39. A nyomorúság ideje

„Abban az időben felkél Mihály, a nagy fejedelem, aki a te néped fiaiért áll, mert nyomorúságos idő lesz, amilyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindez ideig. És abban az időben megszabadul a te néped; aki csak beírva találtatik a könyvben” (Dán 12:1).

Amikor a harmadik angyal üzenetének hirdetése lezárul, Isten visszavonja kegyelmét a föld törvényszegő lakóitól. Isten népe ekkorra befejezi munkáját. Az Úr rájuk árasztotta a „késői eső”-t, elküldte nekik a „felüdülés”-t, és ők felkészültek a próbákra. A mennyben angyalok sietnek ide s oda. A földről visszatérő angyal jelenti, hogy munkáját elvégezte. A végső próba ráköszöntött a világra, és akik a menny törvényeinek híven engedelmeskedtek, megkapták „az élő Isten pecsété”-t. Jézus ekkor befejezi közbenjárását a mennyei szentek szentjében. Felemeli kezét, és ezt kiáltja: „Elvégeztetett!”. Amikor ünnepélyesen kihirdeti, hogy „aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, szenteltessék meg ezután is” (Jel 22:11), az angyalsereg leteszi koronáját. Mindenkinek a sorsa eldőlt – életre vagy halálra. Krisztus elvégezte népéért az engesztelést, és eltörölte bűneiket. Alattvalóinak száma betelt; „az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága” az üdvösség örököseinek tulajdona lesz, és Jézus királyok Királyaként és uraknak Uraként fog uralkodni.

Amikor Jézus kilép a szentek szentjéből, sötétség borul a föld lakóira. E félelmetes időszakban az igazaknak közbenjáró nélkül kell a szent Isten színe előtt élniük. A gonoszokat nem korlátozza már semmi. Sátán teljesen hatalmában tartja azokat, akik megmásíthatatlanul megkeményítették szívüket. Isten türelme véget ért. A világ elutasította irgalmát, megvetette szeretetét, és lábbal tiporta törvényét. A gonoszok túllépték a határt. Próbaidejük lejárt. Isten Lelke, akinek makacsul ellenálltak, végül eltávozott tőlük. A menny kegyelmét nélkülözve védtelenek a gonosszal szemben. Sátán ekkor a végső nagy zűrzavarba taszítja a föld lakóit. Amikor Isten angyalai elengedik az emberi indulatok vad viharát, minden ellentét kiéleződik. Az egész világra kiterjed a pusztulás, ami rettenetesebb lesz, mint ami Jeruzsálemet sújtotta. Egyiptom elsőszülötteit egyetlen angyal ölte meg, és gyászba borította az egész országot. Amikor Dávid megsértette Istent a népszámlálással, egyetlen angyal okozta azt a rettenetes pusztulást, amely Dávid bűnének büntetése volt. A gonosz angyalok éppúgy pusztítanak Isten engedélyével, mint a szent angyalok Isten parancsára. A gonoszság erői készen állnak a világszéles pusztításra, csak Isten engedélyére várnak.

Az emberek azzal vádolják Isten törvényének tisztelőit, hogy csapásokat hoznak a világra. A természet félelmes háborgásáért, az emberek viszálykodásáért, a vérontásért és a mérhetetlen szenvedésért – őket okolják. Az az erő, amely az utolsó figyelmeztetést kíséri, felbőszíti a gonoszokat. Haragjuk fellángol azok ellen, akik elfogadták az üzenetet, és Sátán még jobban elmélyíti a gyűlölet és az üldözés szellemét.

Amikor Isten végleg elfordult a zsidó nemzettől, a nép és a papok erről semmit sem tudtak. A Sátán irányítása alatt álló és a legiszonyúbb indulatoktól fűtött emberek még mindig Isten választott népének tartották magukat. A templomban tovább folytak a szolgálatok. Áldoztak beszennyezett oltárain, és naponta Isten áldását kérték arra a népre, amely Isten drága Fiának vérét ontotta; szolgáinak és apostolainak életére tört. Amikor a szentélyben elhangzik a visszavonhatatlan ítélet, és a világ sorsa örökre eldől, a föld lakói nem fognak tudni erről. Azok, akiktől Isten végleg visszavonta Lelkét, a vallás formaságait továbbra is megtartják. A sátáni szenvedély, amellyel a gonoszság fejedelme betölti őket gonosz terveinek megvalósításához, az Isten iránti buzgóság látszatát fogja kelteni.

Amikor a keresztény világban különösen kiéleződik a szombat körüli vita, és a vallási tekintélyek a világi hatalmasságokkal összefogva rákényszerítik az emberekre a vasárnap megtartását, egy maroknyi nép, amely határozottan megtagadja a népszerű rendelet iránti engedelmességet, egyetemes gyűlölet tárgyává válik. Hangsúlyt fog kapni az a vélemény, hogy nem szabad megtűrni azt a kisebbséget, amely szembehelyezkedik az egyházi intézménnyel és az állam törvényével; hogy inkább ők szenvedjenek, mint egész nemzetekre kiterjedjen a zűrzavar és a jogtalanság. Tizennyolc évszázaddal korábban Krisztus ellen éppen így érveltek a „nép főemberei”. „Jobb nékünk – mondta a ravasz Kajafás –, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (Jn 11:50). Ez az érv meggyőzőnek fog látszani; és végül azok ellen, akik megszentelik a negyedik parancsolatban foglalt szombatot, egy rendelet fog megjelenni, amely a legszigorúbb büntetésre méltónak ítéli ezeket a hívőket. Megengedi az embereknek, hogy egy meghatározott idő után megöljék őket. A hitehagyó protestantizmus az Újvilágban az Óvilág katolikusaihoz hasonlóan fog eljárni azokkal szemben, akik Isten minden rendelkezését tiszteletben tartják.

Isten népe ekkor kerül abba a szorult helyzetbe, amelyet a próféta Jákób háborúsága idejének nevez. Ezt mondja ugyanis az Úr: „A félelemnek, rettentésnek szavát hallottuk, és nincs békesség... miért változtak orcáik fakósárgává? Jaj! mert nagy az a nap, annyira, hogy nincs hozzá hasonló; és háborúság ideje az Jákóbon; de megszabadul abból!” (Jer 30:5–7).

Jákób a gyötrelem éjszakáján buzgón kérte Istent, hogy szabadítsa meg Ézsau kezétől (1Móz 32:24–30). Ez az éjszaka jelképezi azt a szenvedést, amely Isten népét a nyomorúság idején fogja sújtani. Jákób, aki csalással szerezte meg az Ézsaunak szánt atyai áldást, annyira megrémült bátyjának halálos fenyegetésétől, hogy életét féltve elmenekült. Hosszú évekig tartó számkivetése után Isten parancsára elindult feleségeivel, gyermekeivel és nyájaival szülőhazája felé. Az ország határához érve rémülten hallotta a hírt, hogy Ézsau egy csapat harcos élén közeledik felé, kétségkívül azért, hogy bosszút álljon. Várható volt, hogy Jákób fegyvertelen és védtelen házanépe az erőszak és öldöklés tehetetlen áldozata lesz. Aggodalmát és félelmét súlyosbította a nyomasztó önvád, mert saját bűne okozta ezt a veszélyt. Egyedüli reménysége Isten irgalma volt, és egyetlen védelme az ima. Mégis mindent megtett, hogy jóvátegye bátyja elleni bűnét, és elhárítsa a fenyegető veszélyt. Krisztus követőinek is, amikor közeledik a nyomorúság ideje, mindent el kell követniük, hogy helyes megvilágításba kerüljenek az emberek előtt; hogy eloszlassák az előítéletet, és elhárítsák a lelkiismeret szabadságát fenyegető veszélyt.

Jákób, miután családját elküldte magától, hogy ne legyenek gyötrelmének tanúi, egyedül maradva Isten elé járult. Megvallotta bűnét, és hálásan megköszönte Istennek iránta tanúsított irgalmát. Majd mélységes alázattal hivatkozott az atyáival kötött szövetségre, és azokra az ígéretekre, amelyeket Béthelben éjszakai látomásban és számkivetése földjén személy szerint Istentől kapott. Elérkezett életének válságos pillanata, minden kockán forgott. A sötétben és magányban tovább imádkozott, megalázta magát Isten előtt. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára. Ellenség tört életére – gondolta –, és kétségbeesett erőfeszítéssel küzdött támadójával. Amikor felhasadt a hajnal, az idegen természetfölötti erejét vette igénybe, és érintésére az erős Jákób bénultan, tehetetlenül, sírva, könyörögve kapaszkodott a titokzatos ellenség nyakába. Jákób most már tudta, hogy a szövetség angyalával küzdött. Megnyomorodott, de irtózatos szenvedése ellenére sem mondott le szándékáról. Régóta nyugtalanította, bántotta, mardosta a bűntudat. Most tudni akarta, hogy Isten megbocsátotta-e bűnét. A mennyei látogató mintha távozni készült volna. De Jákób belekapaszkodott, és áldásért könyörgött. Az angyal sürgette: „Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal!” De a pátriárka kiáltott: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.” Micsoda bizalom és micsoda szívós kitartás! Ha Jákób kérkedve, önhitten követelőzött volna, nyomban megsemmisül. Ő azonban megvallotta, hogy gyenge és méltatlan, de bízott a szövetségét megtartó Isten irgalmában.

„Küzdött az angyallal, és legyőzte” (Hós 12:4). Ez a bűnös, tévedő, halandó ember bűneit megbánva, magát megalázva, akaratát feladva győzött a menny Urával vívott harcban. Remegve kapaszkodott Isten ígéreteibe, és az a szív, amely végtelenül szeret, nem tudott nemet mondani a bűnös könyörgésére. Jákób győzelmének bizonyítékául és azért, hogy másokat is példája követésére bátorítson, nevét, amely bűnére emlékeztette, Isten olyan névre változtatta, amellyel győzelmének állított emléket. Az a tény pedig, hogy Jákób győzött az Istennel vívott harcban, biztosíték volt arra, hogy az emberekkel vívott küzdelemben is győzni fog. Már nem félt bátyja haragjától, mert az Úr volt az oltalma.

Sátán, aki vádolta Jákóbot Isten angyalai előtt, és jogot formált arra, hogy bűne miatt elpusztítsa, arra késztette Ézsaut, hogy Jákób ellen induljon. Azon a hosszú, küzdelmes éjszakán megpróbálta a pátriárkát a bűntudattal elcsüggesztve Istentől elszakítani. Jákób már a kétségbeesés határán volt. Tudta, hogy a menny segítsége nélkül elpusztul. Őszintén megbánta súlyos bűnét, és Isten irgalmára hivatkozott. Nem volt hajlandó szándékáról lemondani, és erősen belekapaszkodva az Angyalba, komolyan, szívettépő kiáltással könyörgött, amíg nem győzött.

Sátán a nyomorúság idején fel fogja bujtani a gonoszokat, hogy pusztítsák el Isten népét, miként annak idején Ézsaut is felbujtotta, hogy támadja meg Jákóbot. Ahogy Jákóbot vádolta, úgy fogja Isten népét is vádolni. A világ népét alattvalói közé sorolja. De az a kis csapat, amely megtartja Isten parancsolatait, elveti az ő felsőbbségét. Ha Sátán eltörölhetné őket a földről, győzelme teljes lenne. Látja azonban, hogy a szent angyalok vigyáznak rájuk, és ebből arra következtet, hogy Isten megbocsátotta bűneiket. Arról azonban nem tud, hogy ügyük eldőlt a mennyei templomban. Pontosan tudja, milyen bűnök elkövetésére kísértette őket, és ezeket a bűnöket mérhetetlenül eltúlozva tárja Isten elé. Azt állítja, hogy ezek az emberek éppoly méltatlanok Isten kegyelmére, mint ő. Nem igazság – mondja –, hogy az Úr e vétkezők bűneit megbocsátja, őt pedig és angyalait elpusztítja. Zsákmányaként tart rájuk igényt, és követeli őket Istentől, hogy rájuk tehesse gyilkos kezét.

Sátán vádolja Isten népét bűneik miatt, az Úr pedig megengedi, hogy a végsőkig megpróbálja Istenbe vetett bizalmukat, hitüket és állhatatosságukat. Amikor a múltra gondolnak, reményük meginog, mert nem sok jót fedeznek fel önmagukban. Teljes tudatában vannak gyengeségüknek és érdemtelenségüknek. Sátán azzal a gondolattal próbálja megrémíteni őket, hogy esetük reménytelen; hogy soha nem fognak megtisztulni. El akarja venni hitüket, hogy kísértéseinek engedve elforduljanak Istentől.

Isten népét körülveszi az ellenség, és el akarja pusztítani. Gyötrelmüket azonban nem az üldözéstől való félelem okozza. Attól félnek, hogy nem bánták meg minden bűnüket, és valamelyik hibájuk miatt nem valósul meg rajtuk a Megváltónak ez az ígérete: „Megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő” (Jel 3:10). Ha biztosan tudnák, hogy Isten megbocsátott nekik, nem riadnának vissza sem kínzástól, sem haláltól. De ha méltatlannak bizonyulnak, és jellemhibáik miatt elveszítik életüket, Isten szent nevére hoznak szégyent.

Isten népe mindenfelé cselszövésről hall, és lázadást lát. Mélységesen sóvárognak arra, hogy vége szakadjon ennek a nagy hitehagyásnak és a gonoszok gonoszságának. Kérik Istent, hogy állítsa meg a lázadást. Ezt mardosó önváddal teszik, mert kevés volt az erejük a bűn áradatának elutasítására és visszaszorítására. Úgy érzik, hogy ha minden képességüket fejlesztve mindig Krisztus szolgálatában álltak volna, Sátán seregei kevésbé tudtak volna diadalmaskodni rajtuk.

Furdalja őket a lelkiismeret, mégis sok-sok bűnük megbánására és a Megváltó ígéretére hivatkoznak: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa 27:5). Hitüket nem rendíti meg, amiért imájukra késik a válasz. Végtelenül aggódnak, rettegnek és gyötrődnek ugyan, de nem hagyják abba az esedezést. Megragadják Isten erejét, miként Jákób az Angyalt, és ezt mondogatják: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.”

Hogyha Jákób előzőleg nem bánta volna meg a bűnét – azt, hogy csalással szerezte meg az elsőszülöttségi jogot –, az irgalmas Isten nem hallgatta volna meg imáját, és nem őrizte volna meg életét. Ha a nyomorúság idején Isten népének – aggódásuk és gyötrődésük közben – be nem vallott bűnök jutnának eszükbe, összeroskadnának. Kétségbeesésükben elveszítenék hitüket, és nem tudnának bizalommal szabadulásért könyörögni Istenhez. Nagyon is tudatában vannak méltatlanságuknak, nincsenek elrejtett hibáik. Bűneik előttük mentek az ítéletre. Isten eltörölte e bűnöket, és ők már nem is emlékeznek rájuk.

Sátán sok emberrel el tudja hitetni, hogy Isten elnézi az apró mulasztásokat. De az Úr – ahogy Jákób esetében megmutatta – semmiképpen nem hagyja jóvá és nem tűri el a gonoszt. Sátán le fogja győzni azokat, akik mentegetik és rejtegetik bűneiket, mert azok bevallatlanul és megbocsátatlanul bent maradnak a mennyei könyvekben. Minél hangzatosabb a hitvallásuk, és minél rangosabb a helyük, Isten annál súlyosabbnak ítéli eljárásukat, és annál biztosabb nagy ellenségük diadala. Akik halogatják az ítéletre való felkészülést, azok nem fognak elkészülni sem a nyomorúság idején, sem később, esetük reménytelen.

Azok az állítólagos keresztények, akik a végső félelmes csatáig nem készültek el, reményt vesztve, mardosó fájdalommal fogják megvallani bűneiket, miközben a gonoszok ujjonganak gyötrelmükön. E bűnvallomás éppolyan, mint Ézsaué és Júdásé. A törvényszegés következményét siratják, nem pedig magát a bűnt. Nem bánták meg és nem utálják igazán a bűnt. Azért ismerik be bűnüket, mert félnek a büntetéstől, de az egykori fáraóhoz hasonlóan a büntetés elmúltával újra dacolnának a mennyel.

Jákób története is bizonyságot tesz arról, hogy Isten nem veti el a Sátán által megkísértett, rászedett, bűnre csábított, de hozzá őszinte bűnbánattal visszatérő embert. Sátán el akarja pusztítani, de Isten elküldi angyalait, hogy a veszély idején vigasztalják és oltalmazzák. Sátán támadása ádáz és elszánt, csalásai félelmesek. Az Úr azonban szemmel tartja népét, és meghallja kiáltásukat. Szenvedésük mérhetetlen, a kemence lángjaiban már-már elhamvadnak. De az Ötvös kihozza őket onnan, mint tűzben megpróbált aranyat. Isten éppúgy szereti őket a súlyos próba idején, mint amikor a legfényesebben ragyogott felettük a nap. De a tüzes kemence szükségszerű, mert ott válik le róluk a földiesség, és Krisztus képmását csak így tükrözhetik tökéletesen vissza.

A reánk váró kín és gyötrelem olyan hitet igényel, amely elvisel fáradtságot, késedelmet és éhséget; olyan hitet, amely a kemény próba idején sem lankad. A kegyelemidő alatt mindenki felkészülhet erre a próbára. Jákób azért győzött, mert állhatatos és céltudatos volt. Győzelme a kitartó ima hatalmát bizonyítja. Akik megragadják Isten ígéreteit, mint Jákób; akik olyan buzgók és állhatatosak, mint amilyen ő volt, azok hozzá hasonlóan győzni fognak. De akik nem hajlandók önmagukat megtagadni, és Istennel küzdeni, akik nem imádkoznak áldásaiért buzgó kitartással, azok nem fognak áldást kapni. Küzdeni Istennel – milyen kevesen tudják, mi is az! Mily kevesen tárták fel egyszer is lelküket hő vággyal Isten előtt annyira, hogy minden idegszáluk megfeszült! Amikor a kétségbeesés hullámai leírhatatlan erővel csapnak át az esdeklő emberen, mily kevesen kapaszkodnak törhetetlen hittel Isten ígéreteibe!

A kishitűeket súlyosan fenyegeti az a veszély, hogy belekerülnek a sátáni csalások és a lelkiismeretet elfojtó rendelet szívóhatásába. Ha ekkor ki is állják a próbát, a nyomorúság idején még jobban elcsüggednek és elkeserednek, mert nem szokták meg azt, hogy Istenben bízzanak. A hit leckéit, amelyeket addig nem tanultak meg, e rettenetes körülmények között lesznek kénytelenek megtanulni.

Most kell igyekeznünk arra, hogy Istent – ígéreteinek igénylésével – megismerjük. Az angyalok minden buzgó és őszinte imát feljegyeznek. Mondjunk le inkább önző kedvteléseinkről, mint elhanyagoljuk az Istennel való beszélgetést! A legnagyobb szegénység és a legönmegtagadóbb életkörülmény az Ő jóváhagyásával jobb, mint a gazdagság, méltóság, kényelem és barátság – anélkül. Időt kell szakítanunk az imádkozásra. Ha engedjük, hogy földi érdekek kössék le figyelmünket, az Úr adhat nekünk időt úgy is, hogy elveszi bálványozott aranyunkat, házainkat és termőföldjeinket.

A fiatalok nem esnének bűnbe, ha csak olyan útra lépnének, amelyre kérhetik Isten áldását. Ha a hírnökök, akik az utolsó ünnepélyes intést viszik a világnak, nem hidegen, unottan, közömbösen kérnék Isten áldását, hanem buzgón és hittel, miként Jákób, sok olyan helyet találnának, ahol elmondhatnák: „Láttam az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem” (1Móz 32:30). A menny a győztesek közé sorolná őket, akik diadalmaskodtak Istenen és embereken.

Nemsokára itt van a „nyomorúságos idő..., amilyen nem volt” még. Mindeddig nélkülözött tapasztalatokra van szükségünk, amelyek megszerzésére sokan túlságosan lusták. Sokszor a várható bajt nagyobbnak látjuk, mint amilyen a valóságban. De nem így van ez az előttünk álló veszéllyel. A legéletszerűbb ábrázolás sem tükrözi vissza, hogy milyen súlyos lesz a megpróbáltatás. A próbában mindenkinek egyedül kell Isten előtt megállnia. Ha „Noé, Dániel és Jób” az országban volna, „élek én, az Úr Isten mondja, nem szabadítanának meg sem fiat, sem leányt; ők igazságukkal csak a maguk lelkét szabadítanák meg” (Ez 14:20).

Addig kell krisztusi tökéletességre igyekeznünk, amíg nagy Főpapunk engesztelést végez értünk. Megváltónk még gondolatban sem engedett a kísértés hatalmának. Sátán az emberi szívben talál olyan sarkot, ahol meg tudja vetni a lábát – dédelgetett, bűnös vágyat, amellyel kísértéseit érvényre juttathatja. De Krisztus elmondhatta önmagáról: „Jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije” (Jn 14:30). Sátán nem talált semmi olyat Isten Fiában, ami által legyőzhette volna. Jézus megtartotta Atyja parancsolatait, és nem volt benne semmi bűn, amit Sátán ki tudott volna aknázni. Csak ilyen lelkülettel lehet megállni a nyomorúság idején.

Ebben az életben kell elszakadnunk a bűntől Krisztus engesztelő vérébe vetett hit által. Drága Megváltónk kér, hogy zárkózzunk fel mellé, és egyesítsük gyengeségünket az Ő erejével, tudatlanságunkat az Ő bölcsességével, érdemtelenségünket az Ő érdemeivel. Isten gondviselése az az iskola, amelyben megtanulhatjuk Jézus szelídségét és alázatosságát. Az Úr nem a könnyebb és a kellemesebb út felé mutat, amelyet mi választanánk, hanem az élet igazi célja felé. Rajtunk múlik, hogy együttműködünk-e azokkal az eszközökkel, amelyekkel Isten jellemünket a mennyei mintára akarja alakítani. Ha ezt a munkát elodázzuk vagy mellőzzük, lelkünk nagy veszélyben forog.

János apostol látomásban egy erőteljes hangot hallott a mennyből, amely ezt kiáltotta: „Jaj a föld és a tenger lakosainak; mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12:12). Félelmetesek azok a jelenetek, amelyek a mennyei hangot erre a kiáltásra kényszerítik. Amint az idő rövidül, Sátán haragja egyre nő. Csaló és pusztító munkája a nyomorúság idején fog tetőzni.

Nemsokára félelmes természetfölötti jelenségek lesznek az égen a csodákat művelő démonok hatalmának jeleként. Az ördögi lelkek bejárják az egész világot. Elmennek a föld királyaihoz, hogy rávegyék őket a csalásra és arra, hogy Sátánnak segítsenek a menny ellen vívott utolsó csatájában. Közreműködésükkel Sátán uralkodókat és alattvalókat egyaránt elámít. Magukat Krisztusnak színlelő emberek jelennek meg, és a világ Megváltóját megillető címre és imádatra tartanak igényt. Csodákat tesznek, gyógyítanak; és azt állítják, hogy olyan kinyilatkoztatásokat kaptak a mennyből, amelyek a Szentírás bizonyságtételének ellentmondanak.

A csalás nagy drámájának tetőfokán Sátán meg fogja személyesíteni Krisztust. Az egyház régóta hirdeti, hogy reményei a Megváltó adventjével fognak beteljesülni. A nagy csaló ekkor azt a látszatot fogja kelteni, hogy Krisztus eljött. Sátán a föld különböző részein káprázatos, csillogó, fenséges lényként jelenik meg az embereknek. Hasonlítani fog ahhoz a képhez, amit János a Jelenések könyvében Isten Fiáról festett (Jel 1:13–15). Emberi szem nem látott nagyobb dicsőséget annál, mint ami őt körülveszi. Ez a győzelmi kiáltás harsog bele a levegőbe: „Krisztus eljött! Krisztus eljött!”. Az emberek leborulnak előtte és imádják. Ő pedig felemeli kezét, és áldást mond rájuk, miként Krisztus áldotta meg tanítványait, amikor a földön élt. A hamis Krisztus hangja lágy, szelíd, és megnyerő. Nyájas, kedves hangon elmond néhányat a Megváltó ajkáról elhangzó drága mennyei igazságokból. Betegeket gyógyít, majd Krisztustól bitorolt szerepében azt állítja, hogy a szombatot áttette vasárnapra, és megparancsolja mindenkinek, hogy szentelje meg azt a napot, amelyet ő megáldott. Kijelenti, hogy azok, akik a szombat szentségét makacsul vallják, az ő nevét káromolják, ha nem hajlandók meghallgatni angyalait, akik által fényt hint, és igazságot tanít. Ez a súlyos csalás szinte leleplezhetetlen. Miként a Simon mágus által félrevezetett samaritánusok, a tömegek is – kisemberek és nagyok – hitelt adnak ezeknek a varázslatoknak, és ezt mondják: „Ez az Istennek ama nagy ereje!” (ApCsel 8:10).

Isten népét azonban nem lehet megtéveszteni. E tanítások ellentmondanak a Szentírásnak. A hamis Krisztus a fenevadra és a fenevad képének imádóira mond áldást, pontosan azokra, akikre a Biblia tanúsága szerint Isten ki fogja tölteni elegyítetlen haragját.

Sátán nem hamisíthatja meg Krisztus adventjét. A Megváltó figyelmeztette népét e csalásra, és világosan megjövendölte, milyen lesz második eljövetele. „Hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is... Azért ha azt mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobákban; ne higgyétek. Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad, és ellátszik egészen napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is” (Mt 24:24–27, 31; 25:31; Jel 1:7; 1Thessz 4:16–17). Ezt az eljövetelt nem lehet utánozni, erről mindenki tudni fog. Az egész világ látni fogja.

Csak azok lesznek felvértezve az egész világot foglyul ejtő hatalmas csalással szemben, akik szorgalmasan tanulmányozták a Szentírást, és szeretik az igazságot. A Biblia bizonyságtétele nyomán felismerik az álcázott csalót. A próba senkit sem fog elkerülni. A kísértés rostája megmutatja, ki az igazi keresztény. Vajon Isten népe olyan szilárdan ragaszkodik az Igéhez, hogy érzékei nem fogják megcsalni? Fog-e ragaszkodni a Bibliához – és csakis a Bibliához – ebben a válságban? Sátán mindent megtesz, amire lehetősége van, hogy az a nap készületlenül találja őket. Ügyeikből akadályt kovácsol számukra; földi kincsekből csapdát állít nekik; nehéz, kimerítő terheket helyez rájuk, hogy az élet gondjaival túlterhelt szívüket a megpróbáltatás napja tolvajként lepje meg. Amikor a rendelet, amelyet a kereszténység különböző vezető személyiségei a parancsolatok megtartói ellen adnak ki, megfosztja őket a kormányzat védelmétől, és kiszolgáltatja a pusztulásukat óhajtóknak, Isten népe elmenekül a városokból, a falvakból, és csoportokba verődve kihalt, félreeső helyeken tanyázik. Sokan fognak menedéket találni a hegyek között. A Piedmont-völgyi keresztényekhez hasonlóan a föld magaslatait teszik szentélyükké, és megköszönik Istennek a „kőszálak csúcsá”-t (Ésa 33:16). De minden népből és társadalmi osztályból sokan – nagyok és kicsik, gazdagok és szegények, feketék és fehérek – a legigazságtalanabb és legkegyetlenebb fogságba kerülnek. Isten gyermekei láncra verten, börtönrácsok mögött, halálra ítélten, egyesek halálra éheztetve, sötét, undorító börtönökben nehéz napokat fognak átélni. Emberi fül nem figyel sóhajukra; emberi kéz nem segít rajtuk.

Vajon az Úr elfelejti-e népét e nehéz órában? Elfelejtette-e Isten a hűséges Noét, amikor ítéletével sújtotta az özönvíz előtti világot? Elfelejtette-e Lótot, amikor tűz szállt alá az égből, hogy megeméssze a síkság városait? Elfelejtette-e Józsefet, akit Egyiptom bálványimádó népe vett körül? Elfelejtette-e Illést, amikor Jézabel megesküdött, hogy a Baál próféták sorsára juttatja? Ott felejtette-e Jeremiást sötét és zord tömlöcében? Ott felejtette-e a három héber ifjút a tüzes kemencében, vagy Dánielt az oroszlánok vermében?

„Szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr! Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Ímé, az én markaimba metszettelek fel téged” (Ésa 49:14–16). A seregek Ura mondta: „Aki titeket bánt, az Ő szemefényét bántja” (Zak 2:8). Az ellenség börtönbe vetheti Isten gyermekeit, de a börtönfalak nem emelhetnek válaszfalat lelkük és Krisztus között. Minden hatalom felett áll az, aki látja gyengeségeiket, aki ismeri minden megpróbáltatásukat. Cellájuk magányában angyalok fogják felkeresni őket, a menny fényét és békéjét hozzák nekik. Palotává lesz a börtön, mert a hitben gazdagok laknak benne; a sötét falakat mennyei fény világítja meg, mint amikor Pál és Silás éjfélkor imádkozott, és dicsénekeket énekelt a filippi börtönben. Isten büntető ítélete azokat fogja sújtani, akik népét sanyargatni és pusztítani akarják. Isten türelme a gonoszok iránt törvényszegésre bátorítja az embereket, de büntetésük nem marad el, és rettenetes lesz, ha soká késik is.

„Mint a Perázim hegyén, felkel az Úr, és mint a Gibeon völgyében, megharagszik, hogy megtegye munkáját, amely szokatlan lesz, és hogy cselekedje dolgát, amely hallatlan lesz” (Ésa 28:21). Irgalmas Istenünknek a büntetés szokatlan tett.

„Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában” (Ez 33:11). Az Úr „irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú..., megbocsát hamisságot, vétket és bűnt”. „Hosszútűrő az Úr és nagy hatalmú, és nem hagy büntetlenül” (2Móz 34:67; Náh 1:3). Az igazságos Isten rettenetes dolgokkal fog földre tiport törvényének érvényt szerezni. A törvényszegőre váró büntetés súlyosságára abból következtethetünk, hogy az Úr nem siet az ítéletet végrehajtani. A nemzet, amelynek Isten sokáig tűr, és amelyre nem sújt le addig, míg be nem tölti gonoszságának mértékét, végül ki fogja inni a harag poharát, amelybe nem vegyül irgalom. Amikor Krisztus közbenjárása megszűnik a szenthelyen, Isten kitölti elegyítetlen haragját azokra, akik imádják a fenevadat és képét, és felveszik magukra a fenevad bélyegét (Jel 14:9–14). Izrael népének megszabadítása előtt Isten csapásokkal sújtotta Egyiptomot. Azok a csapások, amelyek Isten népének végső szabadulása előtt a világot fogják sújtani, hasonlítanak az egyiptomi csapásokhoz, csak rettenetesebbek lesznek annál, és sokkal több embert érintenek. A Jelenések könyvének írója így ecseteli azokat a szörnyű csapásokat: „Támada gonosz és ártalmas fekély azokon az embereken, akiken vala a fenevad bélyege, és akik imádják vala annak képét.” A tenger „olyanná lőn, mint a halott vére; és minden élő állat meghala a tengerben”. „A folyóvizek” és „a vizek forrásai” vérré lesznek. Bármennyire iszonyú is ez a büntetés, Isten igazságosságához nem fér kétség. Isten angyala kijelenti: „Igaz vagy Uram..., hogy ezeket ítélted; mivelhogy szentek és próféták vérét ontották, vért adál nékik inni; mert méltók arra” (Jel 16:2–6). Akik Isten népét halálra ítélik, éppoly bűnösek vérük ontásában, mintha saját kezükkel ölték volna meg őket. Krisztus is vétkesnek nyilvánította a korabeli zsidókat az Ádám kora óta megölt szent emberek vére ontásáért, mert éppolyan lelkületűek voltak, és ugyanazt akarták tenni, amit a próféták gyilkosai.

A következő csapásnál a napnak „adaték..., hogy az embereket tikkassza tűzzel. És tikkadának az emberek nagy hévséggel” (Jel 16:8–9). A próféták elmondták, milyen lesz a föld e félelmes időkben: „Gyászol a föld,... mert elveszett a mező aratása!... a mezőnek minden gyümölcsfája kiaszott. Bizony kiszáradott az öröm az emberek közül.” „Elsenyvedtek a magvak barázdáik alatt, elpusztultak a gabonás házak... Mint nyög a barom! Megháborodtak a marhacsordák, mert nincs legelőjük... kiszáradtak a vizeknek ágyai, és tűz emésztette meg a puszta virányait.” „Azon a napon jajjá változnak a templomi énekek, így szól az Úr Isten, és temérdek lesz a hulla; szó nélkül hányá mindenüvé” (Jóel 1:10–12, 17–20; Ám 8:3).

Ezek a csapások nem egyetemesek, különben a föld lakói mind elpusztulnának. De ilyen szörnyű csapásokról halandó ember soha nem hallott. Azok a büntetések, amelyek a kegyelemidő lezárta előtt sújtották az embereket, mind kegyelemmel voltak elegyítve. A közbenjáró Krisztus vére pajzsként védte a bűnöst bűnének teljes büntetésétől, de a végítéletkor Isten irgalom nélkül önti ki haragját.

Azon a napon tömegek fognak vágyakozni Isten kegyelmének védelme után, amelyet oly sokáig semmibe vettek. „Ímé, napok jőnek, azt mondja az Úr Isten, és éhséget bocsátok e földre; nem kenyér után való éhséget, sem víz után való szomjúságot, hanem az Úr beszédének hallgatása után. És vándorolni fognak tengertől tengerig és északtól fogva napkeletig. Futkosnak, hogy keressék az Úrnak beszédét, de nem találják meg” (Ám 8:11–12). Isten népe sem menekül meg a szenvedéstől. Üldözni és nyomorgatni fogják őket, nélkülözni és éhezni fognak, de nem pusztulnak el. Az az Isten, aki Illésről gondot viselt, egyetlen önfeláldozó gyermekét sem hagyja magára. Aki számon tartja fejük hajszálait, gondja lesz rájuk, és az éhínség idején is eledelt ad nekik. Míg a gonoszok az éhségtől és a ragálytól elpusztulnak, az igazakat angyalok védik, és kielégítik szükségleteiket. Annak, „aki igazságban jár”, szól az ígéret: „Kenyerét megkapja, vize el nem fogy.” „A nyomorultak és szegények keresnek vizet, de nincs, nyelvük a szomjúságban elepedt: én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket” (Ésa 33:15–16; 41:17).

„Mert a fügefa nem fog virágozni, a szőlőkben nem lészen gyümölcs, megcsal az olajfa termése, a szántóföldek sem teremnek eleséget, kivész a juh az akolból, és nem lesz ökör az istállóban.” De azok, akik félik Őt, „örvendezni” fognak „az Úrban”, és vigadni szabadításuk Istenében (Hab 3:17–18). „Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobb kezed felől. Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet.” „Ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; pajzs és páncél az Ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; a dögvésztől, amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; – hozzád nem is közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad hajlékoddá: nem illet téged a veszedelem, és csapást nem közelget a te sátorodhoz” (Zsolt 121:5–7; 91:3–10). Emberileg mégis az lesz várható, hogy Isten népe ekkor vérével fogja bizonyságtevését megpecsételni, akárcsak az előtte járó mártírok. Ők maguk is attól tartanak, hogy az Úr kiszolgáltatja őket ellenségeik gyilkos kezébe. Félelem és gyötrelem ideje ez. Éjjel és nappal szabadulásért kiáltanak Istenhez. A gonoszok ujjonganak, és gúnyosan kiáltják: „Hol van a ti hitetek? Isten miért nem szabadít meg titeket kezünkből, ha valóban az Ő népe vagytok?” De a várakozók visszagondolnak a golgotai kereszten haldokló Jézusra, és az így kiáltozó, gúnyolódó főpapokra és főemberekre: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki” (Mt 27:42). Jákóbhoz hasonlóan ők is küzdenek Istennel. Tekintetük belső harcról árulkodik. Sápadtság ül minden arcon, de nem hagyják abba a buzgó imát. Ha az emberek szeme mennyei látásra nyílna, hatalmas erejű angyalok csoportjait látnák azok körül, akik megtartották Krisztus béketűrésre intő beszédét. Az angyalok szeretettel figyelik Krisztus követőinek szorult helyzetét, és hallgatják imájukat. Vezérüktől várják a parancsot, hogy kiragadják őket a veszedelemből. De még egy kicsit várniuk kell. Isten népének ki kell innia a kelyhet, és meg kell keresztelkednie a szenvedések tüzében. Pontosan az a késedelem a legjobb válasz könyörgésükre, amely oly nagyon fáj nekik. Miközben bizakodva várnak az Úr cselekvésére, gyakorolniuk kell azt a hitet, reménységet és türelmet, amelyet oly kevéssé gyakoroltak vallásos életükben. De Isten a választottakért megrövidíti a nyomorúság idejét.

„Az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal? ... Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar” (Lk 18:7–8). A vég hamarabb itt lesz, mint ahogy az ember várja. A búzát az angyalok kévékbe kötve fogják Isten csűrébe gyűjteni; a konkolyt pedig nyalábba fogva a pusztulás tüzébe vetni.

A mennyei őrszemek megbízatásukat híven teljesítve tovább őrködnek. Bár rendelet jelöli meg azt az időt, amikor Isten parancsolatainak megtartóit meg lehet ölni, ellenségeik helyenként elébe fognak vágni a rendeletnek, és idő előtt megkísérlik kioltani életüket. De senki sem törhet át a hatalmas őrzők seregén, akiket Isten a hűséges emberek köré állít. A városokból és falvakból menekülők közül egyeseket megtámadnak ugyan, de az ellenük felemelt kard összetörik, és gyenge szalmaként hullik le. Lesznek olyanok, akiket harcosok alakjában megjelent angyalok védenek meg.

Isten minden korban angyalok útján nyújtott segítséget és szabadulást népének. A mennyei lények tevékenyen részt vesznek az emberek ügyeiben. Hol villámlásként fénylő ruhában, hol vándoröltözetű emberekként tűntek fel, és megjelentek Isten embereinek emberi formában. Délidőben megpihentek a tölgyek alatt, mintha elfáradtak volna. Elfogadták az emberek vendégszeretetét. Vezettek vándorokat, akikre ráesteledett. Saját kezükkel szították lángra az oltár tüzét. Kinyitottak börtönajtókat, és kiszabadították az Úr szolgáit. A menny vértjében jöttek, hogy elhengerítsék a követ a Megváltó sírjáról.

Az angyalok sokszor vesznek részt emberi alakban az igazak összejövetelein. Ellátogatnak a gonoszok közé is, miként Sodomába is elmentek, hogy feljegyezzék tetteiket, és megállapítsák, átlépték-e már Isten türelmének határát. Az Úr gyönyörködik az irgalmasságban. Egyesek kedvéért, akik valóban szolgálják Őt, visszatart csapásokat, és meghosszabbítja tömegek békességét. Az Isten ellen vétkezők aligha tudják, hogy életükért néhány hívő embernek adósok, akiknek gúnyolásában és sanyargatásában örömet találnak. A világ urai nem is sejtik, hogy tanácskozásaikon sokszor angyalok viszik a szót. Emberi szemek tekintenek rájuk; emberi fülek hallgatják felhívásaikat; emberi ajkak ellenzik javaslataikat, és gúnyolják ki tanácsaikat; emberi kezek bántalmazzák és sebzik meg őket. A tanácskozótermekben és a törvényszékeken e mennyei követek azt tanúsítják, hogy jól ismerik az emberiség történelmét. Jobban tudnak érvelni az elnyomottak ügyében, mint a legtehetségesebb és a legékesebb beszédű védőügyvédek. Meghiúsítottak döntéseket, és megakadályoztak gonoszságokat, amelyek késleltették volna Isten művét, és nagy szenvedést okoztak volna népének. A veszedelem és a szükség idején „az Úr angyala tábort jár az Őt félők körül, és kiszabadítja őket” (Zsolt 34:8). Isten népe vágyakozva vár Királya közeledtének jeleire. A „meddig tart még az éjszaka” kérdésre az őrök határozottan válaszolják: „»Közelg a reggel, de még éjszaka van!« (Ésa 21:11–12). Fény ragyog a hegycsúcs felett vonuló felhőkön. Nemsokára látható lesz Királyunk dicsősége, és az Igazság Napja felragyog. A reggel és az éj küszöbén vagyunk – az igazak végtelen napjának és a gonoszok örök éjének kezdetén.” Miközben a küzdők Istent ostromolják könyörgésükkel, úgy tűnik, mintha a láthatatlan világot eltakaró függöny már-már felgördülne. Az égen az örök nappal hajnalpírja fénylik, és mint angyalok éneke zengenek e szavak: „Álljatok erősen, maradjatok hívek! Jön a segítség!”. Krisztus, a mindenható Győző, a halhatatlan dicsőség koronáját nyújtja fáradt katonáinak. Hangja a félig nyitott kapukból hangzik: „Ímé, tiveletek vagyok. Ne féljetek! Ismerem minden fájdalmatokat. Én is szenvedtem ugyanúgy, mint ti. Nem új ellenséggel hadakoztok. Én megvívtam a csatát értetek, és több lesz az, mint győzelem, amit az én nevemmel kivívtok.” Drága Megváltónk akkor küld segítséget, amikor szükségünk van rá. Az utat, amely a mennybe visz, az Ő lába nyoma szentelte meg. Minden tövis, amely megsebzi lábunkat, az övét már megsebezte. Minden keresztünket Ő már előbb hordozta. Az Úr megengedi a harcot, hogy felkészítse lelkünket a békére. A nyomorúság ideje súlyos megpróbáltatást hoz Isten népének. De akkor üt az óra, amikor minden őszinte hívőnek felfelé kell tekintenie, hogy hitben megpillantsa maga körül az ígéret szivárványát. „Így térnek meg az Úrnak megváltottai, és ujjongás között Sionba jőnek, és örökös öröm fejükön; vigasságot és örömöt találnak, eltűnik a fájdalom és sóhaj! Én, én vagyok megvigasztalótok! Ki vagy te, hogy félsz halandó embertől? ember fiától, aki olyan lesz, mint a fű?! Hogy elfeledkeztél az Úrról, Teremtődről..., hogy félsz szüntelen minden napon nyomorgatódnak haragjától, aki igyekszik elveszteni? De hol van a nyomorgató haragja? Hirtelen megszabadul a fogoly, és nem hal meg a veremben, kenyere sem fogy el: Hiszen én vagyok az Úr, a te Istened, aki megreszkettetem a tengert, és zúgnak habjai; seregeknek Ura az Én nevem! Én adtam beszédemet a te szádba, és kezem árnyékával födöztelek be” (Ésa 51:11–16). „Ezért halld meg ezt, szenvedő, ki részeg vagy, de nem bortól! Így szól Urad, az Úr, és Istened, aki népéért bosszút áll: Ímé, kiveszem kezedből a tántorgás poharát, haragom öblös kelyhét, nem iszod többé azt meg! És én adom azt nyomorgatóid kezébe, akik azt mondották lelkednek: Hajolj meg, hogy átmenjünk terajtad, és a te hátadat olyanná tetted, mint a föld, és mint aminő az utca a járóknak!” (Ésa 51:21–23). A korszakokon áttekintő Isten a döntő órákban gyermekeire irányítja figyelmét, akik ellen a földi hatalmasságok fellépnek, és akik mint a száműzött foglyok, attól félnek, hogy halálra éheztetik vagy megölik őket. De a szent Isten, aki Izrael előtt szétválasztotta a Vörös-tengert, meg fogja mutatni hatalmát, és kiszabadítja gyermekeit. „Azon a napon, ezt mondja a Seregeknek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek, és kedvezek nékik, amint kiki kedvez a maga fiának, aki szolgálja őt” (Mal 3:17). Ha Krisztus hű tanúinak vére ekkor hullana, az nem volna Isten aratására gyümölcsöt termő magvetés, miként a mártírok vére volt. Hű bizonyságtevésük senkit sem győzne meg az igazságról, mert a kérlelhetetlen szív addig taszította el magától a kegyelem hullámait, amíg azok nem tértek többé vissza. A sötétség fejedelmének diadala lenne, ha az igazakat megölnék ellenségeik. Ezt mondja a zsoltáros: „Bizony elrejt engem az Ő hajlékában a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében” (Zsolt 27:5). Krisztus pedig ezt mondta: „Menj be népem, menj be szobáidba, és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag! Mert ímé az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát” (Ésa 26:20–21). Dicső lesz azoknak a szabadulása, akik türelmesen várták Krisztust, és akiknek a neve be van írva az élet könyvébe.