25. Isten változhatatlan törvénye

„Megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az Ő szövetségének ládája” (Jel 11:19). Isten szövetségének ládája a templom második helyiségében – a szentek szentjében – van. A földi szentélyszolgálatban, amely „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata volt, ebbe a helyiségbe csak a főpap mehetett be a nagy engesztelési napon, hogy megtisztítsa a templomot. Az a kijelentés pedig, hogy az Isten temploma „megnyilatkozék” a mennyben, és szövetségének ládája láthatóvá lett, figyelmünket a mennyei szentek szentjének megnyílására, azaz 1844-re irányítja. Ekkor Krisztus belépett a szentek szentjébe, hogy elvégezze az engesztelés befejező szolgálatát. Akik hitben felismerték, hogy nagy Főpapjuk a szentek szentjében elkezdte szolgálatát, meglátták a frigyládát is. A szentély tanát tanulmányozva megértették, hogy a Megváltó szolgálatában változás történt. Látták, hogy Jézus Isten szövetségének ládája előtt szolgál, és saját vérére hivatkozik a bűnösök érdekében.

A földi templomban a frigyláda magában foglalta a két kőtáblát, amelyre Isten felírta törvényét. A frigyláda csupán a törvénytáblák tartója volt, de értékessé és szentté tette a mennyei elvek jelenléte. Amikor Isten temploma megnyílt a mennyben, láthatóvá lett a testamentumát tartalmazó frigyláda is. A mennyei templomban – a szentek szentjében – dicsőség övezi Isten törvényét, azt a törvényt, amelyet Isten mennydörgések közepette hirdetett ki a Sinai-hegyen, és saját ujjával írt a kőtáblákra.

Isten törvénye, amely a mennyei templomban van, az eredeti szent törvény. A kőtáblákra írt és a Mózes öt könyvében feljegyzett rendelkezések pontosan ugyanazt örökítették meg. Akik ezt a fontos dolgot megértették, azok felismerték, hogy Isten törvénye szent és változhatatlan. Megértették úgy, mint soha azelőtt, hogy milyen súlya van a Megváltó e kijelentésének: „Míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik” (Mt 5:18). Isten törvénye, amely kinyilatkoztatja Isten akaratát, és visszatükrözi jellemét, örökre megmarad, „mint a felhőben lévő bizonyság”. A törvény egyetlen parancsa sem vesztette hatályát; egy jótája vagy pontocskája sem változott meg. Ezt mondja a zsoltáríró: „Uram! Örökké megmarad a Te igéd a mennyben.” „Minden Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig” (Zsolt 119:89; 111:7–8).

A Tízparancsolat szívében van a negyedik parancsolat úgy, ahogyan azt Isten először kihirdette: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (2Móz 20:8–11).

Isten Lelke megérintette Igéjének kutatóit. Rádöbbentek arra, hogy tudtukon kívül áthágták ezt az előírást; nem ügyeltek a Teremtő nyugalomnapjára. Vizsgálni kezdték, hogy miért is tartják a hét első napját az Isten által megszentelt nap helyett. A Szentírásban semmi jelét nem találták a negyedik parancsolat megszüntetésének, sem pedig a szombat megváltoztatásának. Isten soha nem vonta vissza azt az áldást, amely először megszentelte a szombatot. Ezek az emberek őszintén igyekeztek Isten akaratát megismerni és cselekedni. Amikor rájöttek arra, hogy a törvényt áthágták, nagyon elszomorodtak, és a szombat megszentelésével tanújelét adták Isten iránti hűségüknek.

Sokan próbálták nagy erőfeszítéssel ezeknek az embereknek a hitét megdönteni. Amennyiben a földi templom a mennyei templom formájára és mintájára épült, lehetetlen volt nem látni, hogy a földi frigyládában elhelyezett törvény a mennyei frigyládában foglalt törvény pontos másolata. A mennyei szentélyről szóló igazság elfogadásával együtt el kellett volna ismerni Isten törvényének és a negyedik parancsolatnak, illetve a szombat megtartásának kötelező voltát. Ezért volt a Szentírás harmonikus magyarázata – amely rávilágított Krisztus mennyei szentélyszolgálatára – olyan elkeseredett és ádáz támadások céltáblája. Az emberek be akarták zárni az ajtót, amelyet Isten kinyitott, és ki akarták nyitni azt, amelyet bezárt. De az, „aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja”, kijelentette: „Ímé adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat” (Jel 3:7–8). Krisztus megnyitotta a szentek szentjének ajtaját, illetve megkezdte ott szolgálatát. A mennyei templom nyitott ajtajából fény sugárzott. Kiderült, hogy az ott dicső helyet elfoglaló törvény magában foglalja a negyedik parancsolatot is. Azt, amit Isten hozott létre, ember nem döntheti meg.

Akik elfogadták azt a tanítást, amely rávilágított Krisztus közbenjárására és Isten törvényének örökérvényűségére, azok felismerték, hogy a Jel 14. fejezete pontosan ezekről az igazságokról szól. E fejezet tanításai háromszoros figyelmeztetést adnak, 1 amelyeknek az a szerepük, hogy felkészítsék a föld lakosait az Úr második eljövetelére. Annak az üzenetnek a hirdetése, hogy „eljött az Ő ítéletének órája”, Krisztus szolgálatának arra a szakaszára utal, amely lezárja az ember megváltásának munkáját. Az üzenet azt az igazságot tolmácsolja, amelyet hirdetni kell addig, amíg a Megváltó befejezi közbenjárását, és eljön népéért a földre. Az ítélet, amely 1844-ben kezdődött, addig tart, amíg mindenkinek az ügye eldől – élőké és holtaké egyaránt. Tehát az emberiség kegyelmi idejének lezárulásáig. Hogy az ember meg tudjon állni az ítéletben, az üzenet megparancsolja: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget”, „és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”. Ennek az üzenetnek az elfogadása a következő eredménnyel jár: „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét. Ahhoz, hogy felkészüljünk az ítéletre, meg kell tartanunk Isten törvényét. Ez a törvény lesz az ítéletben a jellem mércéje. Pál apostol kijelenti: „Akik a törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg... azon a napon, amelyen az Isten megítéli az emberek titkait... a Jézus Krisztus által”. Pál azt is mondja, hogy „azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik” (Róm 2:12–16). Isten törvényének megtartásához szükség van a hitre, mert „hit nélkül... lehetetlen Istennek tetszeni”. És „ami... hitből nincs, bűn az” (Zsid 11:6; Róm 14:23).

Az első angyal által Isten arra szólítja fel az embereket, hogy féljék Őt, neki adjanak dicsőséget, és benne a menny és föld Teremtőjét imádják. Hogy ezt megtehessék, engedelmeskedniük kell törvényének. Bölcs Salamon ezt mondja: „Istent féljed, és az Ő parancsolatait megtartsad; mert ez az embernek fő dolga!” (Préd 12:15). Isten parancsolatainak megtartása nélkül semmiféle imádat nem lehet kedves Istennek. „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait.” „Valaki elfordítja az ő fülét a törvénynek hallásától, annak könyörgése is utálatos” (1Jn 5:3; Péld 28:9).

Azért kell Istent imádnunk, mert Ő a Teremtő, és minden lény neki köszönheti létét. Ahol a Biblia arról beszél, hogy Isten a pogányok isteneinél nagyobb tiszteletet és mélységesebb imádatot igényel, ott mindenütt hivatkozik Isten teremtői hatalmának bizonyítékára is. „A nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott” (Zsolt 96:5). „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremté azokat?” „Így szól az Úr, aki az egeket teremtés Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt... Én vagyok az Úr és több nincsen!” (Ésa 40:25–26; 45:18). A zsoltáríró így nyilatkozik: „Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott minket és nem magunk.” „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt 100:3; 95:6). A szent mennyei lények, akik imádják Istent, elmondják, miért illeti Őt hódolat: „Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt; mert Te teremtettél mindent” (Jel 4:11).

A Jel 14. fejezetének üzenete a Teremtő imádására szólítja fel az embereket. A prófécia bemutat egy csoportot, amely a háromszoros üzenet eredményeként megtartja Isten parancsolatát, E parancsolatok egyike közvetlenül utal Istenre, mint Teremtőre. A negyedik parancsolat ezt hirdeti: „A hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja:... mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (2Móz 20:10–11). Az Úr „jegy”-nek is nevezi a szombatot, „hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (Ez 20:20). Ezt így indokolja: „Mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyugodott” (2Móz 31:17).

„A szombatnak, mint a teremtés emlékünnepének az az igazi jelentősége, hogy állandóan arra emlékeztet, miért is illeti Istent imádat.” Azért, mert Ő a Teremtő, mi pedig teremtményei. „A szombat tehát Isten imádásának éppen a gyökerét érinti, mert semmi más intézmény nem tanítja ezt a nagy igazságot ilyen meggyőzően. Isten imádásának igazi alapját – nem csupán a hetedik napinak, hanem minden istentiszteletnek – a Teremtő és teremtményei közötti különbségben kell megkeresni. Ez a nagyszerű tény soha nem fakulhat meg, és ezt sohasem szabad elfelejteni.” 2 Isten az Édenben azért rendelte el a szombatot, hogy az embert állandóan emlékeztesse erre az igazságra. Ameddig Istent azért imádjuk, mert Ő a teremtő, addig a szombat lesz ennek a jele és emlékeztetője. Ha a szombat egyetemes ünnep lett volna, az ember értelmével és szívével felfogta volna a Teremtőt, akit tisztelet és imádat illet. Soha senki nem lett volna bálványimádó, istentagadó vagy hitetlen. A szombat ünneplése az igaz Istenhez való hűségünk jele, ahhoz az Istenhez, „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”. Tehát az Isten imádására és parancsolatai megtartására felszólító üzenet a negyedik parancsolat megtartására különös súllyal szólít.

Ellentétben azokkal, akik megtartják Isten parancsolatait, és őrzik Jézus hitét, a harmadik angyal rámutat egy másik csoportra, amelynek a tévelygéseivel szemben ez a komoly és félelmes figyelmeztetés hangzik: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából” (Jel 14:9–10). Ennek az üzenetnek a megértéséhez jól kell az itt alkalmazott szimbólumokat értelmeznünk. Mit jelképez a fenevad, a kép, a bélyeg?

Az a próféciai képsor, amelyben ezek a szimbólumok találhatók, a Jel 12. fejezetében kezdődik, mégpedig a sárkánnyal, aki el akarta Krisztust születésekor pusztítani. Megtudjuk, hogy a sárkány nem más, mint Sátán (Jel 12:9). Ő indította Heródest, hogy irtassa ki a Megváltót. A keresztény korszak első századai során a Krisztus és népe ellen indított harcban Sátán fő ügyvivője a római birodalom volt. E birodalomban a pogány vallások uralkodtak. Így míg a sárkány elsősorban Sátánt személyesíti meg, másodlagos értelemben a pogány Róma szimbóluma.

A 13. fejezetben (1–10. v.) egy másik fenevadról esik szó. Ez a fenevad a „párduchoz” hasonló, és a sárkány neki „adá az ő erejét... és az ő királyi székét és nagy hatalmát”. Ez a szimbólum, ahogy azt a legtöbb protestáns is hiszi, a pápaságot jelképezi, amely az ősi római birodalom egykori erejét, helyét és tekintélyét örökölte. János a leopárdszerű fenevadról ezt mondja: „Adaték néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája... Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy szidalmazza az Ő nevét és az Ő sátorát, és azokat, akik a mennyben laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték néki hatalom minden nemzetségen, nyelven és népen.” Ez a prófécia, amely majdnem azonos a Dán 7. fejezetében foglalt kis szarv jellemzésével, tagadhatatlanul a pápaságra mutat.

„Adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig.” A próféta ezt is mondja: „Látám, hogy egy az ő fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett.” Majd így szól: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni.” A negyvenkét hónap ugyanaz, mint Dán 7. fejezetében „az ideig, időkig és fél időig”, azaz három és fél év, vagy az 1260 nap – az az idő, amely alatt a pápai hatalom elnyomta Isten népét. Ez az időszak, ahogy az előző fejezetek ismertetik, i. sz. 538-ban, a pápaság főhatalomra jutásával kezdődött, és 1798-ban zárult. Ekkor a pápát a francia sereg fogságba ejtette. A pápaság megkapta halálos sebét. Teljesedett ez a jövendölés: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy.”

Ennél a pontnál egy másik szimbólum is jelentkezik. A próféta így szól: „Azután láték más fenevadat feljőni a földből, akinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló” (Jel 13:11). E fenevadnak mind a külseje, mind pedig feltűnésének módja mutatja, hogy az általa jelképezett nemzet nem hasonlít az előbbi szimbólumok mögött húzódó nemzetekhez. A világot uraló nagy birodalmak Dániel próféta előtt vadállatokként jelentek meg. Ezek az állatok akkor tűntek fel, amikor „az égnek négy szele háborút támaszta a nagy tengeren” (Dán 7:2). Jel 17. fejezetében magyarázatot találunk arra, hogy mit jelentenek a vizek: „Népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel 17:15). Az ég négy szele pedig a harcot szimbolizálja. A nagy tengeren versengő sze-lek a hódító hadjáratok és forradalmak iszonyú jeleneteit jelképezik, amelyek útján a birodalmak hatalomhoz jutottak.

Azt a fenevadat, amelynek a bárányéhoz hasonló szarvai voltak, János a „földből” látta feljönni. Az így jelképezett nemzet más hatalmak megdöntése nélkül jut uralomra. Lakatlan területen támad, és fokozatosan, békésen nő naggyá. Nem támadhatott tehát az Óvilág zsúfolt és viszálykodó nemzetei között – „népek... és sokaságok és nemzetek és nyelvek” viharzó tengerén. Tehát a nyugati kontinensen kell keresnünk.

Az Újvilágban melyik nemzet emelkedett 1798-ban – az erősség és nagyság ígéretével – hatalomra, amely magára vonta a világ figyelmét? A szimbólumok alkalmazhatóságához nem fér kétség. Egyetlen nemzet, és csakis egy elégíti ki e prófécia meghatározásait. A szimbólumok félreérthetetlenül az Amerikai Egyesült Államokra mutatnak. E nemzet emelkedésének és fejlődésének ecsetelésekor a szónok és a történész öntudatlanul újra és újra ugyanazt a gondolatot fejezi ki, szinte pontosan ugyanazokkal a szavakkal, mint a Szentírás írója. A próféta látta a fenevadat „feljőni a földből”. A fordítók által „feljőni”-nek visszaadott kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy „felnő vagy kibújik, mint egy növény”. Amint láttuk, ennek a nemzetnek olyan területen kellett támadnia, amely előzőleg kívül esett az európai civilizáció körén. Egy neves amerikai író „az ürességből előjövő rejtély”-nek nevezi az Amerikai Egyesült Államok kialakulását, és ezt mondja: „Mint néma mag nőttünk birodalommá”. 3 1850-ben egy európai újság csodálatos birodalomnak nevezte az Amerikai Egyesült Államokat, amely „felbukkant”, és „a föld csendjében naponként hatalmasabb és büszkébb lesz”. 4 Edward Everett e nemzet zarándok alapítóiról tartott szónoklatában ezt mondta: „Eldugott helyet kerestek-e, amely ismeretlensége miatt védett, és messzisége miatt biztonságos, ahol a kis leydeni gyülekezet élvezheti lelkiismereti szabadságát? Nézd a hatalmas földet, amelyek felett békés hódítással... hordozták a kereszt zászlaját!” 5

„Két szarva vala, a bárányéhoz hasonló.” A bárányéhoz hasonló szarvak, amelyek fiatalságról, ártatlanságról és szelídségről árulkodnak, találóan ábrázolják a próféta látomása szerint 1798-ban „feljövő” Amerikai Egyesült Államokat. A királyi elnyomás és a papi türelmetlenség elől Amerikába elsőként menekülő és ott menedéket kereső keresztény száműzöttek közül sokan elhatározták, hogy a polgári és vallásszabadság masszív alapzatára épített államot fognak alapítani. Nézeteik helyet találtak a Függetlenségi Nyilatkozatban, amely szavakba öntötte azt a fontos igazságot, hogy Isten „minden embert egyenrangúnak teremtett”, és „az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz” mindenkinek elidegeníthetetlen jogot adott. Az alkotmány önkormányzati jogot biztosít, amely szerint a népszavazás útján megválasztott képviselők hozzák és végrehajtják a törvényeket. A vallást szintén szabadon lehetett gyakorolni. Minden ember úgy imádhatta Istent, ahogy a lelkiismerete diktálta. A republikanizmus és protestantizmus lett a nemzet létének alapja. Ezekben rejlik hatalmának és jólétének titka. Elnyomottak és leigázottak az egész keresztény világban érdeklődéssel és reménységgel fordultak e földrész felé. Milliók igyekeztek partjaihoz, és az Amerikai Egyesült Államok a föld leghatalmasabb nemzetei közé emelkedett.

De a bárányszarvú fenevad „úgy szól vala, mint a sárkány; és az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi őelőtte; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat, amelynek halálos sebe meggyógyult vala;... azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel megsebesítette vala, de megelevenedett” (Jel 13:11–14).

A bárányszarv és a sárkányhang – mint szimbólum – a vele ábrázolt nemzet állításai és gyakorlata közötti kirívó ellentmondásra mutat rá. A nemzet „szólása”: törvényhozói és bírósági szerveinek ténykedése. Ez a nemzet intézkedéseivel meghazudtolja azokat a liberális és békés elveket, amelyeket politikájának alapzataként fektetett le. Az a jövendölés, hogy úgy szól, „mint a sárkány”, és hogy „az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát” gyakorolja, világosan jelzi annak a türelmetlen és üldöző magatartásnak a kialakulását, amiről a sárkány és a párducszerű fenevad által jelképezett nemzetek árulkodtak. Az a kijelentés pedig, amely szerint a kétszarvú fenevad „azt cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat” – azt mutatja, hogy ez a nemzet felhasználja tekintélyét olyan szertartások gyakorlásának elrendelésére, amelyekkel a pápaságnak hódol.

Ez az intézkedés szöges ellentétben áll ennek az államnak az elveivel, a szabadság szellemével, a Függetlenségi Nyilatkozat félreérthetetlen és súlyos kijelentéseivel, valamint az alkotmánnyal. A nemzet alapítói bölcsen vigyáztak arra, hogy az egyház ne vegye igénybe a világi hatalmat, mert ennek elkerülhetetlen következménye a türelmetlenség és az üldözés. Az alkotmány gondoskodott arról, hogy „a kongresszus ne hozzon olyan törvényt, amely valamely vallás alapítását érinti, vagy annak szabad gyakorlását tiltja”. Az alkotmány tiltja, hogy „a vallás az Amerikai Egyesült Államokban” egyszer is valamilyen közhivatalra való alkalmasság próbaköve legyen. Az államhatalom csak a nemzet szabadságát védő intézkedések durva megsértésével kényszerítheti bármilyen vallási szertartás gyakorlását. De ez az eljárás sem következetlenebb, mint maga a szimbólum: a tiszta, szelíd és ártatlan bárányszarvú fenevad úgy beszél, mint a sárkány. „Azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét.” Ez a kijelentés világosan bemutat egy kormányformát, amelyben a törvényhozói hatalom a nép kezében van; egyben ékesen bizonyítja, hogy ebben a próféciában az Amerikai Egyesült Államokról van szó.

De mi „a fenevad képe”? Hogyan fogják megformálni? A fenevad képe az lesz, amelyet a kétszarvú fenevad „csinál meg”. Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen is ez a kép, és miként fogják megformálni, tanulmányoznunk kell magának a fenevadnak – a pápaságnak – az ismertető jeleit.

Amikor az ősegyház megromlott, mert feladta evangéliumi egyszerűségét, és pogány rítusokat és szokásokat fogadott el, elvesztette Isten Lelkét és erejét. Mivel azonban az emberek lelkiismeretét irányítani akarta, a világi hatalom támogatását igényelte. Így jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely az államhatalmat irányította, és felhasználta saját céljainak előmozdítására, főképpen az „eretnekség” megbüntetésére. Azért, hogy az Amerikai Egyesült Államok megformálhassa a fenevad képét, ahhoz a vallási hatalomnak úgy kell a polgári hatalmat irányítania, hogy az egyház az államhatalmat is saját céljainak szolgálatába állítsa.

Ahol eddig az egyháznak világi hatalma volt, azt mindig igénybe vette, hogy a tanításaitól eltérőket megbüntesse. Azok a protestáns egyházak is, amelyek a világi hatalmakkal való szövetkezés útján Róma nyomdokaiba léptek, kifejezésre juttatták, hogy korlátozni akarják a lelkiismereti szabadságot. Példa erre az anglikán egyház, amely sokáig üldözte a tőle kiszakadtakat. A XVI. és a XVII. században nonkonformista lelkészek ezrei kényszerültek arra, hogy egyházukat elhagyják, és sokan – mind a lelkészek, mind a nép közül – ki voltak téve bírságnak, börtönnek, kínzásnak és vértanúságnak.

A hitehagyás következménye az lett, hogy az egyház az államhatalom segítségét igényelte. Ez készítette elő a pápaság – a fenevad kialakulásának útját. Pál ezt mondta: „Jön... a szakadás, és megjelenik a bűn embere” (2Thessz 2:3). Az egyház hitehagyása a fenevad képének megformálásához is utat fog készíteni.

A Biblia kinyilatkoztatja, hogy az Úr eljövetele előtt az első századokéhoz hasonló vallási hanyatlás lesz. „Az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (2Tim 3:1–5). „A Lélek pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén” (1Tim 4:1). Sátán „a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával” fog dolgozni. Mindazok, akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő üdvösségükre”, ki lesznek téve „a tévelygés erejé”-nek, „hogy higgyenek a hazugságnak” (2Thessz 2:9–11). Amikor a gonoszság erre a fokra jut, ugyanolyan következményei lesznek, mint amilyenek az első századokban voltak.

A protestáns egyházak hitbeli sokféleségében sok ember döntő bizonyítékot lát arra, hogy soha semmilyen erőfeszítéssel nem lehet rájuk kényszeríteni az egyesülést. Pedig számos protestáns egyházban évek óta erősen él és egyre erősödik a vágy a közös tantételekre épülő egység után. Az ilyenfajta egyesítéstől, a nem mindenki által elfogadott tanítások megvitatásától – bármilyen fontosak is bibliai szemszögből – szükségszerűen el kell állni.

Charles Beecher 1846-ban azt prédikálta, hogy „az evangéliumi protestáns közösségek” szolgálatának „egész útja nem pusztán emberi félelem okozta iszonyú feszültség közepette alakult ki. Ezek a közösségek mérhetetlen romlottságban élnek, mozognak és lélegeznek, és folyvást lényüknek minden hitványabb elemében tetszelegve elhallgatják az igazságot, és térdet hajtanak a hitehagyás tekintélye előtt. Vajon nem ez történt Róma esetében is? Nem éljük-e vajon újra az ő életét? Mi az, amit a közvetlen jövő tartogat számunkra? Egy újabb általános zsinatot! Egy világszövetséget! Evangéliumi szövetkezést és egyetemes krédót!”6 Amikor ez bekövetkezik, az egyházak teljes azonosulásra való törekvésében az csupán egy lépés lesz az erőszak igénybevétele felé.

Amikor az Amerikai Egyesült Államok legjelentősebb egyházai a közösen vallott tantételekben egységre jutva arra befolyásolják az államot, hogy tegye kötelezővé rendelkezéseiket, és tartsa fenn létesítményeiket, akkor már a protestáns Amerika megformálta a római hierarchia hasonmását. Ennek elkerülhetetlen következménye, hogy a polgári hatóság büntetést ró azokra, akik eltérő véleményt vallanak.

A kétszarvú fenevad „azt is teszi mindenkivel (megparancsolja), kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az Ő jobb kezükre vagy az ő homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma” (Jel 13:16–17). A harmadik angyal így figyelmeztet: „Ha valaki imádja a fenevad képét, és bélyegét felveszi vagy homlokára vagy kezére, az is iszik az Isten haragjának borából.” Az itt említett „fenevad”, amelynek az imádására kényszerít a Jel 13. fejezetében foglalt kétszarvú fenevad, nem más, mint az első vagy párducszerű fenevad, azaz a pápaság. A „fenevad képe” a hitehagyó protestantizmusnak azt a formáját ábrázolja, amely akkor alakul ki, amikor a protestáns egyházak dogmáik megtartásához a polgári hatalom segítségét igénylik. A „fenevad bélyegé”-nek meghatározása még hátra van.

A próféta óva int a fenevadnak és bélyegének imádásától, majd kijelenti, hogy itt vannak azok, „akik megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. A kinyilatkoztatás ilyen éles különbséget tesz az Isten parancsolatainak megtartói és azok között, akik imádják a fenevadat és a fenevad képét, és felveszik bélyegét. Ebből következik, hogy a törvény megtartása és a törvény áthágása jelzi a különbséget Isten imádói és a fenevad imádói között.

A fenevadnak – és a fenevad képének is – különös jellemvonása, hogy Isten parancsolatait megszegi. Dániel ezt mondja a kis szarvról, azaz a pápaságról: „Véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt” (Dán 7:25). Pál pedig ugyanezt a hatalmat „a bűn emberé”-nek nevezi, aki Isten fölé emeli magát. Egyik prófécia kiegészíti a másikat. A pápaság csak Isten törvényének megváltoztatásával tudta Isten föl emelni magát. Mindazok, akik az így megváltoztatott törvénynek tudatosan engedelmeskednek, mindenek fölött tisztelik azt a hatalmat, amely a törvényt megváltoztatta. Aki a pápai törvényeknek engedelmeskedik, az a pápa iránti hűség jelét veszi magára az Isten iránti hűségjel helyett. A pápaság megkísérelte Isten törvényét megváltoztatni. A második parancsolatot, amely tiltja a képek imádását, törölte a törvényből, a negyedik parancsolaton pedig úgy változtatott, hogy a hetedik nap helyett az elsőt tette hivatalos nyugalomnappá. A második parancsolat kihagyását a katolikusok azzal indokolják, hogy arra nincs szükség, mert benne van az elsőben. Azt állítják, hogy ők a törvényt pontosan úgy tolmácsolják, ahogy azt Isten szándéka szerint érteni kell. De a próféta által megjövendölt változtatás nem ez. Szándékos, tudatos változtatásról van szó: „Véli, hogy megváltoztatja az időket és törvényt.” A prófécia pontos teljesítése a negyedik parancsolat megváltoztatása. Az a tekintély, amely erre a változtatásra jogot formál: az egyház. A pápai hatalom tehát nyíltan Isten fölé emeli magát.

Isten imádóinak különleges ismertetőjele, hogy tiszteletben tartják a negyedik parancsolatot – mivel ez a parancsolat Isten teremtői hatalmának a jele. E parancsolat tanúsítja, hogy Istennek joga van az embertől tiszteletet és hódolatot igényelni. A fenevad imádóit arról lehet felismerni, hogy le akarják rombolni a teremtés emlékünnepét, és fel akarják magasztalni a Róma által alapított ünnepet. A pápaság első ízben a vasárnap érdekében juttatta érvényre kihívó követeléseit. 7 Először azért vette igénybe az állam hatalmát, hogy kikényszerítse a vasárnapnak „az Úr napja”-ként való megtartását. A Biblia alapján a hetedik nap, nem pedig az első az Úr napja. Krisztus mondja: „Az embernek Fia a szombatnak is ura.” A negyedik parancsolat így hangzik: „A hetedik nap az Úrnak... szombatja.” Ésaiás próféta által az Úr „szent napom”-nak nevezi a szombatot (Mk 2:28; Ésa 58:13).

Azt az oly sokszor hangoztatott állítást, hogy Krisztus megváltoztatta a szombatot, maga Krisztus cáfolta meg. Hegyi beszédében ezt mondta: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában, a legkisebb lészen; valaki pedig cselekszi és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lészen” (Mt 5:17–19).

A protestánsok általában elismerik azt a tényt, hogy a Szentírás nem ad jogot a szombat megváltoztatására. Ez világosan kiderül az American Tract Society és az American Sunday School Union kiadványaiból. E művek egyike bevallja, hogy az Újtestamentum „teljesen hallgat arról, ami a szombat (a vasárnap, a hét első napja) megparancsolását, vagy ami megtartásának kifejezett szabályait érinti”. 8 Másvalaki ezt mondta: „Krisztus haláláig semmi változtatás nem történt e nap vonatkozásában”; és „amennyire a történelem tanúsítja, az apostolok... sem adtak kifejezett parancsot a hetedik napi szombat elhagyására, és annak a hét első napján való megtartására.” 9

Számos római katolikus is elismeri, hogy a szombatot egyházuk változtatta meg. Kijelentették, hogy a protestánsok a vasárnap megtartásával elismerik a római egyház hatalmát. A „Catholic Catechism of Christian Religion” válaszként arra a kérdésre, hogy melyik napot kell megtartani a negyedik parancsolat szerint, ezt a kijelentést teszi: „A régi törvény alatt a szombat volt a megszentelt nap; de az egyház Jézus Krisztus utasítására, és Isten Lelkének irányítására a szombat helyére a vasárnapot tette; ezért ma az elsőt, és nem a hetedik napot szenteljük meg. A vasárnap azt jelenti, hogy az Úr napja, és most valójában az is.”

Katolikus írók egyházuk tekintélyének jeleként azt a rendelkezést idézik, amellyel az egyház „a szombatot vasárnapra változtatta. Ezt a rendelkezést a protestánsok is elfogadták..., mert a vasárnap megtartásával elismerik, hogy az egyháznak van hatalma ünnepeket elrendelni, és büntetés terhe mellett érvényesíteni.” 10 Mi tehát a szombat megváltoztatása, ha nem a római egyház tekintélyének a jele vagy bélyege – „a fenevad bélyege”?

A római egyház nem mondott le főhatalmi igényéről. Amikor a világ és a protestáns egyházak elfogadják az általa elrendelt szombatot, és a bibliai szombatot elvetik, tulajdonképpen helyt adnak ennek a jogtalan követelésnek. Ha a protestánsok a hagyomány és az egyházatyák tekintélyével meg is indokolják ezt a változtatást, pontosan azt az elvet veszik semmibe, amely Rómától elkülöníti őket, azaz hogy „a Biblia, és csakis a Biblia, a protestánsok vallása”. A pápai egyház látja, hogy a protestánsok becsapják magukat, és szándékosan bezárják szemüket a tények előtt. Örül, amikor a vasárnap elrendelésére tett intézkedéseit tetszéssel fogadják. Ebből látja, hogy a vasárnappal végül az egész protestáns világot Róma zászlaja alá fogja vonni.

Róma azt hangoztatja, hogy a „protestánsok a vasárnap megtartásával akaratlanul is meghódolnak a (katolikus) egyház tekintélye előtt”. 11 Amikor a protestáns egyházak erőltetik a vasárnap megtartását, tulajdonképpen a pápaság – a fenevad – imádását erőltetik. Akik tudják, mit kíván Isten a negyedik parancsolatban, és mégis úgy döntenek, hogy az igazi szombat helyett a hamis szombatot ünneplik, azok e döntésükkel annak a hatalomnak hódolnak, amely e rendelkezés egyedüli megparancsolója. De maguk az egyházak formálják meg a fenevad képét azzal, hogy világi hatalom által kényszerítenek ki egy vallási kötelességet. Amikor tehát az Amerikai Egyesült Államokban kötelező lesz a vasárnap megtartása, tulajdonképpen a fenevadnak és képének az imádása lesz kötelező.

Voltak azonban a letűnt nemzedékek idején olyan vasárnapünneplő keresztények, akik azt hitték, hogy a bibliai szombatot tartják; és ma is vannak minden egyházban igaz keresztények – beleértve a római katolikus egyházat is –, akik őszintén hiszik, hogy a vasárnap Isten szombatja. Isten elfogadja becsületességüket és szándékuk őszinteségét. De eljön az az idő, amikor a vasárnap megtartását törvény teszi kötelezővé, és a világ tisztán fogja látni, hogy melyik az igazi szombat. Ha valaki akkor szegi meg Isten törvényét, hogy olyan parancsnak engedelmeskedjen, amely csak Róma tekintélyének bélyegét viseli magán, ezzel a pápaságot Isten fölé helyezi. Rómának hódol, és annak a hatalomnak, amely érvényt akar szerezni a Róma által elrendelt ünnepnek. A fenevadat és annak képét imádja. Amikor az ember elveti azt az ünnepet, amelyet Isten a maga hatalma jelének nevez, és helyette a Róma által választott hatalmi jelvényt tartja tiszteletben – ezáltal elfogadja a Róma iránti hódolat jelét: „a fenevad bélyegét”. Ez azonban csak akkor lesz aktuális, amikor a kérdés világosan feltárul az emberek előtt, és választaniuk kell Isten törvénye és az emberi rendelések között. Aki ekkor is a törvényszegés mellett dönt, azt felveszi „a fenevad bélyegét”.

A legfélelmetesebb fenyegetést, amely valaha is halandókhoz szólt, a harmadik angyal üzenete tartalmazza. Szörnyű bűn lehet az, amely Istent olyan haragra indítja, amelybe nem vegyül kegyelem. Mindenki tisztán láthat e fontos dologban. Isten, mielőtt ítélkezne, óva inti e bűntől a világot, hogy mindenki megtudja, miért fog ítélete lesújtani, és hogy mindenkinek alkalma legyen megmenekülni a büntetéstől. A prófécia kinyilatkoztatja, hogy az első angyal „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” hirdetni fogja ezt az üzenetet. A harmadik angyal figyelmeztetése, amely szintén a hármas üzenethez tartozik, sem fog szűkebb körben hangzani. A prófécia azt mondja róla, hogy egy angyal, aki az ég közepén repül, nagy szóval hirdeti, és ez az üzenet magára fogja vonni a világ figyelmét.

Ebben a küzdelemben az egész keresztény világ két nagy csoportra oszlik: azokra, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét, és azokra, akik a fenevadat és képét imádják, és bélyegét magukra veszik. Habár az egyház és az állam egyesíti erejét, hogy „mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” (Jel 13:16) kényszerrel elfogadtassa „a fenevad képét”, de Isten népe e bélyeget nem veszi magára. A pátmoszi próféta látja „azokat, akik diadalmaskodtak a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán... állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái”, és éneklik a Mózes és a Bárány énekét (Jel 15:2–3).