27. Újkori ébredések

Az Ige lelkiismeretes prédikálása mindig olyan eredménnyel járt, ami a Szentírás isteni eredetéről tanúskodik. Isten szolgáinak tanítását a Szentlélek kísérte, és szavukban erő volt. Számos bűnös lelkiismerete felébredt. A „világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert”, bevilágított lelkük titkos kamráiba, és feltárta a sötétségben elrejtett dolgokat. Az emberek értelmében és szívében mélységes meggyőződés ébredt. Meglátták, mi a bűn, és mi az igazság. Meggyőződtek arról, hogy lesz ítélet. Valami fogalmat kaptak Jahve igaz voltáról, és rémülten gondoltak arra, hogy bűnösen és tisztátalanul kell megjelenniük az emberi szív Vizsgálója előtt. Aggódva kiáltottak: „Kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?” Amikor felismerték, hogy a Golgota keresztjén az ember bűnei miatt kellett ily végtelen áldozatot hozni, megértették, hogy csakis Krisztus érdemei engesztelhetik ki Istent bűneikért, és békíthetik meg az embert Istennel. Hittel és alázattal meghajoltak Isten Báránya előtt, aki elveszi a világ bűneit, és Jézus vére által bocsánatot kaptak „az előbb elkövetett bűnök”-re.

Ezek a lelkek megtéréshez illő gyümölcsöt teremtek. Hittek és megkeresztelkedtek, majd Krisztus Jézusban új teremtményekként indultak el az új életben – nem azért, hogy a korábbi kívánságaikhoz szabják magukat, hanem hogy az Isten Fiába vetett hittel Krisztus nyomába lépjenek; hogy viszszatükrözzék jellemét és megtisztuljanak, amiképpen Ő is tiszta. Amit egykor gyűlöltek, most szerették, és amit egykor szerettek, most gyűlölték. A büszke és akaratos szelíd és alázatos lett. A hiú és fölényes pedig megfontolt és szerény. Az átkozódó kegyes, az iszákos józan lett, az erkölcstelen pedig erkölcsös. Felhagytak a világ hiú szokásaival. Ékességük nem külsőségekből, „hajuknak fonogatásából és aranynak felrakásából vagy öltözékek felvevéséből” állt; „a szívnek elrejtett emberei” voltak, „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságá”-ra törekedtek, „ami igen becses az Isten előtt” (1Pt 3:3–4).

Az ébredéseket mélységes önvizsgálat és alázatosság kísérte, a bűnösökhöz szóló ünnepélyes, komoly felhívások jellemezték, és mélységes szánalom azok iránt, akikért Krisztus vére hullt. Férfiak és nők tusakodva imádkoztak Istenhez mások üdvösségéért. E lelki ébredések gyümölcseit azokon az embereken lehetett meglátni, akik nem riadtak vissza az önmegtagadástól és áldozattól, hanem örültek, hogy méltók a Krisztusért való gyalázat és megpróbáltatás elszenvedésére. Az emberek látták, hogy azok, akik megvallották Jézus nevét, megváltoztak. Környezetüknek áldást jelentett a befolyásuk. Krisztussal gyűjtöttek, és a Léleknek vetettek, hogy örök életet arassanak.

El lehetett mondani róluk: „megtérésre szomorodtatok meg”. „Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez. Mert ímé ez a ti Isten szerint való megszomorodástok milyen nagy buzgóságot keltett tibennetek, sőt védekezést, sőt bosszankodást, sőt félelmet, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást. Mindenképpen bebizonyítottátok, hogy tiszták vagytok e dolgokban” (2Kor 7:9–11). Ilyen eredménnyel jár Isten Lelkének munkája. A megtérés csak akkor valódi, ha megújulás követi. Ha a bűnös visszaadja a zálogot, ha megtéríti, amit ellopott, ha megvallja bűneit. Ha szereti Istent és embertársait, akkor biztosan békére lel Istenben. A vallási ébredések korábban ilyen eredményekkel jártak. Gyümölcseik tanúsága szerint Isten áldása – az emberek megtérése és az emberiség felemelkedése – kísérte ezeket a mozgalmakat.

Sok újkori ébredés kísérő jelenségei azonban élesen különböznek azoktól a megnyilatkozásoktól, amelyek régebben kísérték Isten szolgáinak fáradozásait. Igaz, hogy sok helyen fellángol az érdeklődés, a gyülekezetek sok taggal szaporodnak. Sokan mondják, hogy megtértek, de az eredmények nem olyanok, hogy a lelki élet hasonló mértékű elmélyülését is bizonyítanák. A világosság, amely egy időre fellángol, csakhamar kialszik, az előbbinél sűrűbb sötétséget hagyva maga után.

A látványos ébredések nagyon sokszor a képzelet megmozgatásával, az érzelmek felkeltésével, az új és meglepő utáni vágy kielégítésével lángolnak fel. Az így szerzett hívek nemigen akarnak a Biblia igazságára hallgatni; nem nagyon érdekli őket a próféták és az apostolok bizonyságtevése. Csak az az istentisztelet érdekes nekik, amiben szenzáció van. A higgadt gondolkodást kiváltó üzenet nem talál bennük visszhangra. Isten Igéjének világos intéseire, amelyek örök érdekeiket közvetlenül érintik, ügyet sem vetnek.

Minden megtért léleknek az élet nagy kérdése az Istenhez és az örök dolgokhoz való viszony lesz. Ma melyik nagy egyházban található meg az Istennek szentelt lelkület? A hívek büszkék, és a világot szeretik. Most sem tagadják meg énjüket jobban, most sem akarják inkább felvenni a keresztet és követni a szelíd, alázatos Jézust, mint megtérésük előtt. A vallás a hitetlenek és a kétkedők gúnytárgya lett, mert oly sok vallásoskodó ember nincs tisztában a vallás elveivel. A kegyesség erejét sok egyház már alig ismeri. A szórakozások, a gyülekezeti színházi előadások, a bazárok, az elegáns házak, a hivalkodások száműzik a szent gondolatokat. Az anyagi javak és a világi foglalatosságok kötik le a tagok gondolatvilágát, és még futólag sem igen figyelnek örök érdekeikre.

A hit és a kegyesség súlyos hanyatlása ellenére is vannak Krisztusnak hűséges követői ezekben az egyházakban. Mielőtt Isten utoljára látogatná meg ítéletével a földet, az Úr népe között olyan lelki ébredés lesz, amire az apostoli idők óta nem volt példa. Isten Lelke és ereje kiárad népére. Akkor sokan elkülönülnek azoktól az egyházaktól, amelyekben a világ szeretete kiszorítja az Isten és Igéje iránti szeretetet. Sokan – lelkészek és egyháztagok – boldogan elfogadják azokat a nagyszerű igazságokat, amelyeket Isten ebben az időben hirdet, hogy elkészítsen egy népet az Úr második eljövetelére. A lelkek ellensége gátolni akarja ezt a munkát. Mielőtt e megmozdulás ideje elérkezik, megkísérli kibontakozását megakadályozni hamisítvány létrehozásával. Azokban az egyházakban, amelyeket megtévesztő befolyása alá tud vonni, azt a látszatot kelti, hogy Isten különleges áldása árad ki rájuk. Nagy vallási érdeklődés látszatát kelti. Tömegek ujjongnak majd azon, hogy Isten csodálatos munkát végez értük; pedig ez a munka más lélektől származik. Sátán a vallás leple alatt próbálja meg befolyását a keresztény világra kiterjeszteni.

Az elmúlt fél évszázad sok ébredésében kisebb-nagyobb mértékben azok a hatások érvényesültek, amelyek a jövő nagyobb mozgalmaiban fognak megmutatkozni: érzelmi túlfűtöttség, az igaz és a hamis keveredése. Ezek nagyon alkalmasak az emberek félrevezetésére, de senkinek sem kell eltévednie. Isten Igéjének fényénél nem nehéz megállapítani e mozgalmak jellegét. Ahol az emberek figyelmen kívül hagyják a Biblia bizonyságtételét, és elfordulnak azoktól a világos, lélekpróbáló igazságoktól, amelyek önmegtagadást és a világ megtagadását igénylik, oda Isten nem küldi áldását. Ebben biztosak lehetünk. Az a mérték, amelyet Krisztus maga adott: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mt 7:16) – megmutatja, hogy ezek a mozgalmak nem Isten Lelkétől vannak. Isten az Ige igazságai által nyilatkoztatta ki önmagát az embernek; és mindazokat, akik elfogadják ezeket az igazságokat, megvédi Sátán csalásaitól. Az igazság semmibevevése kaput tár olyan gonoszságok előtt, amelyek most nagymértékben terjednek a vallásos világban. Isten törvényének jellegét és fontosságát sokan szem elől tévesztették. E törvény jellegének, örökérvényűségének és kötelező voltának meg nem értése téves fogalmakat keltett a megtérésről és megszentelődésről, és a kegyesség normájának leszállításához vezetett az egyházban. Itt keresendő a titka annak, hogy korunk ébredéseiből miért hiányzik Isten Lelke és ereje.

A különböző egyházakban vannak mélyen hívő emberek, akik ismerik ezt a tényt, és sajnálkoznak miatta. Edwards A. Park professzor korunk vallási veszélyeiről találóan ezt mondja: „A veszély egyik forrása az, hogy a szószék nem szerez érvényt Isten törvényének. Régebben a szószék a lelkiismeret szavának visszhangja volt... Legjelesebb prédikátoraink a Mester példájának követésével, a törvénynek, a törvény rendelkezéseinek és a büntetés kilátásának hangsúlyozásával csodálatos méltóságot adtak előadásaiknak. Elismételték azt a két nagy elvet, hogy a törvény az isteni tökéletesség tükörképe. Az az ember, aki nem szereti a törvényt, az nem szereti az evangéliumot sem, mivel a törvény, miként az evangélium, Isten jellemét híven tükrözi. Ez a veszély más veszélyhez – a bűn súlyának, terjedésének és meggyalázó voltának alábecsüléséhez – vezet. Amilyen jogos helye van a törvénynek, éppolyan jogtalan dolog a vele szembeni engedetlenség...

A már megnevezett veszélyekhez járul Isten igazságosságának alábecsülése is. Korunk lelkészei hajlamosak arra, hogy az isteni jóakaratból leválasszák az isteni igazságosságot, és ezt a jóakaratot inkább szentimentalizmussá süllyesszék, mintsem elvi rangra emeljék. Az új teológiai prizma szétválasztja azt, amit Isten egyesített. Isten törvénye jó vagy rossz? Jó! Akkor az igazság is jó, mert jellegénél fogva végrehajtja a törvényt. Ha az ember Isten törvényét és igazságosságát, valamint az engedetlenség súlyos és meggyalázó voltát alábecsüli, könnyen eljut oda, hogy alábecsüli a kegyelmet is, amely engesztelést szerez a bűnre.” Az emberek tehát elfelejtik az evangélium értékét és fontosságát, és nem sok kell ahhoz, hogy magát a Bibliát is félretegyék. Sok vallástanító azt állítja, hogy Krisztus eltörölte halálával a törvényt, és az embernek azóta nem kell megtartania. Egyesek súlyos igának tartják, és a törvény szolgaságával szembeállítják az evangélium szabadságát.

A próféták és az apostolok azonban másképp látják Isten szent törvényét. Dávid ezt mondta: „Tágas téren járok, mert a te határozataidat keresem” (Zsolt 119:45). Jakab apostol, Krisztus halála után azt írta, hogy a Tízparancsolat „királyi törvény”, „a szabadság tökéletes törvénye” (Jak 2:8; 1:25). A Jelenések könyvének írója pedig fél évszázaddal a keresztre feszítés után áldást hirdet mindazoknak, „akik megtartják az Ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba” (Jel 22:14).

Semmi alapja nincs annak az állításnak, hogy Krisztus eltörölte halálával Atyja törvényét. Ha a törvény megváltoztatható vagy félretehető lett volna, akkor Krisztusnak nem kellett volna meghalnia, hogy megváltsa halálával az embert a bűn következményétől. Krisztus halála a törvény változhatatlanságát bizonyítja, és távolról sem az eltörlését. Isten Fia azért jött, hogy „a törvényt naggyá” tegye „és dicsőségessé” (Ésa 42:21). Ezt mondta: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek... eltörlésére”, „míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik” (Mt 5:17, 18). Jézus önmagáról így nyilatkozik: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a Te törvényed keblem közepette van” (Zsolt 40:9). Isten törvénye – jellegénél fogva – változhatatlan; Alkotója akaratát és jellemét nyilatkoztatja ki. Isten szeretet, és törvénye is szeretet. A törvény két nagy elve: az Isten iránti szeretet és az ember iránti szeretet. „A törvénynek betöltése a szeretet” (Róm 13:10). Isten jelleme az igazság és az igazságosság; ilyen a törvénye is. A zsoltáríró így nyilatkozik: „A Te törvényed igaz”; „minden parancsolatod igaz” (Zsolt 119:142.172). Pál apostol pedig kijelenti: „A törvény szent, és a parancsolat szent és igaz és jó” (Róm 7:12). Isten törvénye, amely Isten gondolatának és akaratának kifejezése, olyan maradandó, mint a Szerzője.

Amikor az ember megtér és megszentelődik, megbékül Istennel, mert összhangba kerül Isten törvényének elveivel. A bűnös ezáltal megbékül Istennel. Kezdetben Isten az embert a maga képmására teremtette. Az ember tökéletes összhangban élt a természettel és Isten törvényével. Az igazságosság elvei szívébe voltak írva. A bűn azonban elidegenítette Alkotójától. Már nem tükrözte Isten képmását. Szíve harcban állt Isten törvényének elveivel.

„A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti” (Róm 8:7). De „úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta”, hogy az ember megbékülhessen Istennel, és Krisztus érdemei által újra összhangba kerüljön Alkotójával. Az emberi szívnek Isten kegyelme által meg kell újulnia; felülről új életet kell kapnia. Ez a változás: az újjászületés, amely nélkül – mondja Jézus – az ember „nem láthatja az Isten országát”.

Az első lépés az Istennel való megbékéléshez: a bűn belátása. „A bűn pedig a törvénytelenség.” „A bűn ismerete a törvény által vagyon” (1Jn 3:4; Róm 3:20). Hogy a bűnös felismerje bűnösségét, jellemét Isten mércéjével, az igazság nagyszerű zsinórmértékével kell megmérnie. A törvény tükör, amely megmutatja, milyen tökéletes az igaz jellem; elfogadása képessé teszi az embert arra, hogy saját jellemében meglássa a hibákat.

A törvény rámutat az ember bűneire, de nem gyógyítja ki belőlük. Míg életet ígér az engedelmeseknek, kijelenti, hogy a törvényszegő osztályrésze: halál. A bűnöst csak Krisztus evangéliuma szabadíthatja meg a bűn szenynyétől és a kárhozattól. A bűnösnek meg kell bánnia bűneit Isten előtt, akinek a törvényét áthágta; hinnie kell Krisztusban és engesztelő áldozatában. Így kap bűnbocsánatot „az előbb elkövetett bűnök”-re, és isteni természet részesévé lesz. Ő Isten gyermeke; a fiúság Lelkét kapta, aki által így kiált: „Abba, Atyám!”.

Vajon az ember most már szabadon áthághatja Isten törvényét? Pál ezt mondja: „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által? Távol legyen! Sőt inkább a törvényt megerősítjük.” „Akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?” János pedig kijelenti: „Az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait; az Ő parancsolatai pedig nem nehezek” (Róm 3:31; 6:2; 1Jn 5:3). Az újjászületés által a szív összhangba kerül Istennel és törvényével. E hatalmas változás nyomán a bűnös átment a halálból az életbe; a bűnös szent, a törvényszegő és lázadó pedig engedelmes és hűséges lett. Véget ért a régi, az Istentől elidegenedett élet; megkezdődött az új, a megbékélt élet, a hit és szeretet élete. „A törvénynek igazsága” pedig „beteljesül... bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint” (Róm 8:4). S az ember szívből kiáltja: „Mely igen szeretem a Te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom!” (Zsolt 119:97).

„Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket” (Zsolt 19:8). A törvény nélkül az embernek nincs igazi fogalma Isten tisztaságáról és szentségéről, sem pedig a maga bűnösségéről és tisztátalanságáról. Nem látja be igazán bűnös voltát, és nem érzi a megtérés szükségességét. Az ember megsértette Isten törvényét, ezért elveszett állapotban van. Mivel nincs elveszett állapotának tudatában, azt sem ismeri fel, hogy szüksége van Krisztus engesztelő vérére. A megváltás reménységét szívének gyökeres megváltozása és életének megújulása nélkül fogadta el. Szép számmal van ilyen felszínes megtérés, és tömegek csatlakoznak az egyházhoz, akik soha nem forrtak össze Krisztussal. A megszentelődésről alkotott téves nézeteknek, amelyek Isten törvényének mellőzéséből és elutasításából fakadnak, szintén kiemelkedő helyük van korunk vallásos mozgalmaiban. Ezek egyrészt téves tanítások, másrészt következményeikben veszélyesek. Mivel sokan fogadják szívesen őket, kétszeresen fontos, hogy mindenki világosan lássa, mit tanít róluk a Szentírás. A megszentelődés bibliai tantétel. Pál apostol a thesszalonikai gyülekezethez intézett levelében kijelenti: „Ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek.” Így imádkozik: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől” (lThessz 4:3; 5:23). A Szentírás világosan tanítja, hogy mi a megszentelődés, és miként lehet arra eljutni. A Megváltó így imádkozott tanítványaiért: „Szenteld meg őket a Te igazságoddal: A Te igéd igazság” (Jn 17:17). Pál azt tanítja, hogy a hívő legyen „a Szentlélek által megszentelt” (Róm 15:16). Mi a Szentlélek munkája? Jézus ezt mondta tanítványainak: „Mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra” (Jn 16:13). A zsoltáríró szavai pedig így hangzanak: „A Te törvényed igaz”. Isten Igéjéből a Szentlélek által feltárulnak az ember előtt az igazság nagyszerű elvei, amelyeket a törvény foglal magában. Mivel Isten törvénye „szent és igaz és jó”, a tökéletes Isten tükörképe, ebből az következik, hogy az a jellem, amelyet e törvénynek való engedelmesség formált, szintén szent. Krisztus az ilyen jellem tökéletes példája. Ezt mondja: „Én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait.” „Én mindenkor azokat cselekszem, amelyek néki kedvesek” (Jn 15:10; 8:29). Krisztus követői hasonlók lesznek Urukhoz, és Isten kegyelméből jellemük szent törvényének elveihez igazodik. Ez a bibliai megszentelődés.

Ez az átalakulás csak a Krisztusba vetett hit által, Isten bennünk lakozó Lelkének erejével lehetséges. Pál buzdítja a hívőket: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből” (Fil 2:12–13). A keresztény is érzi a bűn csábítását, de állandóan harcol ellene. Itt van szükség Krisztus segítségére. Az emberi gyengeség egyesül a mennyei erővel, és a hívő így kiált: „Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által” (1Kor 15:57).

A Szentírás világosan kinyilatkoztatja, hogy a megszentelődés útján lépésről lépésre lehet előre jutni. Amikor a bűnös megtéréskor békességet talál Istenben az engesztelő vér útján, a keresztény élet csak elkezdődött. A hívőnek törekednie kell a „tökéletességre”, és felkell nőnie a „Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére”. Pál apostol ezt mondja: „Egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” (Fil 3:14). Péter pedig elénk tárja azokat a lépcsőfokokat, amelyeken át a bibliai megszentelődés elérhető: „Minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassatok igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet... ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha” (2Pt 1:5–10).

A bibliai megszentelődés alázatossággal jár. A megszentelt életű embernek – Mózeshez hasonlóan – fogalma van a szentség félelmes és fenséges voltáról. A végtelen Isten tisztaságával, dicsőségével és tökéletességével szemben felismeri saját méltatlan voltát.

Dániel próféta az igazi megszentelődés példája volt. Hosszú élete során sok nemes lelkű szolgálatot tett a Mesterért. „Kedves férfiú” volt (Dán 10:11) a Menny előtt. Ez a megbecsült próféta nem tartotta magát tisztának és szentnek. Azonosította magát Izrael súlyosan vétkezőivel, amikor Isten előtt így könyörgött a népért: „Nem a mi igazságunkban, hanem a Te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük elődbe a mi esedezéseinket.” „Vétkeztünk, gonoszul cselekedtünk!” A próféta ezt is mondja: „szólék és imádkozám, és vallást tevék az én bűnömről, és az én népemnek, az Izraelnek bűnéről.” Később, amikor, Isten Fia megjelent, hogy eligazítást adjon neki, Dániel így szól: „Orcám eltorzula, és oda lőn minden erőm” (Dán 9:18, 15, 20; 10:8).

Amikor Jób a forgószélből hallotta az Úr hangját, így kiáltott: „Hibáztatom magam, és bánkódom a porban és hamuban!” (Jób 42:6). Amikor Ésaiás látta az Úr dicsőségét, és hallotta a kérubokat kiáltani: „Szent, szent, szent a seregek Ura”, így kiáltott: „Jaj nékem, elvesztem!” (Ésa 6:3, 5). Pál, miután a Lélek elragadta a harmadik égig, és hallott olyan dolgokat, amelyet ember nem mondhat el, „minden szentek között a legkisebbnek” nevezte magát (2Kor 12:2–4; Ef 3:8). A szeretett tanítvány, János, aki Jézus keblén pihent, és látta dicsőségét, halottként esett az angyal lábához (Jel 1:17).

Azok akik a Kálvária keresztjének árnyékában járnak, nem dicsőítik önmagukat, és nem állítják kérkedve, hogy nem bűnösek. Érzik, hogy bűneik okozták azt a szenvedést, amely megtörte Isten Fiának szívét. Ez a gondolat alázattal tölti el őket. Akik legközelebb vannak Jézushoz, azok látják legtisztábban, hogy milyen esendő és bűnös az ember, és reménységüket egyedül a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeibe vetik. A vallásos világban kezd előtérbe kerülni az az „életszentség”, amely magában hordja az öndicsőítés szellemét, és semmibe veszi Isten törvényét. Ezt a megszentelődést a Biblia vallása nem ismeri. E megszentelődés helyeslői hirdetik, hogy a megszentelődés egy pillanat munkája. Az embernek csak hinnie kell, és akkor eljut a tökéletes szentségre. „Csak higgyetek – mondják –, és az áldás a tiétek! Mást nem is kell tenni! E tanítók tagadják Isten törvényének tekintélyét, és azt hangoztatják, hogy a parancsolatokat nem kell megtartani. De vajon lehet-e szent valaki, azaz összhangban lehete Isten akaratával és jellemével, miközben szemben áll azokkal az elvekkel, amelyek kifejezik Isten lényét és akaratát, megmutatva mi az, amivel tetszését elnyerhetjük?

A könnyű vallás utáni vágy, amely nem igényel erőfeszítést, önmegtagadást, a világ bolondságaitól való elkülönülést, népszerű tanná tette a hit tantételét, és csakis a hitét. De mit tanít Isten Igéje? Jakab apostol ezt mondja: „Mi haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit?... Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit?... Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből” (Jak 2:14–24).

Isten Igéje bizonyságot tesz e csábító tanítás: a cselekedetek nélküli hit tantétele ellen. Nem hit az, amely, miközben igényli a Menny kegyét, nem teljesíti a megkegyelmezés feltételeit. Ez önámítás. A valódi hit alapja: a Szentírás ígéretei és tanácsai. Ne csapja be senki magát azzal az elképzeléssel, hogy akkor is szent lehet, ha szántszándékkal áthágja Isten valamelyik kívánalmát. A tudatos vétkezés elnémítja Isten Lelkének bizonyságtévő hangját, és elszakítja az embert Istentől. „A bűn pedig a törvénytelenség.” „aki bűnbe esik (áthágja a törvényt), egy sem látta őt, sem meg nem ismerte Őt” (1Jn 3:6). János nagyon sokat beszél levelében a szeretetről, de határozottan megnevezi, milyen az az ember, aki magát szentnek tartja, miközben Isten törvényét sorozatosan áthágja. „Aki ezt mondja: Ismerem Őt, és az Ő parancsolatait nem tartja meg, hazug az, és nincs meg abban az igazság. Aki pedig megtartja az Ő beszédét, abban valósággal teljessé lett az Isten szeretete” (1Jn 2:4–5). Ez méri meg az ember hitvallását. Senkinek sem tulajdoníthatunk szentséget anélkül, hogy Isten mércéje alá ne állítanánk, amely a szentség egyetlen normája mennyen és földön. Ha az ember nem érzi az erkölcsi törvény súlyát, ha Isten rendelkezéseit lebecsüli és félvállról veszi, ha csak a legkisebb parancsolatok egyikét is áthágja, és az embereket is erre biztatja, a menny előtt nincs becsülete, és tulajdonképpen nem is ismeri Istent.

Ha valaki azt állítja, hogy bűntelen, maga az állítás bizonyítja, hogy messze van a szentségtől. Mivel fogalma sincs Isten végtelen tisztaságáról és szentségéről, sem pedig arról, hogy miként élhet összhangban Istennel; mivel fogalma sincs Jézus jellemének tisztaságáról, nemes voltáról és szépségéről, sem pedig a bűn veszélyességéről és gonoszságáról, azért tarthatja magát szentnek. Az ember minél távolabb van Krisztustól, minél hiányosabbak a fogalmai Isten jelleméről és kívánalmairól, annál igazabbnak látja magát.

A Bibliában bemutatott szentség az ember egész lényét – értelmét, lelkét és testét – érinti. Pál így imádkozott a thesszalonikaiakért: „egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére” (1Thessz 5:23). Ezt is írja a hívőknek: „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul” (Róm 12:1). Az ősi Izrael korában minden állatot, amelyet áldozatként Isten elé hoztak, a pap gondosan megvizsgált. Ha bármilyen hibát talált benne, nem fogadta el, mert Isten megparancsolta, hogy az áldozat hibátlan legyen. A keresztényeknek testüket kell odaszánniuk „élő, szent és Istennek kedves áldozatul”. Hogy ezt megtehessék, minden képességüket a lehető legjobb állapotban kell tartaniuk. Minden szokás, amely csökkenti a fizikai és a szellemi erőt, alkalmatlanná teszi az embert arra, hogy a Teremtőnek szolgáljon. Vajon megelégszik-e Isten olyan dologgal, aminél jobbat is tudnánk nyújtani? Krisztus azt mondta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből”. Azok, akik Istent teljes szívükből szeretik, a legjobb szolgálatot szeretnék neki nyújtani. Állandóan arra törekszenek, hogy minden képességüket összhangba hozzák azokkal a törvényekkel, amelyek segítik az embert, hogy talentumait Isten szolgálatába állítsa. Nem akarják vágyaik és szenvedélyeik kielégítésével gyengíteni vagy beszennyezni a mennyei Atyjuknak felkínált áldozatot.

Péter így szól: „Tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek” (1Pt 2:11). Minden bűnös kedvtelés bénítja képességeinket, tompítja szellemi és lelki érzékenységünket, és a minimumra csökkenti Isten Igéjének és Lelkének szívünkre gyakorolt hatását. Pál apostol ezt írja a korinthusiaknak: „Tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket” (2Kor 7:1). Pál a Lélek gyümölcsei – a „szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség” – közé sorolja a „mértékletesség”-et is (Gal 5:22).

Ezeket a kijelentéseket Isten ihlette. Mégis hány állítólagos keresztény gyöngíti képességeit a nyereséghajszában és a divat imádatában; hányan ássák alá Isten képmására formált emberi méltóságukat falánksággal, borivással, tiltott élvezetekkel. Az egyház ahelyett, hogy dorgálná, nagyon sokszor még elő is mozdítja a bűnt – a szórakozás utáni vágy, a kapzsiság és az étvágy felkeltésével –, hogy feltöltse pénztárát, mert erre a Krisztus iránti szeretet túl kevés. Vajon ha Jézus belépne korunk gyülekezeteibe, és meglátná a vallás leple alatti lakmározást és szentségtelen kufárkodást, nem űzné-e ki a szentségtörőket éppúgy, mint egykor a pénzváltókat a templomból?

Jakab apostol kijelenti, hogy a felülről való bölcsesség „először is tiszta”. Ha az apostol találkozott volna azokkal, akik Jézus drága nevét dohánnyal mérgezett ajkukra veszik, akiknek a leheletét és személyiségét megfertőzi az kellemetlen dohányszag; ha látta volna azokat, akik beszennyezik a levegőt, és egész környezetüket a méreg belélegzésére kényszerítik; ha az apostol találkozott volna a tiszta evangélium által annyira elítélt szokással, vajon nem bélyegezte volna „földi, testi és ördögi” dolognak? A dohányzás számos rabja a megszentelődés minden áldására igényt tartva mennyei reménységéről beszél. Isten Igéje viszont világosan kijelenti, hogy „nem megy abba be semmi tisztátalan” (Jel 21:27).

„Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi” (1Kor 6:19–20). Az, akinek a teste a Szentlélek temploma, nem lesz káros szokás rabja. Az emberi képességek Krisztus tulajdonai. Krisztus megvásárolta az embert vére árán, az ember minden java az Úré. Hogyan lehetne bűntelen, ha tékozolja ezt a gondjaira bízott vagyont? Számos látszatkeresztény költ évente mérhetetlen összeget haszontalan és káros élvezetekre, mialatt lelkek pusztulnak el, mert nem ismerik az élet Igéjét. Istentől visszatartják a tizedet és az áldozatot, miközben többet áldoznak fel a romboló vágyak oltárán, mint amennyit a szegények megsegítésére vagy az evangélium hirdetésére adnak. Ha mindazok, akik magukat Krisztus követőinek vallják, igazán megszentelt emberek volnának, akkor ahelyett, hogy javaikat szükségtelen, sőt káros élvezetekre költenék, az Úr kincstárába vinnék, és e hívő keresztények példát mutatnának a mértékletességre, önmegtagadásra és önfeláldozásra. Így lennének a világ világossága.

A világ beleveti magát az élvezetekbe. „A test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése” uralkodik az emberek tömegein. De Krisztus követői szentebb dolgokra hívatottak. „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek.” Isten Igéjének fényénél joggal mondhatjuk, hogy nem igazán szent az az ember, aki nem tagadja meg teljesen a világ bűnös szokásait és örömeit. Azokhoz, akik teljesítik e feltételeket: „Menjetek ki közülük, és szakadjatok el,... és tisztátalant ne illessetek”, így hangzik Isten ígérete: „Én magamhoz fogadlak titeket, és leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr” (2Kor 6:17–18). Minden kereszténynek kiváltsága és kötelessége, hogy Isten dolgaiban gazdag és szép tapasztalatokat szerezzen. „Én vagyok a világ világossága – mondta Jézus –, aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn 8:12). „Az igazak ösvénye... olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig” (Péld 4:18). Minden kegyes és engedelmes cselekedet erősíti az ember kapcsolatát a világ Világosságával, akiben „nincsen... semmi sötétség”. Az Igazság Napjának fényes sugarai ráhullnak Isten szolgáira, és nekik vissza kell tükrözniük ezeket a sugarakat. Miként a bolygók hirdetik, hogy van az égen egy nagy világító test, amelynek fényétől ragyognak ők is, éppúgy kell a keresztényeknek is bizonyságot tennie arról, hogy van Isten a világegyetem trónján, akinek jelleme méltó a dicsőítésre és követésre. Szent Lelkének szépsége, jellemének tisztasága és szentsége meg fog mutatkozni tanúiban.

Pál a kolossébeliekhez írt levelében felsorolja az Isten gyermekeinek adott gazdag áldásokat. Ezt mondja: „Nem szűnünk meg érettetek imádkozni és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevekedvén az Isten megismerésében: minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre örömmel” (Kol 1:9–11).

Pál azt akarta, hogy efézusi testvérei megértsék, milyen nagy kiváltsága van a kereszténynek. Világosan és érthetően beszélt arról a csodálatos erőről és ismeretről, amelyet a Magasságos fiaiként és leányaiként ők is megszerezhetnek. Megvolt a lehetőségük, hogy „hatalmasan” megerősödjenek „az Ő Lelke által a belső emberben”; hogy „a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén”, megérthessék „minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának”, és megismerjék „a Krisztusnak minden ismeretet felül haladó szeretetét” (Ef 3:16–19). Az apostol imája akkor érinti a legnagyobb kiváltságot, amikor azért könyörög, hogy „beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig”.

Itt tárul elénk az a magasztos cél, amelyet mennyei Atyánk ígéreteibe vetett hit által érhetünk el, ha teljesítjük parancsait. Krisztus érdemei által nyitva áll előttünk az út a végtelen Hatalom trónjához. „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8:32). Az Atya mérték nélkül adta Lelkét Fiának, és mi is meríthetünk Jézus teljességéből. Krisztus így szólt: „Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiatoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik?” (Lk 11:13). „Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.” „Kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen” (Jn 14:14; 16:24).

Legyen a keresztény alázatos, de ne legyen szomorú, és ne becsülje le önmagát! Mindenkinek kiváltsága, hogy olyan életet éljen, amelyet Isten helyeselhet és megáldhat. Nem mennyei Atyánk akarata az, hogy az elítélt ember gyászos hangulata állandóan ránk nehezedjen. Nem a lehorgasztott fej és a túl gyakori befelé fordulás az igazi alázatosság bizonyítéka. Jézusnál megtisztulhatunk, szégyen és lelkifurdalás nélkül állhatunk a törvény elé. „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint” (Róm 8:1).

Ádám elbukott fiai Jézus által „Isten fiai”-vá lehetnek. „A megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan, amely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni” (Zsid 2:11). A keresztény embernek a hit, a győzelem és az Istenben való öröm életét kell élnie. „Mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (1Jn 5:4). Jól mondta Nehémiás, Isten szolgája: „Az Úrnak öröme a ti erősségtek” (Neh 8:10). Pál pedig így nyilatkozott: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” „Mindenkor örüljetek. Szüntelen imádkozzatok. Mindenben hálákat adjatok; mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézus által tihozzátok” (Fil 4:4; 1Thessz 5:16–18).

A bibliai megtérés és megszentelődés ilyen gyümölcsöket terem. Ezek ritka gyümölcsök, mert az Isten törvényének tanításait – az igaz élet nagyszerű elveit – a keresztény világ közömbösen veszi. Ezért látunk olyan keveset Isten Lelkének mélységes, időálló munkájából, amely a korábbi ébredéseket jellemezte.

Szemlélés útján formálódunk át. Ha az ember megfeledkezik azokról a szent elvekről, amelyekből megismerte Isten jellemének tökéletességét és szentségét; ha az emberek figyelmét emberi tanítások és elméletek vonják magukra, akkor nem csoda, hogy az élő kegyesség alábbhagy az egyházban. Az Úr ezt mondja: „Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak maguknak; és repedezett kutakat ástak, amelyek nem tartják a vizet” (Jer 2:13).

„Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán... Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden munkájában jó szerencsés lészen” (Zsolt 1:1–3). Csak akkor támadhat fel újra az őskeresztény hit és kegyesség Isten hitvalló népe között, ha Isten törvénye visszakapja jogos helyét, „Így szól az Úr: Álljatok az utakra, és nézzetek szét, és kérdezősködjetek a régi ösvények felől, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok a ti lelketeknek!” (Jer 6:16)