40. Isten népe megszabadul

Amikor az emberi törvények védelmét megvonják Isten törvényének tisztelőitől, számos országban intézkednek elpusztításukról. A rendeletben kitűzött idő közeledtére az emberek eltervezik a gyűlölt közösség kiirtását. Elhatározzák, hogy egy éjszakán döntő csapást mérnek rájuk, hogy végképp elnémítsák az ellenkezés és a dorgálás hangját.

Isten gyermekei – egyesek a börtöncellákban, mások az erdők és a hegyek eldugott rejtekében – Istenhez könyörögnek védelemért, miközben mindenféle gonosz angyalok által befolyásolt fegyveresek megölésüket tervezik. De amikor a válság tetőzik, Izrael Istene közbelép, hogy megszabadítsa választottait. Az Úr ezt mondja: „És fölzendül éneketek, mint a szent ünnepek éjszakáján, és örvendez szívetek, amint azé, aki... megy az Úr hegyére, Izrael kőszálához. És megzendíti az Úr dicsőséges szavát, karjának lesújtását megmutatja megbúsult haragjában és emésztő tűz lángjában, vízáradással, zivatarral és jégeső kövével” (Ésa 30:29–30).

Amikor a diadalittas, gúnyolódó, átkozódó gonosz tömeg már-már ráront zsákmányára, az éj sötétjénél sűrűbb feketeség ereszkedik a földre. Majd egy szivárvány, amely az Isten trónjáról áradó dicsfényben ragyog, átíveli az eget, és – úgy tűnik – mintha körülzárna minden imádkozó csoportot. A dühös sokaság megtorpan. Elhal a gúnyos kiáltás. Elfelejtkeznek gyilkos dühük célpontjáról. Szörnyű balsejtelmek között merednek Isten szövetségének jelére, és szeretnének elrejtőzni megsemmisítő fényessége elől. Isten népe ekkor egy tiszta, csengő hangot hall, amely ezt mondja: „Nézzetek fel!” Ők az égre emelve szemüket, meglátják az ígéret szivárványát. Eltűnnek az eget eltakaró haragos, fekete felhők, és Isten népének tekintete, mint egykor Istváné, a mennyre mered. Megpillantják Isten dicsőségét és a trónon ülő Emberfiát, akinek mennyei alakján a megalázás jelei láthatók; ajkáról pedig hallják a kérést, amelyet Atyja és a szent angyalok előtt mond: „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek” (Jn 17:24). Ismét egy zengő, győzelmes hang hallatszik: „Jönnek! Jönnek a szentek, az ártatlanok és makulátlanok; megtartották az én béketűrésre intő beszédemet; angyalok közt fognak járni.” A szilárd hitűek halvány, remegő ajkáról győzelmes kiáltás hangzik.

Isten éjfélkor mutatja meg hatalmát népe szabadítására. Feltűnik a nap, és teljes fényben ragyog. Jelek és csodák történnek gyors egymásutánban. A gonoszok rémülten és csodálkozva nézik e jeleket, az igazak pedig szent örömmel szemlélik szabadulásuk jeleit. A természetben mintha minden a visszájára fordulna. A folyók állóvizekké válnak. Sötét, nehéz felhők jelennek meg, majd egymásra tornyosulnak. A haragos ég közepén egyetlen tiszta hely van, amely leírhatatlan dicsőségtől tündököl. Onnan hallatszik Isten hangja, amely olyan, mint a sok víz zúgása. Ezt mondja: „Meglett!” (Jel 16:17).

Ez a hang megremegteti az eget és a földet. Hatalmas földrengés támad, olyan, „amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy” (Jel 16:18). Úgy tűnik, mintha az ég megnyílna és bezárulna, és az Isten trónjáról áradó dicsőség sugarakat lövellne. A hegyek szélben hajladozó nádként inognak, és durva kövek szóródnak szerteszét. Mennydörgés hallatszik, vihart jelez. A tenger tombol, forgószél süvölt, mintha öldöklő démonok kiáltoznának. Az egész föld megduzzad, mint a hullámzó tenger. Felszíne széttöredezik, mintha az alapja kimozdult volna. Egész hegyláncok lesüllyednek, lakott szigetek eltűnnek. A kikötők környékét, amelyet a gonoszság Sodomává formált, elnyelik a tajtékzó hullámok. Isten megemlékezik a nagy Babilonról, „hogy adjon annak inni az Ő búsult haragja borának poharából”. Hatalmas jégdarabok, „tálentom”-nyi nagyságúak pusztítanak (Jel 16:19.21). A föld legragyogóbb városai összeomlanak. Nagyúri paloták, amelyekre a föld nagyjai vagyonukat tékozolták, hogy a maguk dicsőségét emeljék, szemük láttára válnak romhalmazzá. A börtönfalak széthasadnak, és Isten gyermekei, a hitükért raboskodók megszabadulnak.

Sírok nyílnak meg, és „sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra” (Dán 12:2). Azok, akik a harmadik angyal üzenetébe vetett hittel haltak meg, megdicsőülten jönnek elő sírjukból, hogy meghallják, amikor Isten békeszövetséget köt törvénye megtartóival. Azok is, „akik Őt általszegezték” (Jel 1:7), akik gúnyolódtak és nevettek Krisztus haláltusáján; és akik a leghevesebben támadták igazságát és népét, feltámadnak, hogy meglássák Krisztus dicsőségét és a hűségesek megdicsőítését.

Az eget még mindig vastag felhők takarják, de már időnként látható a nap, amely Jahve bosszút árasztó szemének tűnik. Az égből vad villámok cikáznak, és lángszőnyeggel borítják el a földet. A rettenetes égzengést titokzatos, félelmes hangok harsogják túl, és meghirdetik a gonoszok pusztulását. E szavakat nem érti mindenki, de a hamis tanítók jól tudják, mit jelentenek. Akik még nem is olyan rég vakmerők, kérkedők, kihívók voltak, és ujjongva tiporták Isten törvénytartó népét, nem tudnak hová lenni a megdöbbenéstől, és reszketnek a félelemtől. Jajveszékelésük túlharsogja az elemek tombolását. A démonok elismerik Krisztus istenségét, reszketnek hatalma előtt. Páni félelemtől fetrengő emberek irgalomért esedeznek.

Az ősi próféta, aki látomásban szemlélte az ítélet napját, ezt mondta: „Jajgassatok, mert közel van az Úrnak napja, mint pusztító hatalom jő a Mindenhatótól” (Ésa 13:6). „Menj be a kősziklába, és rejtőzzél el a porba az Úr félelme elől, és az Ő nagyságának dicsősége előtt! A kevély szemű közember megaláztatik, és a főemberek magassága porba hajtatik, és csak az Úr magasztaltatik fel ama napon. Mert a seregek Urának napja eljő minden kevély és magas ellen, és minden felemelkedett ellen, és az megaláztatik.” „Ama napon odadobja az ember ezüst bálványait és arany bálványait, miket magának csinált, hogy azok előtt meghajoljon, a vakondokoknak és denevéreknek, hogy elmenjen a sziklák lyukaiba és a hegyek hasadékaiba, az Úr félelme elől és az Ő nagyságának dicsősége előtt, mikor felkél, hogy megrettentse a földet” (Ésa 2:10–12; 20–21). Csillag tűnik elő egy felhőhasadékban. A sötét háttérben fénye négyszeresére nő. A remény és az öröm üzenetét hozza a hűségeseknek, de szigorral és haraggal tekint az Isten törvényét megszegőkre. Azok, akik mindent feláldoztak Krisztusért, most az Úr sátrának rejtekében biztonságban vannak. Próbára lettek téve, de a világ és az igazság megvetői előtt megmutatták, hogy hívek az értük meghalt Krisztushoz. Csodálatos változás történik azokkal, akik még a halállal farkasszemet nézve is szilárdan megőrizték feddhetetlenségüket. Hirtelen megszabadulnak a démonoktól megszállt emberek sötét és rettentő zsarnokságától. Arcukon, amely nemrég még sápadt, gondterhelt és elgyötört volt, most a csodálat, a hit és a szeretet ragyog. Ajkukon felcsendül a diadalmas ének: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe: zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai; hegyek rendülhetnek meg háborgásától” (Zsolt 46:2–4).

Miközben az ének, amely szent hitről tanúskodik, Isten felé száll, a felhők elvonulnak, és láthatóvá lesz a csillagos ég, amely leírhatatlan fényben tündököl a sötét és haragos mennybolt hátterében. A mennyei város dicsősége átsugárzik a félig nyitott ajtókon. Majd az égen megjelenik egy kéz. Két egymásba hajtott kőtáblát tart. A próféta ezt mondja: „Az egek kijelentik az Ő igazságát, mert az Isten bíró” (Zsolt 50:6). A szent törvény, Isten igazsága, amely mennydörgés és fényesség közepette az élet kalauzaként hangzott el a Sinai-hegyről, most az ítélet mércéjeként tárul az emberek elé. A kéz szétnyitja a táblákat, és a Tízparancsolat szabályai tüzes tollal írt igéknek látszanak, és oly tisztán rajzolódnak ki, hogy mindenki el tudja olvasni. Az emlékek megélénkülnek, a babonaság és az eretnekség sötétsége szertefoszlik, és Isten tíz rövid, átfogó, hiteles igéje a föld minden lakója elé tárul.

Lehetetlen azoknak a rémületét és kétségbeesését leírni, akik lábbal tiporták Isten szent kívánalmait. Isten kinyilatkoztatta nekik törvényét, öszszemérhették volna vele jellemüket. Megláthatták volna hibáikat, míg alkalmuk volt a megtérésre és megújulásra. De a világ kegyének elnyeréséért elvetették Isten rendelkezéseit, és másokat is törvényszegésre tanítottak. Isten népét szombatrontásra akarták kényszeríteni. Most az a törvény, amelyet semmibe vettek, elítéli őket. Meg kell látniuk a félelmes valóságot: nincs semmi mentségük. Ők döntötték el, hogy kit fognak szolgálni és imádni.

„Akkor ismét látni fogjátok, hogy különbség van az igaz és a bűnös között, az Istent tisztelők és az Őt nem tisztelők között” (Mal 3:18).

Isten törvényének ellenségei – a papoktól a legkisebb emberig – most új fogalmat kapnak az igazságról és kötelességről. Túl későn ismerik fel, hogy a negyedik parancsolatban foglalt szombat az élő Isten pecsétje. Túl későn látják meg a hamis szombat valódi jellegét és azt, hogy fövény volt az az alap, amelyre építettek. Rádöbbennek arra, hogy Isten ellen harcolnak. A vallás tanítói sok embert romlásba vittek, miközben azt hazudták, hogy az Éden kapujához vezetik őket. Csak a végső leszámoláskor derül ki, milyen nagy a felelősségük a szent tisztséget viselő embereknek, és milyen súlyos következményekkel jár hűtlenségük. Csak az örökkévalóságban fogjuk igazán megérteni, hogy milyen veszteség egyetlen lélek elvesztése. Félelmes lesz annak az embernek a végzete, akinek Isten ezt fogja mondani: Távozz tőlem, gonosz szolga!

Isten a mennyből fogja meghirdetni Jézus eljövetelének napját és óráját, és megkötni népével az örökkévaló szövetséget. Szavai zúgó mennydörgésként zengenek végig a földön. Isten Izraele figyel, felfelé tekint. Arcuk Isten dicsőségétől fénylik, mint a Sinai-hegyről alászálló Mózesé. A gonoszok képtelenek rájuk tekinteni. Amikor pedig az áldás elhangzik azok felett, akik a szombat megszentelésével megdicsőítették Istent, hatalmas győzelmi kiáltás hangzik fel.

Nemsokára keleten megjelenik egy kicsiny fekete felhő. A távolból sötétnek látszó felhő körülveszi a Megváltót. Isten népe ebben a felhőben felismeri az Emberfiának jelét. Ünnepélyes csendben figyelik a föld felé közeledő és egyre fényesebb és dicsőségesebb felhőt, mígnem nagy fehér felhő lesz belőle, amely megemésztő dicsőségként fénylik. Felette a szövetség szivárványa ível. Jézus hatalmas győzőként lép elő. Most nem „fájdalmak férfia”-ként jön, hogy kiigya a szégyen és a szenvedés keserű poharát, hanem a menny és a föld győzteseként, az élők és holtak bírájaként, aki „hiv és igaz”; aki „igazságosan ítél és hadakozik”. „És mennyei seregek követik... vala Őt” (Jel 19:11, 14). A királyt útján szent angyalok hatalmas, megszámlálhatatlan sokasága kíséri. Ajkukon dicsőítő ének, mennyei dallam hangzik. Az égen számtalan tündöklő alak látható – „tízezerszer tízezer és ezerszer ezer”. Emberi tollal nem lehet megrajzolni ezt a képet; az a tündöklés meghaladja az emberi képzeletet. „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé” (Hab 3:3–4). Amint az „élő” felhő közelebb ér, minden szem meglátja az élet Fejedelmét. Szent fejét nem csúfítja töviskorona. Szent homlokán a dicsőség királyi koronája tündököl. Arca fényesebb, mint a vakító déli nap. „És az Ő ruháján és tomporán oda vala írva az Ő neve: királyoknak Királya és uraknak Ura” (Jel 19:16).

Közelében minden arc „fakósárgává” válik. Isten kegyelmének visszautasítóit az örök nyomorúság rettegése lepi meg. „Szíve megolvadt, a térdek reszketnek..., mindnyájuk arca elvesztette pirosságát” (Jer 30:6; Náh 2:10). Az igazak reszketve kiáltják: „Ki állhat meg?”. Az angyalok ajkán elhal az ének, és egy ideig félelmes csend van. Majd Jézus hangja hallható. Ezt mondja: „Elég néked az én kegyelmem.” Az igazak arca felragyog, és minden szívet öröm tölt be. Az angyalok pedig, akik közelednek a földhöz, egyre hangosabban kezdenek énekelni.

A királyok Királya leereszkedik a lángoló tűz övezte felhőn. Az ég tekercsszerűen felgöngyölödik, a föld remeg, minden hegy és minden sziget kimozdul a helyéből. „Eljön a mi Istenünk, és nem hallgat; emésztő tűz van előtte, s körülötte erős forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét” (Zsolt 50:3–4) .

„És a földnek királyai és a fejedelmek és a gazdagok és a vezérek és a hatalmasak, és minden szolga és minden szabad, elrejték magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba; és mondának a hegyeknek és a kőszikláknak: Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától: mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?” (Jel 6:15–17).

Elhallgat a gúnyolódó tréfálkozás. A hazug ajkak elnémulnak. Megszűnik a fegyverek zaja, a csata kavargása, a saruk harci zaja, és nincs többé „vérbe fertőztetett öltözet” (Ésa 9:5). Csak az ima, a sírás és a jajveszékelés hangja hallatszik. A nemrég még gúnyolódó ajkak ezt kiáltják: „Eljött az Ő haragjának ama nagy napja; és ki állhat meg?”. A gonoszok azért imádkoznak, hogy inkább a hegyek sziklái temessék el őket, mintsem találkozzanak azzal, akit semmibe vettek és elutasítottak.

Ismerik azt a hangot, amely behatol a halottak fülébe. Hányszor hívta megtérésre őket e szomorú, kedves hang! Hányszor szólalt meg barátnak, testvérnek a Megváltó szívhez szóló kérlelése! A kegyelem elutasítóinak semmi sem szólhat olyan kárhoztatóan, vádolóan, mint az a hang, amely oly sokáig esdekelte: „Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ez 33:11). Ó, ha ez a hang ismeretlen lett volna nekik! Jézus ezt mondja: „Hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az én kezemet, és senki eszébe nem vette; és elhagytátok minden én tanácsomat, és az én feddésemmel nem gondoltatok” (Péld 1:24–25). Ez a hang emlékeket ébreszt bennük, amelyeket szívesen elfelejtenének – a semmibe vett intéseket, a visszautasított hívásokat, a lebecsült kiváltságokat.

Ott vannak azok is, akik kigúnyolták a megalázott, szenvedő Krisztust. Lelkük megremeg, amikor eszükbe jutnak a főpap felszólítására mondott ünnepélyes szavai: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben” (Mt 26:64). Most látják dicsőségben, és látniuk kell azt is, hogy Isten jobbján ül.

Akik kinevették, amikor Isten Fiának nevezte magát, most szótlanok. Ott van a gőgös Heródes, aki gúnyt űzött Krisztus királyságából, és megparancsolta gúnyolódó katonáinak, hogy koronázzák Krisztust királlyá. Ott vannak azok is, akik durván vállára tették a bíborpalástot, szent homlokára a töviskoszorút, a „jogart” kezébe adták, és gúnyolódva, átkozódva térdet hajtottak előtte. Akik ütötték és leköpték az élet Fejedelmét, azok most nem tudják elviselni átható tekintetét, és menekülnek megemésztő dicsősége elől. A katona, aki átszúrta oldalát, az emberek, akik átszögezték a kezét és lábát, rémülten és bűntudattal nézik a szögek és dárda nyomát.

A papok és főemberek előtt megdöbbentő pontossággal elevenednek fel a Golgota eseményei. Rémült borzongással emlékeznek vissza, miként kiáltották ujjongva, fejüket csóválva: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izrael királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki. Bízott az Istenben; mentse meg most Őt, ha akarja” (Mt 27:42–43).

Jól emlékeznek a példázatra, amelyet a Megváltó azokról a szőlőmunkásokról mondott, akik megtagadták gazdájuktól a szőlőskert termését, bántalmazták szolgáit, és fiát megölték. Az ítéletre is emlékeznek, amit ők mondtak ki: A szőlőskert ura „mint gonoszokat gonoszul elveszti őket”. A papok és a vének a saját eljárásukat és megérdemelt végzetüket ismerték fel e hűtlen emberek bűnében és büntetésében. Halálos gyötrelmükben kiáltozni kezdenek. A Jeruzsálem utcáin egykor végig harsogó „feszítsd meg, feszítsd meg” kiáltásnál hangosabb ez az ijesztő, kétségbeesett sikoltás: „Ő az Isten Fia, az igazi Messiás!”. Szeretnének elmenekülni a királyok Királyának közelségéből, de az elemek harcában széthasadt föld mély üregeiben hiába próbálnak elrejtőzni.

Az igazság megtagadóinak életében vannak pillanatok, amikor megjelennek előttük képmutató életük kínzó emlékei. Lelkiismeretük felébred, és lelkük eleped a semmit sem érő sajnálkozástól. De ez nem is hasonlítható ahhoz a bűntudathoz, amely akkor támad bennük, amikor „eljő, mint vihar, az, amitől féltek”, és a nyomorúság, „mint forgószél, elközelget”! (Péld 1:27) Akkor azok, akik Krisztust és hű népét el akarták pusztítani, meglátják a megdicsőültekre sugárzó fényességet, és rémüldözésük közben hallják a szentek boldog kiáltását: „Ímé Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket” (Ésa 25:9). A föld rázkódása, a villámok cikázása és az ég zengése közepette hívja elő Isten Fia az alvó szenteket. Kezét az ég felé emeli, és az igazak sírjára tekintve kiáltja: „Ébredjetek, ébredjetek, ébredjetek, ti, akik alusztok a porban, és keljetek fel!”. A halottak az egész földön meghallják ezt a hangot, és akik hallják – minden nemzetségből, ágazatból, nyelvből és népből mérhetetlen sokan életre kelnek. A halál tömlöcéből lépnek elő, hervadhatatlan dicsőségben. Lépésük zajától zeng a föld. „Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (1Kor 15:55) – kiáltják. Az élő igazak és a feltámadt szentek hangja boldog győzelmi kiáltásban olvad össze.

A halottak olyan termettel támadnak fel, amilyennel a sírba szálltak. Ádám is a feltámadt sokaság között áll. Alakja méltóságteljes, alig kisebb, mint az Isten Fiáé. Élesen különbözik a későbbi nemzedékektől. Ez is mutatja, hogy az emberiség elkorcsosult. Az igazak az örök ifjúság frissességével és elevenségével támadnak fel. Isten kezdetben nemcsak a maga jellemének, de alakjának és arcának hasonlatosságára is teremtette az embert. A bűn azonban eltorzította Isten képmását, és majdnem kitörölte az emberből. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Ő át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. A halandó romlandó test, amelyet eltorzított és beszennyezett a bűn, tökéletes, szép és halhatatlan lesz. Minden fogyatékosság és rútság a sírban marad. A rég elvesztett Édenbe – az élet fájához – visszavitt üdvözültek növekedni fognak, mígnem elérik kezdetben kapott méltóságteljes magasságukat. A bűn átkának utolsó maradványa is eltűnik, és Krisztus hű gyermekei „az Úrnak, a mi Istenünknek” szépségét fogják viselni. Testben, lélekben, értelemben Uruk tökéletes hasonmását fogják tükrözni. Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség!

Az élő igazak „nagy hirtelen, egy szempillantásban” elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőülnek; Isten halhatatlanná teszi őket, és a feltámadt szentekkel együtt elragadja őket az Úr elé a levegőbe. Az angyalok „egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig”. A kicsi gyermekeket szent angyalok helyezik anyjuk karjába. Barátok, akiket régen elszakított egymástól a halál, újra találkoznak, hogy soha többé el ne váljanak. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába.

A felhőhintó oldalán szárnyak vannak; alatta pedig élő kerekek; és amint a szekér felfelé gurul, a kerekek ezt kiáltják: „Szent!” .Útközben a szárnyak is kiáltják: „Szent!”, és a kísérő angyalok is kiáltják: „Szent, szent, szent, az Úr Isten, a Mindenható!” Amint a szekér az Új Jeruzsálem felé gördül, a megváltottak „Hallelujá”-t zengenek.

A Megváltó, mielőtt belép Isten Városába, átadja követőinek győzelmük szimbólumait, és rájuk helyezi királyságuk rangjeleit. A fénylő sorok négyszöget alkotnak Királyuk körül, akinek fenséges alakja messze kimagaslik a szentek és az angyalok között. Szeméből sugárzik a jóság és a szeretet. Az üdvözültek megszámlálhatatlan sokasága Krisztusra függeszti tekintetét. Minden szem az Ő dicsőségét szemléli, akinek „rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem ember fiaié”. Jézus a dicsőség koronáját saját jobbjával helyezi a győzők fejére. Mindenkinek van koronája; rajta új neve (Jel 2:17) és ez a felirat áll: „Szentség az Úrnak.” Jézus minden kézbe győzelmi koronát és csillogó hárfát tesz. Amikor a parancsnokló angyalok megadják a hangot, az üdvözültek ujjai ügyesen futnak végig a hárfa húrjain, és sokszínű dallamot csalnak ki belőlük. Minden szív leírhatatlan örömmámorban úszik, és minden száj hálás dicséretre nyílik: „Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által, és tett minket királyokká és papokká az Ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké!” (Jel 1:5–6).

A Szent Város a megváltottak elé tárul. Jézus szélesre tárja gyöngykapuit. Az igazság megtartói belépnek rajtuk, és megpillantják az Édent, az ártatlan Ádám otthonát. Halandó fül által soha nem hallott hangon e szavak hallatszanak: „Küzdelmetek véget ért.” „Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.”

Ekkor teljesedik az az ima, amelyet a Megváltó tanítványaiért mondott: „Akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek.” Krisztus az Atya elé, „az Ő dicsősége elé” állítja „feddhetetlenségben nagy örömmel” (Jud 24) azokat, akiket vérén vásárolt meg, és ezt mondja: „Imhol vagyok én és a fiak, kiket Te adtál nekem.” „Akiket nékem adtál, megőrizém.” A megváltó szeretet csodái ezek! Mily mámoros örömet hoz az az óra, amikor az örökkévalóság Atyja a megváltottakra tekintve meglátja saját képmását, amikor a bűn torzítása megszűnik, rontása elmúlik, és az ember újra összhangba kerül Istennel.

Jézus leírhatatlan szeretettel köszönti hűséges gyermekeit „Uruk örömében”. A Megváltó boldog, hogy a dicsőség országában láthatja a gyötrelme és megaláztatása árán megmentett lelkeket. Az üdvözültek osztoznak örömében, amikor a szentek között észreveszik azokat, akik imáik, fáradozásuk, szeretetük és áldozatuk nyomán tértek Krisztushoz. A fenséges fehér trón köré gyűlve kimondhatatlan öröm tölti el szívüket, amikor meglátják azokat, akiket ők vezettek Krisztushoz. Látják, hogy e hívők is megnyertek másokat, és az ő gyümölcsük is újakat. Mindnyájan révbe jutottak. Koronájukat Jézus lábához teszik, és dicsérik Őt a végtelen örökkévalóságon át.

Amikor Jézus Isten városában fogadja a megváltottakat, elragadtatott ujjongás zeng át a légen. A két Ádám találkozik. Isten Fia kitárt karral fogadja az emberiség ősét, akit Ő teremtett, aki Alkotója ellen vétkezett, akinek a bűnéért a Megváltó a keresztre feszítés nyomát a testén viseli. Amikor Ádám megpillantja a durva szögek helyét, Urának nem a keblére, hanem alázattal a lábához borul, és így kiált: „Méltó, méltó a megöletett Bárány!”. A Megváltó gyengéden felemeli Ádámot, és tekintetét rég elvesztett édeni otthonára irányítja.

Ádám élete az Édenből való kiűzetés után tele volt gyötrelemmel. Minden hervadó levél, minden áldozati állat, a gyönyörű természet minden betegsége, az ember tisztaságán ejtet szennyfoltok újra meg újra bűnére emlékeztették. Mérhetetlenül mardosta a bűntudat, amikor látta a sokasodó gonoszságot, és amikor óvó szavára az volt a szemrehányó válasz, hogy ő okozta a bűnt. Csaknem ezer éven át viselte türelmes alázattal vétkének büntetését. Őszintén megbánta bűnét. Bízott a megígért Megváltó érdemeiben, és a feltámadás reménységével halt meg. Isten Fia jóvá tette az ember kudarcát és bukását. Jézus engesztelő szolgálata nyomán Ádám visszakapja korábbi birodalmát. Ádám elragadtatással tekint a fákra, amelyekben egykor gyönyörködött. Ártatlan és boldog korában ő szedte le róluk a gyümölcsöt. Látja a szőlőt, amelyet ő ápolt, a virágokat, amelyeket egykor oly szívesen gondozott. Értelme felfogja, hogy valóság az, amit lát; hogy ez a kert valóban a helyreállított Éden, amely pompásabb most, mint amikor elvesztette. A Megváltó az élet fájához vezeti. Szakít pompás gyümölcséből, és Ádámnak nyújtja. Ádám körülnéz, és az Édenben meglátja üdvözült családjának sok-sok tagját. Csillogó koronáját Jézus lábához teszi, és keblére borulva átöleli. Majd megérinti az aranyhárfát, és győzelmes énekét visszhangozza a mennybolt: „Méltó, méltó, méltó a Bárány, aki megöletett, és újra él!” Ádám családja átveszi a hangot. Koronájukat a Megváltó lábához teszik, és térdet hajtva imádják Őt. E megbékülésnek tanúi azok az angyalok, akik sírtak Ádám bukásán, és örültek, amikor a feltámadt Jézus – megnyitva a nevében hívők sírját – viszszatért a mennybe. Látva, hogy most a megváltás munkája lezárult, az angyalok is dicsénekbe kezdenek.

A trón a kristálytengerre néz, amely az Istentől rásugárzó dicsőségben mintha tűzben égő üvegből lenne. A tengeren sorakoznak fel azok, akik diadalmaskodtak „a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán”. A száznegyvennégyezer a Báránnyal a Sion-hegyén áll, kezükben az „Istennek hárfái”, és a „hárfások szava”, „akik az ő hárfájukkal hárfáznak”, olyan, mint a sok víz zúgása és nagy mennydörgés hangja. A trón előtt „új éneket” énekelnek, amelyet a száznegyvennégyezren kívül senki más nem tanulhat meg. Ez Mózes éneke és a Bárányé – a szabadulás éneke. Ezt az éneket csak a száznegyvennégyezer tudja megtanulni, mert ez tapasztalatuk éneke – olyan tapasztalaté, amilyen senki másnak soha nem volt. „Ezek azok, akik követik a Bárányt valahová megy.” Krisztus a földről, az élők közül ragadta el őket, és ők „Istennek és a Báránynak zsengéi” (Jel 15:2–3; 14:1–5). „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból.” Olyan nyomorúságot viseltek el, amilyen nem volt, amióta nép kezdett lenni. Kiállták Jákób éjszakájának gyötrelmeit, és közbenjáró nélkül álltak meg az utolsó csapások idején. De megszabadultak, mert „megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében”. „Szájukban nem találtatott álnokság, mert... feddhetetlenek” Isten előtt. „Ezért vannak az Isten királyi széke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában; és aki a királyi széken ül, kiterjeszti sátorát felettük.” Az éhség és a ragály a szemük láttára tette a földet pusztasággá. A nap nagy hőséggel perzselte az embereket. Ők is szenvedtek, éheztek, szomjaztak. De „nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet” (Jel 7:14–17). A Megváltó minden korszakban a megpróbáltatás iskolájában nevelte és fegyelmezte választottait. Keskeny ösvényen jártak, és megtisztultak a szenvedések kohójában. Jézusért elviseltek támadást, gyűlöletet, rágalmat. Harcok és fájdalmak árán is követték Megváltójukat. Megtagadták önmagukat, és keserves csalódásokban volt részük. Fájó élményeikből megismerték a bűn utálatosságát, hatalmát, terhét, keservét, és meggyűlölték a bűnt. Annak a végtelen áldozatnak a tudata, amelyet a menny gyógyulásukért hozott, szégyennel tölti el őket. Isten iránt pedig olyan hálával és dicsőítéssel telik meg a szívük, ami az el nem bukott lények számára érthetetlen. Mélységesen szeretnek, mert Isten sok bűnt bocsátott meg nekik. Akik osztoztak Krisztus szenvedésében, azok részesülhetnek dicsőségében is. Isten örökösei padlásszobákból, kunyhókból, börtönökből, vesztőhelyekről, hegyekről és pusztaságokból, a föld barlangjaiból, a tenger üregeiből jönnek elő. A földön „nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve” jártak. Milliók szálltak meggyalázva a sírba, mert állhatatosan elutasították Sátán megtévesztő követeléseit. Földi bíróságok a legelvetemedettebb bűnözőknek nevezték őket. De most „Isten (a) Bíró” (Zsolt 50:6), és a földi döntések visszájukra fordultak. „Népe gyalázatát (az Úr) eltávolítja” (Ésa 25:8). „Hívják őket szent népnek, az Úr megváltottainak.” Isten „ékességet” ad nekik „a hamu helyett, örömnek kenetét a gyász helyett, dicsőségnek palástját a csüggedt lélek helyett” (Ésa 62:12; 61:3). Nem lesznek többé gyengék, lesújtottak, legyőzöttek és elnyomottak. Most már mindig az Úrral lesznek. A föld legnagyobb méltóságai nem viseltek gazdagabb öltözéket annál, mint amilyenben ők állnak a trón előtt. Földi uralkodók homlokára soha nem helyeztek olyan tündöklő fejéket, amilyen az ő fejüket koronázza. Örökre vége szakad a fájdalomnak és a sírásnak. A dicsőség királya letöröl arcukról minden könnyet. Nem lesz többé semmi ok a bánatra. A megváltottak pálmaágat lengetve dicséneket zengenek, tisztán, szépen és harmonikusan. Mindenki énekelni kezd, mígnem az egész mennyet betölti a himnusz: „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül, és a Bárányé!”. A menny összes lakója e hálaénekkel válaszol: „Ámen: áldás és dicsőség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek mind örökkön örökké” (Jel 7:10, 12). Ebben az életben csak ízlelgetjük a megváltás csodáit. Véges elménkkel mélységesen elgondolkozhatunk azon a szégyenen és dicsőségen, életen és halálon, igazságon és irgalmasságon, amely a kereszten találkozott, de a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudjuk teljesen felfogni, mit is jelent. A megváltó szeretet hosszúságáról és szélességéről, mélységéről és magasságáról csak némi fogalmat alkothatunk. Amikor a megváltottak úgy látnak, amint Isten látja őket, és úgy ismernek, ahogy Isten ismeri őket, akkor sem fogják teljesen megérteni ezt a szeretetet. De az örök korszakokon át újabb és újabb igazságok tárulkoznak ki a csodálkozó és elragadtatott értelem előtt. Amikor földi bajok, fájdalmak és kísértések elmúlnak, és okai is megszűnnek, Isten népe még akkor is tisztán és világosan fogja tudni, hogy mi volt megváltásának ára.

Az egész örökkévalóságban Krisztus keresztjét tanulmányozzák a megváltottak, és erről énekelnek. A megdicsőült Krisztusban a megfeszített Krisztust fogják látni. Soha nem felejtik el, hogy Ő, aki hatalmával teremtette és fenntartotta a roppant tér megszámlálhatatlan világát, Isten szeretett Fia, a menny Felsége, akit kérubok és fénylő szeráfok gyönyörűséggel imádnak, megalázta magát, hogy felemelhesse az elbukott embert; hogy a bűn átkát és szégyenét, Atyja arcának elrejtőzését viselte, mígnem az elveszett világ szenvedése meghasította szívét, és kioltotta életét a Golgota keresztjén. A világegyetem örökké csodálni és imádni fogja Alkotóját, minden sors Bíráját, aki az ember iránti szeretetből letette dicsőségét, és megalázta magát. Amikor az üdvözültek Megváltójukra néznek, és arcán meglátják az Atya örök dicsőségét; amikor trónjára tekintenek, amely öröktől fogva mindörökké létezik, és felfogják, hogy országának soha nem lesz vége, lelkesen énekelni kezdenek: „Méltó, méltó a Bárány, akit megöltek, és aki megváltott minket Istennek a maga végtelenül drága vérén!”.

A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas és felemelt trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: „Mi Atyánk”. Látni fogjuk, hogy az, akinek bölcsessége végtelen, csak Fiának odaáldozásával válthatott meg minket. De a Megváltót ezért az áldozatért kárpótolja a megváltott, szent, boldog és halhatatlan lényekkel benépesült föld. Annak a küzdelemnek az eredményeként, amelyet a Megváltó a sötétség hatalmaival vívott, a megváltottak boldogsága növelni fogja Isten dicsőségét az örökkévalóságon át. Egyetlen léleknek oly nagy értéke van, hogy az Atya elfogadja az érte fizetett árat. Krisztus is boldogan nézi mérhetetlen áldozatának gyümölcseit.