5. Wiclif János

A reformáció előtt voltak olyan idők, amikor a Bibliának csak nagyon kevés példánya létezett, de Isten nem engedte, hogy mindegyik elvesszen. Az igazságot nem lehetett örökre véka alá rejteni. Isten az élet Igéjéről éppolyan könnyen le tudta törni a bilincseket, mint a börtönök vaskapuiról a reteszeket, hogy kitárva őket kiszabadítsa szolgáit. Európa különböző országaiban Isten Lelke arra indított embereket, hogy az igazságot mint elrejtett kincset keressék. Figyelmük gondviselésszerűen a Szentírásra terelődött, és feszült érdeklődéssel tanulmányozták a szent iratokat. Készek voltak elfogadni a világosságot, bármi legyen is az ára. Bár nem láttak mindent világosan, de felismertek sok, régen eltemetett igazságot. A menny követeiként elindultak, hogy szétszaggassák a tévelygés és a babona láncait, és felszólítsák a régóta fogságban sínylődőket, hogy vívják ki maguknak a szabadságot.

Isten Igéje hosszú századokon át lepecsételt könyv volt, és – a valdensek bibliafordítását kivéve – csak az iskolázottak által ismert nyelveken szólalt meg. De eljött az idő, amikor más népekhez is eljutott az anyanyelvükre lefordított Szentírás. A világ túljutott az éjfélen. A sötétség órái múlóban voltak, és számos országban feltűntek a közelgő hajnal előjelei.

A XIV. században Angliában felkelt „a reformáció hajnalcsillaga”. Wiclif János nemcsak az angliai, hanem az egész keresztény világ reformációjának előhírnöke volt. Róma elleni súlyos tiltakozását nem lehetett többé elhallgattatni. E tiltakozás olyan harc megindítója volt, amely emberek, egyházak és népek egyenjogúsítását eredményezte.

Wiclif sokrétű műveltségre tett szert. Számára az Úr félelme volt a bölcsesség kezdete. A főiskolán kegyes életéről, rendkívüli képességeiről és tudományos felkészültségéről egyaránt ismert volt. Tudásszomja arra ösztönözte, hogy megismerkedjen a tudomány minden ágával. Jártas volt a skolasztikus filozófiában, az egyházi szabályokban és a polgárjogban, különösen saját hazája törvényeiben. Későbbi munkájában megmutatkozott, hogy milyen értékes volt fiatalkori tanulása. Kora spekulatív bölcseletének alapos ismerete képessé tette arra, hogy e bölcselet tévedéseit leleplezze. A nemzeti és egyházi jogban való jártassága pedig felkészítette a polgári és vallási szabadságért vívott nagy küzdelemre. Tudta forgatni az Isten Igéjéből vett fegyvereket. Az iskolában megtanulta azt is, hogyan fegyelmezze értelmét. De ismerte a teológusok mesterkedéseit is. Lángelméje, sokoldalú és alapos tudása tiszteletet ébresztett mind barátban, mind ellenségben. Követői megelégedéssel látták, hogy hős elöljárójuk a legkiválóbb a nemzet vezető egyéniségei között. Ellenségei pedig nem vethettek árnyat a reform ügyére védelmezője tudatlanságának és gyengeségének kipellengérezésével.

Wiclif már főiskolai hallgató korában tanulmányozni kezdte a Szentírást. Azokban a régi időkben, amikor a Biblia csak az ókori nyelveken volt olvasható, csak a tanult emberek találhatták meg az utat az igazság forrásához, amely el volt zárva a tanulatlan néprétegek előtt. Így az út már elkészült Wiclif későbbi reformátori munkája számára. Művelt emberek tanulmányozták Isten Igéjét, és megismerték a benne kinyilatkoztatott nagy igazságot, hogy Isten kegyelme ingyen van. Tanításaik nyomán az igazság elterjedt, és sokan eljutottak az élő kinyilatkoztatásokhoz.

Amikor Wiclif figyelme a Szentírásra terelődött, azzal az alapossággal kezdte kutatni, amellyel korábban az iskolai műveltséget is elsajátította. Addigi nagy hiányérzetét sem iskolai tanulmányai, sem az egyház tanításai nem tudták kielégíteni. Isten Igéjében találta meg azt, amit korábban hiába keresett. Meglátta a benne kinyilatkoztatott megváltási tervet, és felismerte, hogy az ember egyedüli közbenjárója Krisztus. Az Ő szolgálatára szentelte életét, és elhatározta, hogy hirdetni fogja azokat az igazságokat, amelyeket felismert.

A későbbi reformátorokhoz hasonlóan Wiclif, amikor munkáját elkezdte, nem is sejtette, hogy ez az út hová vezet. Nem tudatosan helyezkedett szembe Rómával, de az igazság iránti szeretete elkerülhetetlenül szembeállította a tévedéssel. Minél világosabban látta a pápaság tévedéseit, annál buzgóbban tanította a Biblia igazságait. Felismerte, hogy Róma felcserélte Isten Igéjét az emberi hagyományokkal. Bátran ráolvasta a papságra a Szentírás száműzését. Követelte, hogy adják a nép kezébe a Bibliát, és állítsák vissza tekintélyét az egyházban. Wiclif tehetséges, buzgó tanító és ékes beszédű prédikátor volt. Mindennapi élete szemléltette azokat az igazságokat, amelyeket prédikált. Szentírás-ismeretével, érvelésének meggyőző erejével, tiszta életével, törhetetlen bátorságával és rendíthetetlen becsületességével megnyerte az emberek tiszteletét és bizalmát. Sokan, amikor észrevették a római egyház gonoszságát, elégedetlenek lettek addigi vallásukkal, és leplezetlen örömmel üdvözölték a Wiclif által feltárt igazságokat. A pápa vezető embereit pedig elöntötte a harag, amikor észrevették, hogy e reformátor befolyása túlszárnyalja az övékét.

Wiclif hamar felismerte a tévelygést, és rettenthetetlenül tiltakozott a Róma tekintélyével szentesített sok-sok visszaélés ellen. Amíg a király lelkésze volt, bátran állást foglalt az olyan adó fizetése ellen, amelyet a pápa követelt az angol királytól. Wiclif kimutatta, hogy mind a józan ész, mind pedig a kinyilatkoztatás ellenzi a pápának világi uralkodók feletti vélt hatalmát. A pápa követelései nagy felháborodást keltettek. Wiclif tanításai befolyásolták a nemzet irányítóit. A király és a nemesek közösen tiltakoztak a pápa földi hatalomra tartott igénye ellen, és nem voltak hajlandók neki adót fizetni. Ezzel súlyosan megnyirbálták a pápa angliai főhatalmát.

Egy másik visszatetsző dolog, ami ellen a reformátor hosszú és elszánt harcot vívott, a kolduló szerzetesek rendje volt. Ezek a barátok elözönlötték Angliát, és károsan befolyásolták az ország fejlődését és virágzását. Létezésük rányomta sorvasztó bélyegét mind az iparra, mind a művelődésre, mind pedig az erkölcsre. A szerzetesek semmittevése és koldulása nemcsak kiszipolyozta a nép erőforrásait, hanem a hasznos munka lebecsülését is maga után vonta. Az ifjúságot megmételyezte és megrontotta. A szerzetesek befolyására sokan kolostorba vonultak, nemcsak szüleik beleegyezése nélkül, hanem tudtuk nélkül, sőt parancsuk ellenére is. Az egyik korai római egyházatya, a szerzetesi rendszer követeléseit a gyermeki szeretet és kötelesség követelményei fölé helyezve kijelentette: „Még ha atyád sírva az ajtód előtt feküdne is, és ha anyád a testére mutatna, amely hordott téged és az emlőkre, amelyek szoptattak, te akkor is taposd el szüleidet, és haladéktalanul kövesd Krisztust!” „E szörnyű embertelenség – ahogy Luther később jellemezte –, amely inkább a farkast és a zsarnokot jellemzi, mintsem a keresztény embert”, – a gyermekek szívét megkeményítette szüleikkel szemben. 1 A pápai vezetők a régi farizeusokhoz hasonlóan így hatástalanították hagyományaikkal Isten parancsát. Otthonokat dúltak fel, és szülőket fosztották meg gyermekeiktől.

Még az egyetemi hallgatókat is megtévesztették a szerzetesek alakoskodásai. Rávették őket, hogy lépjenek be rendjükbe. Később sokan megbánták ezt a lépést, látva, hogy elrontották életüket, és megszomorították szüleiket. De ha egyszer már csapdába estek, képtelenek voltak szabadságukat visszaszerezni. Sok szülő, félve a szerzetesek befolyásától, nem volt hajlandó fiát egyetemre küldeni. Feltűnően lecsökkent a nagy művelődési központok hallgatóinak száma. Az iskolák sorvadoztak, és eluralkodott a tudatlanság.

A pápa ezeket a szerzeteseket felhatalmazta a gyóntatásra és a bűnök megbocsátására. Ez nagy baj forrása lett. Ezek a barátok nyereségvágyból olyan készségesen adtak feloldozást, hogy mindenféle bűnöző hozzájuk folyamodott. Ennek pedig súlyos következményei lettek: a bűnözés elhatalmasodott. A kolduló barátok – elnézve a betegek és a szegények szenvedését – a nyomorúság enyhítésére hivatott adományokat maguknak tartották meg. Fenyegetésekkel követelték a nép alamizsnáit, és kárhoztatták azok istentelenségét, akik rendjüktől megtagadták az adományokat. A szerzetesek vagyona – szegénységi fogadalmuk ellenére – egyre nőtt. Fényűző építményeik és dúslakodó asztalaik még nyilvánvalóbbá tették a nemzet fokozódó szegénységét. S míg ők bővölködtek és szórakoztak, maguk helyett tudatlan embereket küldtek a néphez. Ők csodálatos meséket, legendákat és tréfákat tudtak mondani az emberek szórakoztatására, és hallgatóik még alaposabban a hálójukba kerültek. A barátok pedig továbbra is kezükben tartották a babonás tömegeket. Elhitették velük, hogy vallási kötelességük csupán a pápa főhatalmának elismeréséből, a szentek imádásából és a szerzetesek megajándékozásából áll. Ez elég ahhoz, hogy helyük legyen a mennyben.

Művelt és kegyes emberek hiába próbálták megreformálni ezeket a szerzetesrendeket. A tisztábban látó Wiclif azonban a baj gyökerére tapintott, amikor kijelentette, hogy maga a rendszer rossz, és azt kell megszüntetni. Az emberek kezdtek vitatkozni és kérdezősködni. Miközben a szerzetesek járták az országot, és árulták a pápa bocsánatát, sokan kételkedtek a bűnbocsánat pénzen való megvásárlásának lehetőségében. Megkérdezték, hogy vajon ne Istentől kérjenek-e inkább bocsánatot, mint a római pápától. 2 Nem kevés volt azoknak a száma, akiket aggasztott a szerzetesek telhetetlensége, kielégíthetetlennek látszó kapzsisága. „Róma szerzetesei és papjai szétrágnak bennünket, mint a rák – mondták. – Istennek meg kell szabadítania minket, különben a nép elpusztul.”3 Ezek a kolduló barátok – hogy leplezzék kapzsiságukat – azt állították, hogy a Megváltó példáját követik, hiszen Jézus és tanítványai is a nép alamizsnáiból éltek. Állításukkal saját ügyüknek ártottak, mert hatásukra sokan a Bibliához fordultak – amit Róma a legkevésbé akart –, hogy megtudják, mi az igazság. Az emberek figyelme az igazság forrására terelődött, amelyet Róma szeretett volna elrejteni.

Wiclif tanulmányokat írt és adott ki a szerzetesek ellen; nem annyira azért, hogy vitába bocsátkozzék velük, hanem hogy felhívja az emberek figyelmét a Biblia tanításaira és Szerzőjére. A bűnök megbocsátására és az egyházi kiközösítésre a pápának sincs több joga, mint az egyszerű papoknak – mondta –, és tulajdonképpen senkit sem lehet kiközösíteni, csak azt, aki magára vonta Isten ítéletét. Ennél hatásosabb módszert nem is választhatott volna a pápa által emelt lelki és földi hatalom mamutépítményének megdöntésére, amely milliók lelkét és testét tartotta fogva.

Wiclifnek újra meg kellett védenie az angol korona jogait Róma túlkapásai ellen. Királyi követként két évet töltött Németalföldön, hogy a pápa megbízottaival tanácskozzék. Itt kapcsolatba került francia, olasz és spanyol egyházi személyekkel, és alkalma nyílt a kulisszák mögé nézni. Sok mindent megtudott, ami Angliában rejtve maradt volna előtte. Tudomást szerzett sok olyan dologról, ami segítségére volt későbbi munkájában. A pápai udvar e képviselői útján képet kapott a papi kormányszervezet valódi jellegéről és céljairól. Amikor visszatért Angliába, még nyíltabban és buzgóbban hangoztatta korábbi tanításait. Kimondta, hogy Róma istenei: a kapzsiság, a hivalkodás és a megtévesztés.

Egyik tanulmányában azt mondta a pápáról és adószedőiről: „Megfosztják szegényeinket a megélhetéstől, és évente sok ezer márkát vesznek el a király pénzéből szentségekre és lelki dolgokra. Ez pedig átkozott eretnekség, amelyet az egész kereszténységgel jóváhagyatott, fenntartva a szentségárulást. Ha királyságunknak egy hatalmas arany hegye lenne, és e gőgös világi pap pénzbeszedőjén kívül soha senki más nem venne el belőle, akkor is idővel elfogyna a hegy, mert ez az ember minden pénzt kihord országunkból, és nem küld vissza semmit, csupán Isten átkát a szentségárulásért.” 4

Röviddel Angliába való visszatérése után Wiclif megkapta a királytól a lutterworth-i parókiát. Ez azt bizonyította, hogy legalább a király nem neheztel rá nyílt beszédéért. Wiclif befolyása érezhető volt az udvar intézkedéseiben, valamint a nemzeti meggyőződés formálódásában.

A pápa nemsokára szórni kezdte rá villámait. Három bullát küldött Angliába – az egyetemnek, a királynak és a főpapoknak –, amelyekben megparancsolta, hogy azonnal és ellentmondást nem tűrve hallgattassák el az eretnekség tanítóját. 5 A bullák megérkezése előtt azonban az ügybuzgó püspökök kihallgatásra maguk elé rendelték Wiclifet. A birodalom legtekintélyesebb fejedelmei közül ketten elkísérték a törvényszékre. A nép, amely körülvette az épületet, berontott, és annyira megfélemlítette a bírákat, hogy az eljárást egy időre felfüggesztették, és Wiclifet békében elengedték. Nem sokkal később az idős III. Edward, akit a főpapok a reformátor ellen próbáltak befolyásolni, meghalt, és Wiclif korábbi pártfogója lett a birodalom uralkodója.

A pápai bullák azonban egész Angliát az eretnek letartóztatására és bebörtönzésére kötelezték. Ezek az intézkedések egyenesen a máglya felé mutattak. Biztosnak látszott, hogy Wiclif nemsokára áldozatul esik Róma boszszújának. De aki valamikor ezt mondta: „Ne félj... én pajzsod vagyok” (1Móz 15:1), ismét kinyújtotta kezét, hogy megvédje szolgáját. Valaki meghalt, de nem a reformátor, hanem a pápa, aki megparancsolta elpusztítását. XI. Gergely halt meg, és a Wiclif ügyének tárgyalására összegyűlt egyházi személyek szétszéledtek.

A gondviselő Isten irányította továbbra is az eseményeket, és lehetővé tette a reformáció terjedését. Gergely halálát két rivális pápa megválasztása követte. Most két – állítólag csalatkozhatatlan – vitatkozó hatalmasság követelt engedelmességet. 6 Mindkettő arra szólította a kegyes híveket, hogy segítsenek neki a másik elleni háborúban. Követeléseiknek az ellenségeik elleni rettenetes egyházi átokkal és támogatóik mennyei megjutalmazásának ígéretével akartak érvényt szerezni. Ez az eset nagyon meggyengítette a pápaság tekintélyét. A versengő pártok minden energiájukkal egymást támadták, így Wiclifnek egy ideig békét hagytak. Egyházi átkok és vádaskodások röpködtek egyik pápától a másikig, és az ellenfelek vérontással adtak súlyt ellentétes követeléseiknek. Bűnök és botrányok özöne árasztotta el az egyházat. Ezalatt a reformátor a lutterworth-i parókia csendes magányában szorgalmasan fáradozott azon, hogy az emberek figyelmét a vitatkozó pápákról Jézusra, a Béke Fejedelmére irányítsa.

A skizma a vele járó viszályokkal és romlottsággal, amely a népnek megmutatta, milyen is a pápaság, előkészítette a reformáció útját. Wiclif egy tanulmányában, amelyet „On the Schism of the Popes” (A pápák szakadása) címmel adott ki, arra kérte a népet, hogy ítélje meg, vajon nem igazat monde ez a két pap, amikor egyik a másikat kárhoztatja és antikrisztusnak nevezi. „Isten nem tűrhette tovább – mondta –, hogy az ördög csak egy ilyen papon uralkodjék, hanem ... megosztást támasztott kettőjük között, hogy az emberek Krisztus nevében a kettőt könnyebben legyőzhessék.” 7

Wiclif – Mesteréhez hasonlóan – a szegényeknek prédikálta az evangéliumot. Nem elégedett meg azzal, hogy a világosságot csupán lutterworth-i parókiájának egyszerű családjai között hintse el. Azt akarta, hogy eljusson Anglia minden részébe. Ennek megvalósítására megszervezett egy prédikátorokból – egyszerű, istenfélő emberekből – álló testületet, akik szerették az igazságot, és semmire sem vágytak úgy, mint arra, hogy terjesszék. Ezek az emberek mindenhová elmentek. Tanítottak a piactereken, a nagyvárosok utcáin és a vidéki dűlőutakon. Felkeresték az időseket, a betegeket és a szegényeket. Elmondták nekik Isten kegyelmének örömhírét.

Wiclif, mint az oxfordi egyetem teológiaprofesszora, Isten Igéjét az egyetem tantermeiben is prédikálta. Olyan lelkiismeretesen mutatta be az igazságot tanítványainak, hogy „az evangélium doktora” címet kapta. Életének fő munkája a Szentírás angol nyelvre való lefordítása volt. Egyik művében, amelynek címe: „On the Truth and Meaning of the Scripture” (A Szentírás igazsága és jelentősége), beszámolt szándékáról, a Szentírás lefordításáról. Azt akarta, hogy Angliában mindenki anyanyelvén olvashasson Isten csodálatos tetteiről.

Munkája azonban hirtelen megszakadt. Bár még hatvanéves sem volt, a szakadatlan erőfeszítés, tanulás és ellenségeinek támadásai megviselték erejét, és idő előtt megöregedett. Súlyos betegség támadta meg. Betegségének híre nagyon megörvendeztette a szerzeteseket. Azt gondolták, hogy Wiclif keservesen meg fogja bánni az egyház ellen elkövetett bűnt, és siettek szobájába, hogy meghallgassák bűnvallomását. A négy szerzetesrend képviselői négy civil rendőrrel együtt a haldoklónak hitt ember köré gyűltek. „A sír szélén állsz – mondták. – Bánd meg hibáidat, és vonj vissza előttünk mindent, amit ellenünk mondtál!” A reformátor csendben figyelt; kérte ápolóját, ültesse fel. Majd higgadtan nézve azokat, akik azt várták, hogy tanait visszavonja, megszólalt határozott, erős hangon, amely már oly sokszor megremegtette őket: „Nem halok meg, hanem élni fogok, és újra közhírré teszem a szerzetesek gonosz cselekedeteit.” 8 A szerzetesek elképedve és megszégyenülve kisiettek a szobából.

Wiclif szavai valóra váltak. Életben maradt, hogy honfitársai kezébe adja a leghatásosabb fegyvert Róma ellen: a Bibliát, amely az emberek felszabadításának, felvilágosításának és evangélizálásának a mennyei eszköze. Wiclif munkáját számos nagy akadály fékezte. Betegségek terhét hordozta, és tudta, hogy már csak néhány évet dolgozhat. Látta a támadásokat, amelyekkel szembe kell szállnia, de Isten Igéjének ígéretei bátorították, és rettenthetetlenül ment előre. Ezt a tapasztalatokban gazdag embert a gondviselő Isten megőrizte szellemi képességeinek teljében, és alkalmassá tette arra a munkára, amely főműve volt. Míg az egész keresztény világ forrongott, a reformátor lutterworth-i parókiáján – ügyet sem vetve a kívül tomboló viharra – belevetette magát a munkába, amelyet vállalt.

A munka – a Biblia első angol nyelvű fordítása – végül elkészült. Isten Igéje kitárulkozott Anglia népe előtt. A reformátor nem félt már sem börtöntől, sem a máglyától. Olyan világosságot adott az angol nép kezébe, amelynek soha nem szabad kialudnia. Azzal, hogy a Bibliát honfitársainak adta, többet tett a tudatlanság és a bűn béklyóinak széttöréséért, országának felszabadításáért és felemeléséért, mint amit a csatatereken aratott legdicsőbb győzelmek tettek.

Mivel a könyvnyomtatás még ismeretlen volt, csak lassú és fárasztó munkával készültek a Biblia másolatai. Oly nagy volt az érdeklődés a könyv iránt, hogy sokan szívesen vállalták másolását. Még így is csak nehezen tudták kielégíteni az igényeket. Egyik-másik gazdagabb megrendelő az egész Bibliát akarta. Mások csak egy-egy részt vettek meg. Sok esetben több család közösen vásárolt egy példányt. Wiclif Bibliája tehát csakhamar utat talált az emberek otthonába.

A Szentírás a józan észre hatott, és kigyógyította az embereket a pápai dogmák iránti passzív engedelmességből. Wiclif ekkor a protestantizmus tanításait hirdette: az üdvösség a Krisztusba vetett hit gyümölcse, és egyedül a Szentírás tévedhetetlen. A prédikátorok, akiket ő maga küldött, terjesztették a Bibliát a reformátor írásaival együtt, mégpedig olyan eredményesen, hogy az új hitet Anglia lakosságának majdnem a fele elfogadta.

A Szentírás megjelenése rémületet keltett az egyház hatalmasságaiban. De Wiclifnél hatalmasabb erővel találták szembe magukat, amely ellen saját fegyvereikkel nem sokra mentek. Angliában ekkor még semmiféle törvény nem tiltotta a Bibliát, mert soha azelőtt nem jelent meg a nép nyelvén. Később életbe léptettek és szigorúan érvényesítettek ilyen törvényeket. Közben – a papok erőfeszítései ellenére is – egy ideig alkalom nyílt Isten Igéjének terjesztésére.

A pápa vezető emberei ismét a reformátor elhallgattatását tervezték. Egymás után háromszor idézték törvény elé, de minden eredmény nélkül. Először egy püspöki zsinat eretneknek nyilvánította Wiclif írásait; és megnyerve maguknak a fiatal királyt, II. Richárdot, kieszközöltek egy olyan királyi rendeletet, amely a kárhoztatott tanok védelmezőit mind börtönre ítélte.

Wiclif a parlamenthez fellebbezett. Bátran emelt vádat a papi kormányszervezet ellen a nemzeti tanács előtt, és az egyház által szentesített visszaélések dolgában reformot követelt. Meggyőző erővel rajzolta meg a Szentszék jogtalan uralmát és romlottságát. Ellenségei zavarba jöttek. Wiclif barátai és párthívei meghódolásra kényszerültek, és várható volt, hogy a barátait elvesztő, magára maradt idős reformátor is meghajol a korona és a püspöksüveg együttes tekintélye előtt. Ehelyett azonban a katolikusok szenvedtek vereséget. Az országgyűlés, amelyet felrázott Wiclif lelkesítő felhívása, hatálytalanította az üldöző rendeletet, és a reformátor ismét szabad volt. Harmadszor is törvény elé állították; ezúttal a birodalom legmagasabb egyházi bírósága elé, amely nem kegyelmezett az eretnekségnek. A katolikusok azt gondolták, hogy Róma most végre diadalmaskodni fog, és a reformátor munkájának megálljt parancsol. Ha szándékukat meg tudják valósítani, Wiclif kénytelen lesz megtagadni tanait, vagy a törvényszékről egyenesen a máglyára vezet az útja.

Wiclif azonban nem hátrált meg. Nem akart alakoskodni. Bátran kitartott tanai mellett, és visszautasította üldözői vádjait. Nem gondolt saját helyzetére. Hallgatóit a mennyei törvényszék előtt látta, és álokoskodásaikat és megtévesztéseiket az örökkévaló igazság mérlegén. A tanácskozóteremben érezni lehetett a Szentlélek erejét. Isten foglyul ejtette a hallgatók lelkét, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Az Úr tegezéből lövellő nyílként hasítottak szívükbe a reformátor szavai. Az eretnekség vádját, amit felhoztak ellene, meggyőző erővel visszafordította vádolóira. Azt kérdezte tőlük, hogyan merik terjeszteni a tévedéseket? Nyereségért áruba bocsátani Isten kegyelmét?!

„Mit gondoltok – mondta végül –, kivel harcoltok? A sír szélén álló öregemberrel? Nem! Az igazsággal – azzal az igazsággal, amely erősebb nálatok, és le fog győzni titeket.” 9 E szavakkal hagyta ott a zsinatot. Egyetlen ellenfele sem próbálta útját állni.

Wiclif munkája már csaknem véget ért. Az igazság zászlaja, amelyet oly sokáig hordozott, már-már kihullott a kezéből. De még egyszer bizonyságot kellett tennie az evangéliumról. Az igazságnak pontosan a tévelygés birodalmának erődjéből kellett megszólalnia. Wiclifet Rómába, a pápai ítélőszék elé idézték, amely oly sokszor ontotta a szentek vérét. Tudta, milyen veszély fenyegeti, mégis engedelmeskedett volna az idézésnek, ha egy szélütés nem tette volna lehetetlenné utazását. Bár hangja nem volt hallható Rómában, de levél útján szólhatott. Elhatározta, hogy élni fog ezzel a lehetőséggel. Parókiájáról a reformátor levelet írt a pápának, amelyben tisztelettudó hangon és keresztény szellemben, de élesen megrótta a Szentszék fényűzését és hivalkodását.

„Végtelenül örülök – írta –, hogy minden ember előtt, de különösen Róma püspöke előtt bizonyságot tehetek hitemről; s mivel azt józannak és igaznak tartom, feltételezem, hogy ő azt a legnagyobb készséggel jóvá fogja hagyni, ha pedig tévedés, helyesbíti.

Mindenekelőtt hiszem, hogy Krisztus evangéliuma azonos Isten teljes törvényével... Hiszem és vallom, hogy Róma püspökét, mivel ő Krisztus helytartója itt a földön, mindenkinél jobban köti az evangéliumban foglalt törvény. Krisztus tanítványai között a nagyság nem a földi méltóságban vagy a dicsőségben állt, hanem Krisztus életének és magatartásának pontos követésében... Krisztus földi élete idején nagyon szegény volt. Megvetett és elutasított minden földi hatalmat és dicsőséget...

A hívő ember csak annyiban követheti a pápát vagy bármelyik szentet, amennyiben azok az Úr Jézus Krisztust követik. Mivel Péter és a Zebedeus fiúk akkor, amikor Krisztus intelmei ellenére földi dicsőséget kívántak, vétkeztek, e tévelygésükben nem szabad őket követni...

A pápának minden földi hatalmat és uralmat a világi hatalmakra kell hagynia, és hatékonyan kell erre befolyásolnia és intenie az egész papságot, mert Krisztus és apostolai is így tettek. Ezért, ha e dolgok bármelyikében hibáztam, a legalázatosabban alávetem magam a büntetésnek, még a halálnak is, ha a szükség úgy kívánja. Ha a magam személyével azt tehetném, amit akarok vagy szeretnék, akkor minden bizonnyal megjelennék Róma püspöke előtt; de az Úr meglátogatott, és azt mondta, hogy inkább Istennek engedelmeskedjem, mint embereknek.”

Befejezésül ezt írta: „Imádkozzunk Istenhez, indítsa arra pápánkat, VI. Urbánt, hogy – miként kezdetben tette –, úgy éljen és cselekedjen papságával együtt, mint az Úr Jézus Krisztus, hogy hatékony tanításuk nyomán mások is híven ugyanezt tehessék.” 10

Wiclif tehát bemutatta a pápának és bíborosainak Krisztus szelídségét és alázatosságát. De nemcsak nekik, hanem az egész keresztény világnak bebizonyította, hogy milyen kirívó különbség van köztük és Mesterük között, akit állítólag képviselnek.

Wiclif felkészült arra, hogy hűségéért életével kell fizetnie. A király, a pápa és a püspökök összefogtak ellene, hogy elpusztítsák. Biztosnak látszott, hogy legfeljebb még néhány hónap, és a máglyára kerül. De bátorsága rendíthetetlen volt. „Miért mondjátok azt, hogy a mártíromság dicsőségét távol kell keresni? – kérdezte. Hirdessétek Krisztus evangéliumát a gőgös főpapoknak, és ti is mártírok lesztek! Hogyan?! Éljek és hallgassak?... Soha! Jöjjön a vihar, felkészültem rá.”11

A gondviselő Isten azonban még mindig oltalmazta szolgáját. Az az ember, aki egész életében mindennapos veszélyek közepette bátran kiállt az igazságért, nem lett az igazság gyűlölőinek zsákmánya. Wiclif sohasem igyekezett elrejtőzni a veszély elől, és az Úr megoltalmazta. Most, amikor ellenségei már biztosra vették, hogy Wiclif a kezükben van, Isten nem engedte, hogy ártsanak neki. Lutterworth-i gyülekezetében, amikor éppen úrvacsorát akart osztani, szélütést kapott, és nemsokára meg is halt.

Isten jelölte ki Wiclif munkáját. Az igazság igéjét szájába adta, és őrséget állított mellé, hogy az Igazság eljuthasson a néphez. Életét és munkálkodását lehetővé tette addig, amíg le nem fektette a nagyszerű reformációs munka alapját.

Wiclif a sötét középkor homályából lépett elő. Senki nem járt előtte, akinek a munkájához igazíthatta volna reformjának rendszerét. Isten – miként Keresztelő Jánost is – különleges feladat elvégzésére hívta el. Új korszak előhírnöke volt. Az igazság, amelyet bemutatott, mégis egységes és egész, amelyet az utána következő reformátorok sem múltak felül, és amelyet egyesek még száz év múlva sem értek el. Az alap olyan széles és mély, a váz olyan szilárd és valóságos volt, hogy az utána jövőknek nem kellett rajta változtatniuk.

A Biblia volt a forrása a Wiclif által elindított nagy mozgalomnak, amely a lelkiismeret és a gondolkozás felszabadítását, és a Róma diadalszekeréhez oly sokáig hozzákötött nemzetek szabadon bocsátását célozta. A Biblia volt annak az áldásnak a forrása, amely a XIV. század óta az élet vizeként árad a korszakokon át. Wiclif szilárdan hitt abban, hogy a Szentírás Isten akaratának ihletett kinyilatkoztatása, a hit és gyakorlat hiteles szabálya. Úgy nevelték, hogy a római egyházat mennyei, csalatkozhatatlan tekintélynek tartsa, és feltétlenül tisztelje ezer éven át elfogadott tanításait és szokásait. De ő mindezektől elfordult, és Isten szent szavára figyelt. Ez volt az a tekintély, amelyet az emberekkel el akart ismertetni. Kijelentette, hogy nem a pápa által megszólaló egyház, hanem az Ige által megszólaló Isten az egyedüli igaz tekintély. Nemcsak azt tanította, hogy a Biblia Isten akaratának tökéletes kinyilatkoztatása, hanem azt is, hogy a Szentlélek a Biblia egyedüli magyarázója. Minden ember a Szentírás kutatása nyomán tudhatja meg, mi a feladata. Így az emberek figyelmét a pápáról és a római egyházról Isten Igéjére irányította.

Wiclif a legnagyobb reformátorok egyike volt. Az utána jövők kevesen értek fel hozzá műveltségben és a gondolatok tisztaságában; csak kevesen képviselték olyan szilárdan, és védték olyan bátran az igazságot, mint ő. Tiszta élet, fáradhatatlan szorgalom a tanulásban és munkában, megvesztegethetetlen becsületesség, krisztusi szeretet és hűség a szolgálatban – ez jellemezte az első reformátort, aki értelmileg sötét és erkölcsileg romlott korban született.

Wiclif jelleme a Szentírás nevelő, átalakító hatalmáról tanúskodik. A Biblia formálta olyanná, amilyen volt. Amikor az ember igyekszik megérteni a kinyilatkoztatás nagy igazságait, minden képessége megélénkül és megacélosodik. Ez az erőfeszítés csiszolja az agyat, élesíti a felfogóképességet, és éretté teszi az ítélőképességet. Nincs olyan tanulás, amely annyi nemes gondolatot, érzést és vágyat tudna ébreszteni az emberben, mint a Biblia kutatása. Ez a tanulás céltudatossá, türelmessé, bátorrá és állhatatossá tesz; csiszolja a jellemet és megszenteli a lelket. A Szentírás buzgó, áhítatos kutatása, amely közvetlen kapcsolatot teremt a végtelen Isten és a kutató ember értelme között, nagyobb, lángeszűbb gondolkodókat, nemesebb elveket valló embereket adott a világnak, mint az emberi filozófia nyújtotta legnagyszerűbb nevelés. „A Te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktat” – mondja a zsoltáríró (Zsolt 119:130).

Wiclif tanításai egy ideig még terjedtek. Követői, a lollardok, nemcsak Angliát járták be, hanem más országokat is, és hirdették az evangéliumot. Most, hogy vezérük eltávozott, a prédikátorok még nagyobb buzgósággal dolgoztak. Tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák tanításaikat. A nemesek közül is megtértek néhányan, sőt még a királyné is hívő lett. Sok helyen a nép viselkedése feltűnően megjavult, és a katolicizmus bálványimádást tükröző szimbólumait eltávolították a templomokból. Az üldözés könyörtelen vihara azonban csakhamar rátört azokra, akik a Bibliát, mint útmutatót el merték fogadni. Az angol uralkodók, akik Róma támogatásával akarták megerősíteni hatalmukat, tétovázás nélkül feláldozták a reformátorokat. Anglia történelmében először fordult elő, hogy máglyahalálra ítélték az evangélium követőit. Egyik mártírhalál a másikat követte. Az igazság megbélyegzett és megkínzott képviselői csak a seregek Urának sírhatták el panaszukat. Az egyház ellenségeiként és a birodalom árulóiként üldözve tovább prédikáltak titkos helyeken is, menedéket keresve ott, ahol tudtak: a szegények szerény otthonában, sokszor barlangok és üregek rejtekén.

A vallásos hit megromlása elleni csendes, buzgó, komoly, türelmes tiltakozás még századokon át hangzott a tomboló üldözés ellenére is. A régi idők keresztényei csak részben ismerték az igazságot, de megtanulták szeretni és követni Isten szavát, és türelmesen szenvedtek érte. Az apostoli kor tanítványaihoz hasonlóan, sokan feláldozták földi javaikat Krisztus ügyéért. Akik otthonukban maradhattak, szíves-örömest nyújtottak menedéket száműzött testvéreiknek. Amikor őket is elűzték, készségesen vállalták a száműzöttek sorsát. Igaz, hogy ezrek, megrémülve üldözőik dühétől, hitük feláldozásával vásárolták meg szabadságukat, és vezeklő öltözetben távoztak börtönükből, hogy közhírré tegyék hitük megtagadását. De nem volt kevés azoknak a száma sem – és voltak köztük nemesi származású és szegény, egyszerű emberek egyaránt –, akik föld alatti börtöncellákban, „Lollardtornyok”-ban, vagy kínzások és lángok között tettek bizonyságot az igazságról, és örültek annak, hogy Isten méltóvá tette őket arra, hogy Krisztus szenvedéseiben részesüljenek.

A katolikusok nem vihették véghez szándékukat az élő Wicliffel, és gyűlöletüknek nem szerezhettek elégtételt addig, míg teste csendben nyugodott a sírban. A konstanzi zsinat által hozott rendelet értelmében azonban halála után több mint negyven évvel kihantolták csontjait, és nyilvánosan elégették, hamuját pedig egy közeli patakba szórták. „Ez a patak – mondja egy régi író – hamvait az Avonba vitte, az Avon a Severnbe, a Severn a ten-gerszorosokba, azok pedig a nagy óceánba. Wiclif hamvai így szimbolizálják tanait, amelyek elterjedtek az egész világon.” 12 Ellenségei aligha eszméltek rá, hogy milyen sokat mond rosszindulatú tettük. Wiclif írásai késztették arra a csehországi Husz Jánost is, hogy tagadja meg a katolicizmus számos tévedését, és reformációt kezdjen. Így szóródtak szét az igazság magvai ebben a két, egymástól oly távol eső országban. Csehországból a munka más országokba is elterjedt. Az emberek figyelme Isten régen elfelejtett Igéjére terelődött. A mennyei kéz elkészítette a nagy reformáció útját.