat is figyelmeztetni erre. De el akarta hárítani Róma rosszallását, ezért nézeteit „Rabbi Ben-Ezra” álnév alatt adta ki, megtért zsidónak nevezve magát. Lacunza a XVIII. században élt, de könyve csak kb. 1825-ben jutott el Londonba, ahol angol nyelvre lefordították. E kiadvány fokozta azt az érdeklődést, ami Angliában a második advent iránt már ébredezni kezdett.

Németországban ezt a hittételt Bengel evangélikus lelkész, neves teológus és bibliakritikus már a XVIII. században hirdette. Bengel, miután befejezte tanulmányait, „a teológia tanulására szentelte magát. A gyermekkori szoktatás és fegyelmezés, valamint komolysága és vallásossága az ifjút alkalmassá tette e komoly munkára. Bengel is vallási kételyekkel és problémákkal vívódott, mint a hozzá hasonló, gondolkodó ifjak. Mély megindultsággal beszélt arról a sok nyílról, amely szegény szívét meggyötörte és ifjúkorát megnehezítette.” Miután a württembergi egyháztanács tagja lett, támogatta a vallásszabadság ügyét. „Bár védte az egyház jogait és kiváltságait, szót emelt mindazok szabadságjogaiért, akik lelkiismereti okokból ki akartak lépni egyházukból.” 13 Álláspontjának jótékony hatása szülőföldjén még mindig érezhető. 

Krisztus második adventjének igazsága akkor villant fel Bengel lelkében, amikor advent vasárnapjára a Jel 21. fejezete alapján prédikációt készített. Soha azelőtt nem értette meg ennyire a Jelenések könyvének próféciáit. A próféta által feltárt jelenetek óriási hordereje és páratlan dicsősége annyira hatott rá, hogy kénytelen volt egy időre felhagyni a téma vizsgálatával. A szószéken azonban ismét felötlött benne a gondolat elevenen és súlyosan. Ettől kezdve a próféciáknak – különösen az apokalipszis próféciáinak – szentelte magát, és nemsokára arra a meggyőződésre jutott, hogy azok Krisztus közeli eljövetelére hívják fel a figyelmet. Az a dátum, amelyet ő állapított meg a második advent időpontjaként, néhány évvel tért el attól, amit később Miller hirdetett.

Bengel írásai az egész keresztény világban elterjedtek. Prófétikus nézeteit városa, Württemberg körzetében az emberek többsége elfogadta, és Németországban másutt is voltak hívei. Mozgalma halála után is tartott. Az advent üzenet hangzott Németországban, és más országok figyelmét is magára vonta. Néhány hívő hamarosan eljutott Oroszországba is, ahol településeket alakítottak. A Krisztus közeli eljövetelébe vetett hitet Oroszország német gyülekezetei még mindig őrzik.

A világosság Franciaországban és Svájcban is sugárzott. Genfben, ahol Farel és Kálvin terjesztette a reformáció igazságát, Gaussen prédikálta a második advent üzenetét. Gaussen még diák korában szembe találta magát azzal a racionalizmussal, amely a XVIII. sz. végén és a XIX. sz. elején egész Európát átitatta. Amikor Gaussen lelkészi szolgálatba lépett, nemcsak hogy nem ismerte az igaz hitet, de kételkedésre is hajlott. Ifjú korában érdeklődni kezdett a prófécia iránt. Olvasta Rollin: Ancient History című művét, és figyelme Dániel könyve 2. fejezetére terelődött. Gaussent meglepte, hogy milyen csodálatos pontossággal teljesedett a prófécia, amint arról a történelem tanúskodik. A Szentírás ihletettségének ez a bizonyítéka horgony volt számára a későbbi évek veszélyei között. A racionalizmus tanítása nem nyugtatta meg. A Biblia kutatása és a nagyobb világosság keresése nyomán azonban szilárd hit ébredt lelkében.

Miközben a próféciákat vizsgálgatta, meggyőződött arról, hogy az Úr eljövetele közel van. Ez a csodálatos és nagy fontosságú igazság mélyen érintette lelkét. Vágyott arra, hogy azt másokkal is megismertesse. Az a közhiedelem azonban, hogy Dániel próféciái titokzatosak és érthetetlenek, súlyos akadályt gördített útjába. Végül elhatározta, hogy a tanítást a gyermekeknél kezdi – mint korábban Farel is tette Genf evangélizálásakor –, remélve, hogy általuk a szülők érdeklődését is sikerül felkeltenie.

„Szeretném világossá tenni – mondta később –, hogy nem azért fordultam a gyermekek felé, mintha az ügy jelentéktelen volna, hanem éppen nagy fontossága miatt folyamodtam ilyen egyszerű módszerhez. Szerettem volna, ha meghallgatnak, és féltem, hogy ez nem sikerül, ha először a felnőtteket szólítom meg.” „Ezért elhatároztam, hogy először a kicsinyek felé fordulok, gyermekhallgatóságot gyűjtök. Ha számuk nő, ha látom, hogy figyelnek, örülnek és érdeklődnek; értik és magyarázzák a témát, akkor tudom, hogy hamarosan egy második kör is lesz. Idővel a felnőttek is belátják, hogy nekik is érdemes leülni és tanulni. Ha ez így lesz, nyert ügyünk van.” 14

 Fáradozását siker koronázta. A gyermekeknek szóló előadását idősebbek is hallgatták. A templom karzatai megteltek érdeklődőkkel. Voltak köztük rangos és művelt emberek, Genfbe látogató idegenek és külföldiek. Így az üzenet máshová is eljutott.

A sikeren felbátorodva Gaussen közzétette tanításait azzal a reménnyel, hogy előmozdítja a prófétikus könyvek kutatását a franciául beszélők között. „A gyermekeknek adott tanítás terjesztésével – szólt Gaussen – a felnőttekhez szeretnék szólni, akik igen sokszor elfordulnak az ilyen könyvektől azzal az ürüggyel, hogy azok érthetetlenek. »Hogyan lennének érthetetlenek, hiszen gyermekeitek megértik«?” „Az a hő vágyam – teszi hozzá –, hogy népszerű próféciaismeretet nyújtsak nyájunknak, ha lehet.” „Ahogy én látom, semmiféle tanulmány sem elégíti ki jobban korunk szükségleteit.” „A próféciák segítségével tudunk felkészülni a küszöbönálló megpróbáltatásra, figyelni és várni Jézus Krisztusra.”

Gaussent, aki az egyik legkiválóbb és legkedveltebb francia nyelvű prédikátor volt, egy idő után mégis felfüggesztették a szolgálatból. Fő vétke az volt, hogy az egyház katekizmusa, az igazi hitet szinte teljesen nélkülöző, semmitmondó és racionalista kézikönyv helyett a Bibliát használta az ifjúság tanításában. Később egy teológiai iskola tanára lett, és közben vasárnaponként továbbra is hitoktatóként a Szentírás alapján tanította a gyermekeket. A próféciáról szóló művei szintén nagy érdeklődést keltettek. A tanári katedráról, a sajtó útján és kedvelt foglalkozásával, gyermekoktatóként hosszú éveken át nagy befolyást gyakorolt, és nagy szerepe volt abban, hogy sokan kutatni kezdték azokat a próféciákat, amelyek az Úr közeli eljövetelét tanúsítják.

Skandináviában szintén hangzott az advent üzenet, és széltében-hosszában érdeklődést keltett. Sokan felébredtek gondtalan biztonságukból. Bűneiket megvallva és elhagyva Krisztus nevében kértek bűnbocsánatot. Az államegyház papsága azonban fellépett a mozgalom ellen, és befolyására az üzenet hirdetői közül egyesek börtönbe kerültek. Sok helyen, ahol az Úr közeli eljövetelének prédikálóit így elhallgattatták, Isten csodát művelt, és gyermekek útján küldte üzenetét. A gyermekek háborítatlanul beszélhettek, az állam törvénye őket nem korlátozta, mivel kiskorúak.

A mozgalom főleg az egyszerűbb néprétegek között terjedt. Az emberek a munkások szerény otthonában gyűltek össze, hogy az intő üzenetet meghallgassák. A gyermek-prédikátorok zöme is szegény parasztgyermek volt. Egyik-másik alig volt hat-nyolc éves; s bár életük tanúsította, hogy szeretik a Megváltót, és igyekeznek Isten szent kívánalmainak engedelmeskedni, rendes körülmények között ők sem voltak okosabbak és tanulékonyabbak, mint a hasonló korú gyermekek. Amikor viszont az emberek elé álltak, kétségtelenül természetes képességeiket meghaladó hatalom szólalt meg általuk. Hanghordozásuk és viselkedésük megváltozott. A Szentírást szó szerint idézve nagy komolysággal figyelmeztették az embereket az ítéletre: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája.” Dorgálták az embereket bűneik miatt. Nemcsak az erkölcstelenséget és kicsapongást kárhoztatták, hanem a világiasságot és a hitehagyást is. Intették hallgatóikat, hogy sietve meneküljenek az eljövendő haragtól.

Az emberek remegve hallgatták őket. Isten meggyőző Lelke szívükhöz szólt. Sokan új és nagyobb érdeklődéssel kezdték kutatni a Szentírást. A részegesek, az erkölcstelenek jobb útra tértek, és mások is elhagyták becstelen szokásaikat. Olyan szembetűnő volt a változás, hogy még az államegyház lelkészei is kénytelenek voltak elismerni, hogy Isten irányítja a mozgalmat.

Isten azt akarta, hogy a Megváltó eljövetelének híre eljusson a skandináv országokba is. Amikor szolgáinak hangját elnémították, Lelkét a gyermekekre árasztotta, hogy a munka folytatódjék. Amikor Jézus az örvendező sokaság kíséretében, győzelmi kiáltások és lengő pálmaágak közepette Jeruzsálemhez közeledett, a nép „Dávid Fiá”-nak nevezte. A féltékeny farizeusok felszólították Jézust, hogy hallgattassa el őket. Ő azonban azt válaszolta, hogy mindez a prófécia teljesedése, és ha ezek hallgatnának, akkor a kövek kiáltanának. A boldog kiáltozás azonban a nép ajkára fagyott, amikor beléptek Jeruzsálem kapuin. Megfélemlítették őket a papok és a főemberek. De a gyermekek, akik ellepték a templom udvarait, pálmaágakat lengetve kiáltották: „Hozsánna a Dávid Fiának!” (Mt 21:8–16). „Hallod, mit mondanak ezek?” – kérdezték a dühödt farizeusok. Jézus így válaszolt: „Sohasem olvastátok-é: a gyermekek és csecsszopók szája által szereztél dicsőséget?”! Isten gyermekek által munkálkodott Krisztus első adventje idején. Éppígy küldte gyermekek útján második adventjének üzenetét is. Isten szava kétségkívül beteljesedik: a Megváltó eljövetelének üzenete hangzik minden népnek, nyelvnek és nemzetnek.

„William Millernek és munkatársainak Amerikában kellett az intő üzenetet hirdetniük. Ez az ország lett a nagy adventmozgalom központja. A leghatározottabban itt teljesedett az első angyal próféciája. Millernek és társainak az írásait távoli országok is megismerték. A misszionáriusok a világ minden részébe, ahová sikerült eljutniuk, magukkal vitték Krisztus közeli eljövetelének örömhírét. Közelben és távolban terjedt az örökkévaló evangélium: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája.”

A próféciák, amelyek szerint úgy tűnt, hogy Krisztus második eljövetele 1844 tavaszán lesz, mélyen megragadták az emberek figyelmét. Az üzenet államról államra terjedt, és mindenütt nagy érdeklődést keltett. Sokan meggyőződtek arról, hogy a prófétikus időszakokat igazoló érvelések helyesek. Nagyra tartott elképzeléseiket feladva, örömmel elfogadták az igazságot. Egyes lelkészek, félretéve egyéni nézeteiket és érzéseiket, lemondtak fizetésükről, otthagyták egyházukat, és hirdették Jézus eljövetelét. Viszonylag kevés lelkész fogadta el ezt az üzenetet, ezért jórészt egyszerű egyháztagok hirdették azt. Farmerek hagyták ott földjüket, kézművesek szerszámaikat, kereskedők áruikat, értelmiségiek hivatásukat. A munkások száma mégis kicsi volt az elvégzendő munkához képest. Az Istent nélkülöző egyház és a gonoszságban veszteglő világ állapota nyomta a hű őrszemek lelkét. Készek voltak fáradozni, nélkülözni és szenvedni azért, hogy emberek megtérjenek, és elnyerjék az üdvösséget. A munka biztos léptekkel haladt előre. Sátán támadása ellenére is sok ezren fogadták el az advent igazságot.

Mindenütt hallatszott a szívhez szóló bizonyságtevés, amely arra intette a bűnösöket – a világ fiait és az egyháztagokat egyaránt –, hogy meneküljenek az eljövendő haragtól. Keresztelő Jánoshoz, Krisztus előfutárához hasonlóan a prédikátorok a fa gyökerére helyezték a fejszét. Mindenkit arra buzdítottak, hogy teremjenek megtéréshez illő gyümölcsöt. Megrázó felhívásaik éles ellentétben álltak a szószékről hangzó közkedvelt békesség-, biztonság-ígéretekkel. Az üzenet, ahol csak felhangzott, megérintette az emberek szívét. A Szentírás egyszerű, egyértelmű bizonyságtevése, amelyet a Szentlélek ereje kísért, olyan meggyőző erővel szólalt meg, amelynek kevés ember tudott teljesen ellenállni. Vallásos emberek felocsúdtak hamis biztonságérzetükből. Felismerték, hogy hitehagyók, világiasak, hitetlenek, gőgösek és önzőek. Sokan bűnbánattal és alázattal keresték az Urat. Szívük, amely oly sokáig földi dolgokhoz ragaszkodott, most a menny felé fordult. Isten Lelke megnyugodott rajtuk, és töredelmes, alázatos szívvel ők is kiáltották: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget; mert eljött az Ő ítéletének órája.”

Bűnösök sírva kérdezték: „Mit kell nékem cselekednem, hogy üdvözüljek?”. Azok, akik eddig becstelenül éltek, igyekeztek az okozott kárt megtéríteni. Mindazok, akik békét találtak Krisztusban, vágytak másokkal is megosztani az áldást. A szülők szíve gyermekeik felé fordult, a gyermekeké pedig szüleik felé. A gőg emelte válaszfalak halomra dőltek. Őszinte bűnvallomások hangzottak el, és a család tagjai azok üdvösségéért fáradoztak, akik a legdrágábbak voltak nekik. Sokszor lehetett a buzgó ima hangját hallani. Mindenfelé gyötrődő lelkek küzdöttek Istennel. Sokan egész éjszaka buzgón könyörögtek a bűnbocsánat bizonyosságáért vagy rokonaik és barátaik megtéréséért.

Minden rendű és rangú ember tódult az adventhívők istentiszteleteire. Gazdagok és szegények, rangosak és egyszerűek más-más okból, de saját fülükkel akarták hallani a második adventről szóló tanítást. Az Úr féken tartotta az ellenkezés szellemét, amíg szolgái elmondták, miért hisznek. Néha az eszköz gyenge volt, de Isten Lelke erőt lehelt az igazságba. Ezeken az öszszejöveteleken érezhető volt a szent angyalok jelenléte, és naponta sok emberrel nőtt a hívők száma. Amikor újra és újra felhangzottak Krisztus közeli eljövetelének bizonyítékai, roppant tömegek hallgatták némán, lélegzetvisszafojtva a súlyos szavakat. Mintha a menny közeledett volna a földhöz, és a föld a mennyhez. Isten hatalmát idősek, fiatalok és középkorúak egyaránt érezték. Az emberek ajkukon dicsőítéssel tértek haza, és boldog hangok csendültek fel a csendes éjszakában. Az összejövetelek résztvevői soha nem tudták elfelejteni azokat a különös jeleneteket, amelyeket ott láttak, és a mélységes érdeklődést, amelyet ott tapasztaltak.

Krisztus eljövetelének pontos időre való meghirdetése minden osztály számos tagjában nagy ellenkezést váltott ki, a szószéken szolgáló lelkésztől egészen a legvakmerőbb, istenkáromló bűnösig. A prófétai ige teljesedett: „Az utolsó időben csúfolódók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, és ezt mondják: Hol van az Ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva” (2Pt 3:3–4). Sokan, akik azt állították, hogy szeretik a Megváltót, kijelentették, hogy egyáltalán nem kifogásolják a második advent tanítását; csupán az ellen tiltakoznak, hogy Jézus visszajövetelének idejét pontosan meg lehet határozni. Isten mindent látó szeme azonban olvasott szívükben. Ezek az emberek nem akartak hallani arról a Krisztusról, aki eljön, hogy igazságosan megítélje a világot. Hűtlen szolgák voltak, cselekedeteik nem állták volna ki a szívet fürkésző Isten vizsgálatát. Féltek találkozni Urukkal. Ők sem készültek fel Jézus fogadására, akárcsak a zsidók Krisztus első adventje idején. Nemcsak vonakodtak meghallgatni a Biblia világos érveit, de ki is gúnyolták azokat, akik várták az Urat. Sátán és angyalai diadalt ültek. Gúnyosan vágták Jézus és a szent angyalok arcába, hogy hitvalló népe oly kevéssé szereti Őt, hogy nem kívánja megjelenését.

„Senki sem tudja a napot és az órát” – érveltek leggyakrabban az advent reménység elutasítói. A Szentírás ezt mondja: „Arról a napról és óráról pedig senki nem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én Atyám egyedül” (Mt 24:36). Azok, akik várták az Urat, ezt az igét világosan és egybehangzóan magyarázták. Világosan kimutatták, hogy ellenfeleik e kijelentést rosszul értelmezik. Krisztus e szavakat akkor mondta, amikor tanítványaival beszélgetett az Olajfák-hegyén – miután utoljára távozott a templomból. A tanítványok ezt kérdezték: „Micsoda jele lesz a Te eljövetelednek, és a világ végének?”. Jézus jelekről beszélt, és ezt mondta: „Mikor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, az ajtó előtt” (Mt 24:3, 33). A Megváltó egyik kijelentését nem szabad cáfolni másik kijelentésével. Senki nem tudja eljövetelének napját, sem óráját, de tanultuk, és tudnunk is kell, hogy mikor van közel. Isten arra is tanít, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk intését, és nem akarunk tudomást venni adventje közeledtéről, ez éppoly végzetes lesz számunkra, mint Noé kortársainak az, hogy nem vettek tudomást az özönvíz közeledtéről. A Mt 24. fejezetében olvasható példázat szerint éles különbség van a hű és a hűtlen szolga között. Világossá válik, mi lesz a sorsa annak, aki ezt mondja szívében: „Halogatja még az én uram a hazajövetelt.” Kiderül, hogy az Úr miként látja és jutalmazza azokat, akiket vigyázva, eljövetelét hirdetve talál, és hogyan bünteti azokat, akik visszajövetelét figyelmen kívül hagyják. „Vigyázzatok azért” – mondja. „Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor haza jő, ily munkában talál” (Mt 24:42–46). „Hogyha tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek hozzád” (Jel 3:3).

Pál megemlíti, hogy lesznek olyan emberek, akiket az Úr megjelenése váratlanul talál. „Az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jő rájuk... és semmiképpen meg nem menekednek.” De azoknak, akik megfogadják a Megváltó intését, ezt mondja: „Ti, atyámfiai, nem vagytok a sötétségben, hogy az a nap tolvajmódra lephetne meg titeket. Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thessz 5:2–5).

A Szentírás tehát nem igazolja azokat, akik nem tudják, hogy Krisztus eljövetele közel van. Azok, akik ürügyet akartak találni az igazság elutasítására, bezárták fülüket a magyarázat előtt. A vakmerő gúnyolódók, sőt még Krisztus állítólagos szolgái is egyre harsogták: „senki sem tudja a napot és az órát”. Amikor az emberek felébredtek, és kezdtek érdeklődni az üdvösség után, vallási tanítók léptek közéjük és az igazság közé, és Isten szavát félremagyarázva igyekeztek félelmüket elhessegetni. Hűtlen őrök csatlakoztak a nagy csaló munkájához, és ezt kiáltották: békesség, békesség – pedig Isten nem szólt békességről. A Krisztus korabeli farizeusokhoz hasonlóan sokan nem akartak belépni a mennyek országába, és gátolták azokat is, akik elindultak afelé. E lelkek vérét Isten az ő kezükből követeli.

Általában a gyülekezet legszerényebb és leghívebb tagjai fogadták el először az üzenetet. Akik kutatták a Bibliát, kénytelenek voltak meglátni a népszerű próféciaszemlélet bibliátlan jellegét; akik nem álltak a papság befolyása alatt, akik Isten szavát személy szerint kutatták, azoknak az adventről szóló tanítást csak össze kellett vetniük a Szentírással, hogy felismerjék rajta a menny pecsétjét.

Sok embert üldöztek hitetlen testvéreik. Egyesek csak azért hallgattak reménységükről, hogy egyházi állásukat megtarthassák. Mások azonban érezték, hogy Isten iránti hűségük nem engedi, hogy elrejtsék azt az igazságot, amelyet Isten rájuk bízott. Nem volt kevés azoknak a száma, akiket kizártak a gyülekezetből, csupán azért, mert megvallották, hogy hisznek Krisztus eljövetelében. Azoknak, akik e hitpróbát elviselték, nagyon értékesek voltak a próféta szavai: „Így szólnak testvéreitek, akik titeket gyűlölnek, nevemért eltaszítanak: Jelenjék meg az Úrnak dicsősége, hogy lássuk örömötöket; de ők megszégyenülnek” (Ésa 66:5).

Isten angyalai mélységes érdeklődéssel kísérték az intés hatását. Amikor az egyházak egyetemesen elutasították az üzenetet, az angyalok szomorúan fordultak el tőlük. Sokan voltak olyanok, akiket még nem tett próbára az advent igazság. Sok embert megtévesztett férj vagy feleség, félrevezettek szülők vagy gyermekek. Elhitették velük, hogy még az is bűn, ha meghallgatják az adventhívők „eretnek” tanításait. Isten megparancsolta angyalainak, hogy híven őrizzék e lelkeket, mert Isten trónjától újabb világosság fog rájuk sugározni.

Azok, akik elfogadták az üzenetet, kimondhatatlan vágyakozással várták Megváltójuk jövetelét. Az idő, amikorra várták, a küszöbön volt. Békés komolysággal várakoztak. Nyugodt szívvel élvezték az Istennel való áldott közösséget. Ez záloga volt annak a békességnek, amelyben Isten dicső országában lesz részük. Akik ilyen reménységgel és bizalommal vártak, nem tudják elfelejteni a várakozás drága óráit. A meghatározott idő előtt néhány héttel már nem sokat törődtek evilági ügyeikkel. Az őszinte hÍvők gondosan megvizsgálták szívük minden gondolatát és érzését, mint a halálos ágyán fekvő ember, akinek már csak néhány órája van hátra. Nem készültek „mennybemeneteli ruhák”, 15 de mindnyájuknak az a belső bizonyosság volt a fontos, hogy elkészültek a Megváltó fogadására. Fehér ruhájuk lelkük tisztasága volt; a jellem, amelyet Krisztus engesztelő vére a bűntől megtisztított. Bárcsak most is megvolna Isten állítólagos népénél ez az önvizsgáló lelkület, ez a komoly, őszinte hit! Ha továbbra is az Úr előtt megalázva magukat tárták volna könyörgéseiket a kegyelem királyi széke elé, sokkal gazdagabb tapasztalatokban lett volna részük. Túl keveset imádkoznak, túl kevesen ítélik el igazán bűneiket. Az élő hit hiánya miatt sokan nélkülözik azt a kegyelmet, amelyet Megváltónk oly gazdagon kínál.

Isten próbára akarta tenni népét. Keze eltakart egy hibát, amelyet a prófétikus időszakok kiszámításánál ejtettek. Az adventhívők nem jöttek rá a tévedésre, de legképzettebb ellenségeik sem. Az utóbbiak ezt mondták: „A próféciai időszakok kiszámítása helyes. Valami nagy esemény előtt állunk, de nem az előtt, amit Miller úr jövendöl. A világ megtérése következik, nem pedig Krisztus második adventje.” 16

A várt idő elmúlt, és Krisztus nem jelent meg, hogy népét megszabadítsa. Akik Megváltójukat őszinte hittel és szeretettel várták, keservesen csalódtak. Isten szándéka mégis megvalósult. Isten próbára tette azokat az embereket, akik azt állították, hogy várják Krisztus visszatérését. Sok embert csak a félelem, nem pedig szentebb indíték sarkallt. Hitvallásuk nem érintette szívüket és életüket. Amikor a várt esemény elmaradt, ezek az emberek azt mondták, hogy nem is csalódtak. Sohasem hitték, hogy Krisztus eljön, és az elsők között gúnyolódtak az igaz hívők fájdalmán.

Jézus és a mennyei sereg szeretettel és együttérzéssel nézte a megpróbált, hűséges, de csalódott embereket. Ha a látható és láthatatlan világot elválasztó fátyol fellebbent volna, angyalokat láttak volna, akik közel húzódtak ezekhez az állhatatos lelkekhez, és Sátán nyilai ellen védték őket.