6. Husz és Jeromos

Csehországba már a IX. században eljutott az evangélium. A Bibliát lefordították, és a nép nyelvén tartották az istentiszteleteket. De a pápa hatalmának növekedésével Isten szava homályba borult. VII. Gergely, aki vállalkozott arra, hogy a királyok gőgjét megtörje, legalább annyira szerette volna a népet elnyomni, mint a királyokat megalázni. Ezért kiadott egy bullát, amely megtiltotta, hogy cseh nyelven istentiszteleteket tartsanak. A pápa kijelentette: „A Mindenhatónak tetszett, hogy a papok az istentiszteletet ismeretlen nyelven tartsák, és e szabály megszegésének sok gonoszság és eretnekség lett a következménye.” 1 Ezért Róma úgy rendelkezett, hogy Isten szavának világosságát ki kell oltani, és a népre sötétséget kell borítani. Isten azonban gondoskodott más eszközökről, hogy egyházát megőrizze. Sok valdens és albigens, akiket kiűztek hazájukból, Franciaországból és Olaszországból, Csehországba menekült. Nyíltan ugyan nem mertek tanítani, de titokban buzgón dolgoztak. Így maradt fenn az igaz hit egyik századról a másikra.

Husz kora előtt is voltak Csehországban olyan emberek, akik nyíltan elítélték az egyház romlottságát és a nép feslett életét. Munkájuk általános érdeklődést keltett. A papság nyugtalankodni kezdett, és megindult az üldözés az evangélium követői ellen. A hűségesek kénytelenek voltak istentiszteleteiket az erdőben és a hegyek között tartani. A katonák azonban felkutatták őket, és sokukat megölték. Majd megjelent egy rendelet, amely kimondta, hogy azokat, akik nem járnak a katolikus templomba, el kell égetni. De a keresztények, miközben feláldozták életüket, örömmel várták ügyük diadalát. Egyikük, aki szintén „azt tanította, hogy az üdvösséghez csak a megfeszített Megváltóba vetett hit által lehet jutni”, haldoklása közben ezt mondta: „Az igazság ellenségeinek haragja most diadalmaskodik fölöttünk, de nem lesz így örökké. Támad majd valaki a köznép közül, kard és hatalom nélkül, akit nem tudnak legyőzni.” 2 Luther kora még messze volt, de nemsokára fellépett valaki, akinek Róma elleni bizonyságtétele felkavarta a nemzeteket.

Husz János egyszerű emberek gyermeke volt. Atyja halála miatt korán árván maradt. Kegyes életű édesanyja, aki a műveltséget és az istenfélelmet tartotta a legértékesebb vagyonnak, igyekezett fiát hozzájuttatni ehhez az örökséghez. Husz egy vidéki iskolában tanult, majd a prágai egyetemre járt, ahová ingyenes tanulóként vették fel. Anyja, a szegény özvegy, elkísérte prágai útjára. Földi vagyona nem volt, amelyet fiának adhatott volna, de amikor a város közelébe értek, letérdelt az apátlan ifjú mellé, és a mennyei Atya áldását kérte rá. Még csak nem is sejtette, hogyan fog Isten az imájára válaszolni.

Az egyetemen Husz csakhamar kitűnt lankadatlan szorgalmával és gyors előmenetelével. Feddhetetlen életéért, kedves, megnyerő viselkedéséért mindenki becsülte. Husz a katolikus egyház őszinte híve volt, és buzgón igyekezett hozzájutni azokhoz a lelki áldásokhoz, amelyeket az egyház ígért. Egy vallásos ünnepség alkalmával meggyónt. Befizette szűkös vagyonának utolsó filléreit, és csatlakozott a menethez, hogy részesüljön a megígért feloldozásban. Főiskolai tanulmányainak befejeztével pap lett, és egyre magasabb tisztséget kapott. Csakhamar a királyi udvarba került. Az egyetem, ahol tanulmányait végezte, professzorává, majd rektorává avatta. Néhány év leforgása alatt az egyszerű ingyenes tanuló az ország büszkesége lett. Nevét egész Európában ismerték.

Husz azonban nem az egyetemen kezdte el a reform munkáját. Évekkel pappá szentelése után kinevezték a Betlehem-kápolna prédikátorává. E kápolna alapítója – mint nagyon fontos dolgot – javasolta, hogy a Szentírást a nép nyelvén prédikálják. Csehországban Róma tiltakozása ellenére sem álltak el teljesen ettől a gyakorlattól. A Bibliát azonban a nép nem nagyon ismerte, és a legsúlyosabb bűnök uralkodtak minden társadalmi osztályban. Ezeket a bűnöket Husz szigorúan elítélte. Isten Igéjére hivatkozott, hogy érvényt szerezzen azoknak az elveknek – az igazság és tisztaság elveinek –, amelyeket tanított.

Egy prágai polgár, Jeromos, aki később nagyon szoros barátságot kötött Husszal, Angliából hazatérve elhozta magával Wiclif írásait. Az angol királyné, aki Wiclif tanításai nyomán megtért, cseh hercegnő volt. Befolyása hozzájárult ahhoz, hogy szülőföldjén Wiclif munkái nagyon sok emberhez eljutottak. Ezeket a műveket Husz érdeklődéssel olvasta. Hitte, hogy szerzőjük őszinte keresztény, és szívesen fogadta az általa javasolt reformokat. Husz tudtán kívül már rá is lépett arra az útra, amely messzire vitte Rómától.

Ez idő tájt Angliából két idegen érkezett Prágába, akik tanult emberek voltak. Elfogadták a világosságot, és azért jöttek, hogy e távoli országban elterjesszék azt. Első dolguk volt, hogy nyílt támadást indítsanak a pápai fennhatóság ellen. A hatóságok csakhamar elhallgattatták őket. De ők nem mondtak le szándékukról, és ezért más eszközökhöz folyamodtak. Mivel nemcsak prédikálni, hanem festeni is tudtak, felhasználták e művészetet. Olyan helyen, ahol mindenki láthatta, két képet rajzoltak. Az egyik Krisztust ábrázolta, amint „alázatosan és szamáron ülve” (Mt 21:5) bevonul Jeruzsálembe, az utazástól elnyűtt ruhájú, mezítlábas tanítványai kíséretében. A másik egy pápai körmenetet jelenített meg: a pápa gazdagon díszített palástban, a hármas koronával a fején, pompásan felcicomázott lovon ül, előtte kürtösök haladnak, utána pedig kápráztató díszbe öltözött bíborosok és főpapok.

Ez olyan prédikáció volt, amely minden rendű és rangú ember figyelmét megragadta. Tömegek jöttek, hogy a rajzokat megnézzék. Mindenki megértette az erkölcsi tanulságot, és sok emberre mélységes benyomást gyakorolt Krisztus, a szegény, alázatos Mester, és állítólagos szolgája, a gőgös és fennhéjázó pápa közötti kirívó ellentét. Nagy volt a felbolydulás Prágában, és az idegenek egy idő után jobbnak látták, ha saját biztonságuk érdekében eltávoznak. Tanításuk azonban nem ment feledésbe. A képek mély hatást gyakoroltak Husz lelkére. A Biblia és Wiclif írásainak alaposabb tanulmányozására indították. Ekkor még nem tartott ott, hogy teljes egészében elfogadja a Wiclif által képviselt reformokat, de világosabban látta a pápaság igazi jellegét, és még szenvedélyesebben bélyegezte meg a papság gőgjét, becsvágyát és romlottságát.

A világosság Csehországból átterjedt Németországba, ugyanis az egyetemi zavargások miatt a német diákok százai hagyták el Prágát. Sokan közülük Husztól hallották először a Biblia tanításait, és hazatérésük után szülőhazájukban terjesztették az evangéliumot.

A prágai események híre Rómába is eljutott, és Husz Jánost nemsokára a pápa elé idézték. A pápa előtti megjelenése a biztos halállal lett volna egyenlő. Csehország királya és királynéja, az egyetem, a nemesség tagjai és az állami hivatalnokok együtt fordultak a pápához, és kérték, engedje meg, hogy Husz Prágában maradjon, és képviselője adja meg a választ Rómában. E kérés teljesítése helyett a pápa megtartotta Husz tárgyalását, és a reformátort elítélte, majd Prága városát kiközösítéssel sújtotta.

Abban a korban az ilyen ítélet mindig általános riadalmat keltett. A vele járó szertartások nagyon alkalmasak voltak az emberek megrémítésére. Az emberek a pápát Isten képviselőjének, a menny és pokol kulcsai őrzőjének tartották, aki éppúgy sújthat földi büntetéssel, mint lelkivel. Azt hitték, hogy a menny kapui bezárulnak a kiközösített terület előtt, és ameddig a pápa nem szünteti meg az egyházi átkot, a halottakat Isten kirekeszti a mennyei boldogságból. E rettenetes csapás jeleként beszüntettek minden istentiszteletet. A templomokat bezárták. Az esketések a templomkertben történtek. A halottakat nem volt szabad beszentelt földbe eltemetni; temetési szertartás nélkül az árokba hantolták őket, vagy elásták a mezőn. Így próbált Róma a képzeletre ható intézkedésekkel uralkodni az emberek lelkiismeretén.

Prága városában minden a feje tetején állt. Sokan Husz Jánost okolták a katasztrófa miatt, és át akarták adatni Róma bosszújának. A reformátor egy időre visszavonult szülőfalujába, hogy a vihar lecsendesüljön. Prágában maradt barátainak ezt írta: „Azért vonultam vissza közületek, hogy Jézus Krisztus példáját és parancsolatát kövessem, nehogy beteg lelkű emberek örök kárhozatot vonjanak magukra, és nehogy okot adjak a kegyesek szenvedésére és üldözésére. Azért is vonultam vissza, mert attól félek, hogy a kegyetlen papok még sokáig megtiltják Isten Igéjének prédikálását közöttetek; de nem azért hagytalak el titeket, mert megtagadom Isten igazságát, amelyért az Ő segítségével kész vagyok meghalni.” 3 Husz nem hagyta abba munkáját, hanem bejárta a környező vidéket, és prédikált a lelkes tömegeknek. Az intézkedések tehát, amelyekkel a pápa el akarta fojtani az evangéliumot, inkább szárnyakat adtak neki. „Semmit sem cselekedhetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (2Kor 13:8).

„Husz lelkében, pályájának ezen az állomásán, fájó harcok dúlhattak. Bár az egyház megpróbálta villámaival megsemmisíteni, ő mégsem tagadta meg az egyház tekintélyét. Szemében Róma egyháza még mindig Krisztus jegyese volt, a pápa pedig Isten képviselője és helytartója. Ami ellen Husz harcolt, az a hatalommal való visszaélés, és nem maga az elv volt. Ez viszont erős belső harcot váltott ki a meggyőződése és a lelkiismerete között. Ha a hatalom igaz és csalhatatlan, mint ahogyan hitte, miként érezheti magát kényszerítve az egyházzal szembeni engedetlenségre? Úgy látta, vétkezik azzal, ha engedelmeskedik. De miként eredményezi ezt a csalhatatlan egyház iránti engedelmesség? Ezt a problémát nem tudta megoldani. Óráról órára kínozta a kétség. A legjobban azzal tudta ezt önmagának megmagyarázni, hogy megismétlődött az, ami Krisztus korában történt: az egyház papjai gonoszokká váltak, és törvényes hatalmukat törvénytelen célokra használták. Ezért fogadta el azt az elvet, amelyet másoknak is hirdetett, hogy a Szentírás tanainak az értelem útján uralnia kell a lelkiismeretet; azaz a Bibliában megszólaló Isten, nem pedig a papság által megszólaló egyház a csalhatatlan vezető.” 4

Amikor egy idő után Prágában alábbhagyott az izgalom, Husz visszatért a Betlehem-kápolnába, hogy még buzgóbban és bátrabban prédikálja Isten szavát. Ellenségei energikus és befolyásos emberek voltak, viszont a királyné és számos nemes őt pártolta. A nép közül is tömegek álltak mellé. Tiszta, felemelő tanításait és szent életét összehasonlítva a katolikusok kapzsiságával, erkölcstelenségével, az általuk prédikált megalázó dogmákkal, sokan megtiszteltetésnek tartották, hogy táborához tartozhatnak.

Husz mindeddig egyedül dolgozott. Most azonban Jeromos, aki angliai tartózkodásakor elfogadta Wiclif tanításait, szintén bekapcsolódott a reformáció munkájába. E két ember életútja ezután egymásba fonódott, és a halál sem választotta el őket egymástól. A lángelme csillogásának, az ékes beszédnek és a műveltségnek népszerűséget kiváltó ajándékait Jeromos különös mértékben megkapta. Husz Jánosnak viszont több olyan tulajdonsága volt, amely a jellem igazi erőssége. Higgadt ítélőképessége féken tartotta a lobbanékony de őszinte, alázatos Jeromost, aki felismerte Husz értékét, és elfogadta tanácsait. Együttes munkájuk nyomán a reformáció gyorsabban terjedt.

Isten lehetővé tette, hogy e kiválasztott emberekre nagy világosság sugározzék. Megnyitotta szemüket, hogy lássák Róma számos tévedését; de a teljes világosság, amelyet Isten a világra akart sugározni, még nem fénylett fel előttük. E szolgái által Isten vezette ki az embereket a katolicizmus sötétségéből, de még sok akadályt kellett leküzdeniük. Lépésről lépésre vezette őket úgy, ahogy el tudták viselni. Arra nem voltak felkészülve, hogy a teljes világosságot egyszerre fogadják be. Éppúgy elfordultak volna tőle, mint a sokáig sötétségben élők a déli nap fényétől, ha teljes verőfényével rájuk sugárzik. Ezért Isten apránként tárta fel az igazságot a vezetőknek, ahogy a nép be tudta fogadni. Századról századra egyik hűséges munkás követte a másikat, hogy egyre tovább vezessék a népet a reformáció útján.

Az egyházszakadás tovább tartott. Most már három pápa versengett a főhatalomért, és viszályuk bűnbe sodorta és felkavarta a keresztény világot. Nem volt elég, hogy egyházi átokkal dobálóztak, még földi fegyverekhez is folyamodtak. Mindegyik igyekezett fegyvereket vásárolni és katonákat szerezni. Természetesen pénzre volt szükség; és hogy pénzhez jussanak, áruba bocsátották az egyháznak adott ajándékokat, hivatalokat és áldásokat. 5 A papok is, feletteseik példáját követve, lelki javakkal üzérkedtek. Harcoltak, hogy megalázzák vetélytársaikat, és megerősítsék saját hatalmukat. Husz napról napra egyre erőteljesebben emelte fel hangját a vallás leple alatt megtűrt förtelmességek ellen. A nép nyíltan okolta a katolikus vezetőket azokért a szenvedésekért, amelyek a keresztény világot sújtották.

Úgy tűnt, hogy Prága városa ismét véres küzdelem küszöbén áll. Most is Isten szolgáját vádolták meg azzal, hogy ő „az Izrael megháborítója” (1Kir 18:17). Mint ahogy az előbbi korokban is volt. A város újra egyházi átok alá került, Husz János pedig visszavonult szülőfalujába. Véget ért bizonyságtevése, amely oly híven hangzott a szeretett Betlehem-kápolnából. Mielőtt azonban életét az igazság tanújaként feláldozta volna, nagyobb szószékről kellett szólnia az egész keresztény világhoz. Zsigmond császár kívánságára a három rivális pápa közül az egyik, XXIII. János, az Európát felzaklató bajok orvoslására egyetemes zsinatot hívott össze Konstanzban. XXIII. János egyáltalán nem örült annak, hogy a zsinatot össze kell hívnia. Jelleme és politikája még az olyan főpapok vizsgálódását sem bírta ki, akiknek az erkölcse éppoly laza volt, mint a korabeli egyházvezetőké, Zsigmond kívánságával azonban nem mert szembeszegülni. 6

A zsinat fő célja az egyházszakadás orvoslása és az eretnekség kiirtása volt. Ezért a két ellenpápát és Husz Jánost, az új nézetek fő terjesztőjét a zsinat elé idézték. Az előbbiek, féltve biztonságukat, nem jelentek meg személyesen, hanem megbízottaikkal képviseltették magukat. János pápa, a zsinat látszólagos összehívója súlyos kétségek között jött el. Azt gyanította, hogy a császár titokban el akarja távolítani. Félt, hogy számot kell adnia a tiarát meggyalázó bűnökért és azokért, amelyekkel azt megszerezte. Mégis nagy pompával, a legmagasabb rangú egyházi személyek és udvaroncai kíséretében vonult be Konstanzba. A város egész papsága és előkelősége a polgárok hatalmas tömegével együtt kiment, hogy fogadja. A pápa feje felett arany baldachin volt, amelyet négy főmagisztrátus vitt. Az oltáriszentséget előtte vitték. A bíborosok és nemesek díszes öltözéke impozáns látványt nyújtott. Eközben egy másik jövevény is közeledett Konstanzhoz: Husz János.

Tudta, hogy milyen veszély fenyegeti. Úgy búcsúzott el barátaitól, mintha soha többé nem találkoznának. Azzal az érzéssel haladt útján, hogy az egyenesen a máglyára vezet. Csehország királyától és Zsigmond császártól ugyan kapott egy-egy menlevelet az útra, mégis mindent elrendezett, mint aki számít a halálra. Egyik levelében, amelyet prágai barátainak címzett, ezt írta: „Testvéreim... a királytól kapott menlevelemmel távozom közületek, hogy találkozzam számos halálos ellenségemmel... Teljesen rábízom magam a Mindenható Istenre, Megváltómra. Hiszem, hogy meghallgatja buzgó imátokat, bölcs és okos beszédre nyitja számat, hogy szembe tudjak velük szállni. Szentlelkével megerősít az igazságban úgy, hogy bátran szembenézzek kísértéssel, börtönnel, és ha kell, a kegyetlen halállal is. Jézus Krisztus szenvedett azokért, akiket szeret. Csodálkozhatunk-e akkor példáján, amit azért hagyott nekünk, hogy mi is türelemmel viseljünk el mindent üdvösségünkért? Ő Isten, mi pedig teremtményei vagyunk. Ő az Úr, mi pedig a szolgái. Ő a világ Ura, mi pedig hitvány halandók. Ő mégis szenvedett! Miért ne szenvednénk mi is, különösen, ha a szenvedés megtisztít? Ha tehát kedveseim, halálom növeli Isten dicsőségét, imádkozzatok, hogy gyorsan következzék be, és Isten tegyen képessé arra, hogy minden csapást el tudjak viselni. Ha pedig úgy jobb, hogy visszatérjek közétek, imádkozzunk Istenhez, hogy szégyenfolt nélkül térjek vissza. Az evangélium igazságának egy kis töredékét se hallgassam el; hogy olyan jó példát hagyjak testvéreimnek, amit követhetnek. Talán soha többé nem láthatjátok arcomat Prágában. De ha a Mindenható Isten vissza akar adni nektek, akkor még nagyobb odaadással növekedjünk törvényének ismeretében és szeretetében.” 7

Egy másik levélben, amely egy papnak szólt, aki az evangélium híve lett, Husz János mélységes alázattal beszélt saját hibáiról. Azzal vádolta magát, hogy „élvezettel viselt pompás öltözéket, és órákat fecsérelt el haszontalan dolgokkal”. Majd ezeket a megható intelmeket tette hozzá: „Bárcsak Isten dicsősége és lelkek mentése foglalkoztatná elmédet, és nem az egyházi javadalmak és birtokok! Óvakodj attól, hogy a házadat jobban ékítsd, mint a lelkedet! Mindenekelőtt lelked építésére legyen gondod! Légy jóindulatú és önzetlen a szegényekhez, és anyagi javaidat ne pazarold lakomákra! Ha nem javulsz meg, és nem tartózkodsz a hiábavaló dolgoktól, attól tartok, néked is kemény fegyelmezésben lesz részed, akárcsak nekem ... Ismered tanaimat, mivel gyermekségedtől fogva oktattalak, ezért nem szükséges többet írnom neked. De Urunk szerelmére, esdekelve kérlek, ne kövesd azokat a haszontalanságokat, amelyeket tőlem láttál!” A levél borítékjára még ezt írta: „Kérlek barátom, ne törd fel addig e pecsétet, amíg halálomról meg nem bizonyosodtál!” 8

Útközben Husz mindenütt látta tanai elterjedésének jeleit és azt, hogy az emberek szívesen fogadják. Csak úgy tódultak hozzá. Egyes városokban a magisztrátusok kísérték az utcákon.

Konstanzba érkezésekor Husz teljes szabadságot kapott. A császári menlevélen kívül a pápa személyesen garantálta védelmét. A pápa és a bíborosok azonban megsértették e határozott és megismételt nyilatkozatot. Parancsukra ugyanis a reformátort csakhamar letartóztatták, és egy undorító börtönbe vetették. Később átvitték a Rajnán túlra egy erődített várkastélyba, és ott raboskodott tovább. 9 A pápa nem sok hasznot húzott szószegéséből, nemsokára ugyanabba a börtönbe került. A zsinat bebizonyította, hogy gyilkosságon, szentségáruláson és paráznaságon kívül a leggaládabb bűnökben vétkes, „amelyeket nem illik megnevezni”. Ezt a zsinat maga jelentette ki. Végül megfosztották a tiarától, és börtönbe vetették. Az ellenpápákat szintén eltávolították, és új pápát választottak.

Bár a pápa egymaga nagyobb bűnöket követett el, mint amivel Husz János egyszer is vádolta a papokat és amiért reformációt követelt, mégis ugyanaz a zsinat, amely a pápát megalázta, lépéseket tett a reformátor elpusztítására is. Husz János bebörtönzése mélységes felháborodást keltett Csehországban. Tekintélyes nemesek nyomatékosan tiltakoztak a zsinatnál e gyalázatosság ellen. A császár, aki nem szívesen egyezett bele a menlevél megsértésébe, ellenezte a Husz János ellen lefolytatott eljárást. A reformátor ellenségei azonban rosszindulatúak és elszántak voltak. Hivatkoztak a császár elfogultságára, gyengeségére és az egyházért való buzgólkodására. Hosszas érveléssel próbálták bebizonyítani, hogy „az eretnekeknek vagy eretnekséggel gyanúsítottaknak adott szót nem kell megtartani még akkor sem, ha a császár és a király menlevelet adott nekik”. 10 Így hát győztek.

A börtön nyirkos és áporodott levegőjétől Husz belázasodott, és kis híján meghalt. A betegségtől és a fogságtól elgyengült Husz Jánost végül a zsinat elé vitték. Láncokkal terhelve állt a császár előtt, aki előzőleg becsületszavát adta, hogy megvédi. Hosszú kihallgatása alatt szilárdan képviselte az igazságot. Az egyházi és állami méltóságok gyülekezete előtt bátran és állhatatosan tiltakozott a papság romlottsága ellen. Amikor választania kellett tanai visszavonása és a halál között, inkább vállalta a mártírsorsot.

Isten kegyelme támogatta. A végső elítélése előtti szenvedésteljes hetekben mennyei béke töltötte be lelkét. „Börtönömben, megbilincselt kezemmel írom ezt a levelet – írta egyik barátjának –, holnapra várva halálos ítéletemet... Ha majd Jézus Krisztus segítségével újra találkozunk az elkövetkezendő élet boldog békességében, meg fogod tudni, hogy az irgalmas Isten miként mutatta meg önmagát nekem, és mennyire támogatott engem a kísértések és próbák közepette.” 11

Sötét börtönében előre látta az igaz hit diadalát. Álmában újra ott járt a prágai kápolnában, ahol az evangéliumot prédikálta. Látta a pápát és püspökeit, amint letörlik azt a Krisztus-képet, amelyet a templom falára ő festett. Ez a látomás aggodalommal töltötte el. De másnap azt látta, hogy több festő ezeknek az alakoknak a helyreállításán fáradozik, és még több, még világosabb színekkel ábrázolt alak jelenik meg. Amikor a festők, akiket hatalmas tömeg vett körül, feladatukat elvégezték, így kiáltottak: „Csak jöjjenek a pápák és a püspökök, soha többé nem tudják ezeket letörölni!” Amikor a reformátor elmesélte az álmát, ezt mondta: „Meggyőződéssel vallom, hogy Krisztus képét soha senki többé el nem törölheti. Sokan szerették volna eltüntetni, de nálam sokkal jobb prédikátorok fogják újra minden szívbe belevésni.” 12

Husz Jánost utoljára vitték a zsinat elé, amely hatalmas és fényes gyülekezet volt: a császár, a birodalom fejedelmei, a királyi követek, a bíborosok, püspökök, papok és a hatalmas tömeg, amely azért jött, hogy szemlélője legyen a nap eseményeinek. A keresztény világ minden részéből összegyűltek az emberek, hogy lássák az első nagy áldozatát annak a hosszú küzdelemnek, amelynek az volt a célja, hogy kivívja a lelkiismereti szabadságot.

Husz, amikor végső döntésre szólították, kijelentette, hogy nem hajlandó meghátrálni. Átható tekintetét a császárra szegezve, aki gyalázatosan megszegte adott szavát, ezt mondta: „Saját szabad akaratomból határoztam úgy, hogy megjelenek e zsinat előtt az itt jelen lévő császár nyilvánosan vállalt védelme és adott szava mellett.” 13 A zsinat minden résztvevője Zsigmondra nézett, és a császár arca bíborvörös lett.

Az ítélet kihirdetése után elkezdődött a megalázó szertartás. A püspökök papi ruhába öltöztették foglyukat. Husz, amikor a papi palástot átvette, ezt mondta: „A mi Urunk Jézus Krisztusra, amikor Heródes Pilátus elé vezettette, fehér köntöst adtak, hogy azzal is bántsák.” 14 Husz, miután megint arra buzdították, hogy lépjen vissza, a nép felé fordulva így válaszolt: „Milyen arccal tekintsek akkor az ég felé? Hogyan nézzek arra a sok-sok emberre, akiknek a tiszta evangéliumot prédikáltam? Nem! Többet ér nekem üdvösségük, mint ez a halálra szánt, szegény test.” A ruhadarabokat egyenként vették le Huszról, és mindegyik püspök egy-egy átkot mondott a ráeső ceremónia végzése közben. Végül „a fejére tettek egy sapkát, illetve egy gúla alakú papírsüveget, amelyre félelmetes démonalakokat festettek. Az elején jól láthatóan ez állt: »fő eretnek«. A legnagyobb örömmel viselem ezt a megalázó koronát érted, ó Jézus – mondta Husz –, aki értem a töviskoronát viselted.” 15

Az így „felékített” Husznak „a főpapok ezt mondták: »Most lelkedet az ördögnek áldozzuk.« »Én pedig – mondta Husz, szemét az égre emelve –, rád bízom lelkemet, ó Úr Jézus, mert Te megváltottál engem.«” Husz Jánost ezután a világi hatóságok, akiknek átadták, elvezették a vesztőhelyre. Óriási tömeg követte: fegyveresek százai, pompás öltözékű papok és püspökök, valamint Konstanz lakosai. Amikor a máglyához kötözték, és már csak a tűz meggyújtása volt hátra, még egyszer azt tanácsolták a mártírnak, hogy vonja vissza tévedéseit, és mentse meg magát. „Milyen tévedéseket vonjak vissza? – kérdezte Husz. Egyben sem tartom magam vétkesnek. Isten a tanúm, hogy minden írásommal és prédikációmmal lelkeket akartam megmenteni a bűntől és a kárhozattól. Ezért a legnagyobb örömmel pecsételem meg véremmel azt az igazságot, amelyről írtam és prédikáltam.” 16 Amikor a lángok fellobbantak körülötte, énekelni kezdett: „Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam.” Addig énekelt, amíg hangja örökre elnémult.

Még ellenségeit is szíven ütötte ez a hősies viselkedés. Egy ügybuzgó katolikus így jellemezte Husz mártíromságát és Jeromosét, aki nemsokára követte őt a halálban: „Mindketten kitartottak, utolsó órájukig. Úgy készültek a tűzhalálra, mintha menyegzőre indultak volna. Fájdalom kiáltása nem hallatszott ajkukról. Amikor a lángok felcsaptak, zsolozsmába kezdtek, és a vadul izzó tűz alig tudta elnémítani éneküket.” 17

Amikor Husz teste elégett, hamvait az alatta lévő földdel együtt felszedték, és a Rajnába szórták, a folyó pedig elvitte az óceánba. Husz üldözői hiába képzelték, hogy egyszer s mindenkorra kiirtották az általa prédikált igazságokat. Nem is álmodták, hogy a tengerbe még aznap eljutó hamvak azt a magot szimbolizálják, amely a föld minden országába eljut; és az akkor még ismeretlen földeken bő gyümölcsterméssel tesz bizonyságot az igazságról. Az a hang, amely megszólalt a konstanzi tanácsteremben, olyan visszhangot keltett, amely az eljövendő századokon át véges-végig hallható lesz. Husz nem volt többé, de az igazság, amelyért meghalt, soha nem enyészhet el. Hitének és kitartásának példája tömegeket bátorít arra, hogy álljanak ki szilárdan az igazságért, vállalva a kínzást és a halált. Husz kivégzése az egész világ előtt tanúskodott Róma szószegő kegyetlenségéről. Az igazság ellenségei öntudatlanul is előbbre vitték azt az ügyet, amelyet meg akartak semmisíteni.

Egy másik máglyát is felállítottak Konstanzban. Egy másik tanú vérének is bizonyságot kellett tennie az igazságról. Amikor Husz a zsinatra indult, búcsúzáskor Jeromos bátorította, és kitartásra buzdította. Azt mondta, hogy ha bármilyen veszélybe sodródik, ő maga siet segítségére. E hű tanítvány, amikor tudomást szerzett a reformátor bebörtönzéséről, kész volt ígéretét azonnal teljesíteni. Menlevél nélkül, egyetlen társa kíséretében elindult Konstanzba. Amikor megérkezett, mindjárt látta, hogy csak magát tette ki veszélynek, de nem tehet semmit Husz szabadulása érdekében. Ezért elmenekült a városból, de útban hazafelé elfogták, és láncra verve, egy csapat katona őrizetében visszavitték. Amikor első ízben jelent meg a zsinat előtt, megpróbált az ellene felhozott vádakra válaszolni. Próbálkozását azonban „a lángokba vele, a lángokba vele” kiáltással fogadták. 18

Börtönbe vetették, és leláncolva gyötrelmes testhelyzetbe kényszerítették. Csak kenyeret és vizet kapott. Néhány hónap múlva a börtönélet kegyetlenségeitől halálosan megbetegedett. Ellenségei, attól félve, hogy kicsúszik a kezük közül, enyhítettek a sorsán, de egy évig börtönben tartották.

Husz halála nem váltotta be a katolikusok reményeit. Menlevelének megsértése felkavarta a felháborodás viharát. A zsinat ezért jobbnak látta, ha Jeromost, elégetése helyett, megpróbálja visszalépésre kényszeríteni. Jeromost tehát a gyűlés elé vitték, és lehetőséget adtak neki a választásra: vagy visszavonja tanait, vagy a máglyára kerül. A halál fogságának mindjárt az elején irgalmas cselekedet lett volna a börtönsors szörnyű gyötrelmeihez képest. De most a betegségtől, a börtönélet kegyetlenségétől legyengült, a félelemtől és bizonytalanságtól meggyötört, a barátaitól elválasztott és Husz halála miatt elcsüggedt Jeromos bátorsága megtört, és meghajolt a zsinat akarata előtt. Elkötelezte magát a katolikus vallás hű követésére. Jeromos elfogadta a zsinat határozatát, és ő is elítélte Wiclif és Husz tanait, kivéve azokat, amelyek a római egyház szerint is „szent igazságok”. 19

Ez volt az a kibúvó, amivel Jeromos megpróbálta elhallgattatni lelkiismeretét, és elkerülni a halált is. De börtöne magányában tisztábban látta tettét. Husz bátorságára és kitartására gondolt, és éles ellentétként önmagára, az igazság megtagadójára. Majd gondolatai a Mesterre terelődtek, akinek szolgálatára elkötelezte magát, és aki érte elviselte a kereszthalált. Visszalépése előtt a szenvedések közepette az a bizonyosság vigasztalta, hogy Isten pártját fogja. De most bűntudat és kétely gyötörte lelkét. Tudta, hogy Róma még többet fog kívánni tőle, mielőtt békejobbot nyújt neki. Az az út, amelyre lépett, csak teljes hitehagyással végződhet. Ekkor döntött: azért, hogy megszabaduljon a szenvedéstől, nem fogja megtagadni Urát.

Nemsokára újból a zsinat elé vitték. Behódolása nem elégítette ki bíráit. Vérszomjuk, amelyet Husz halála felkeltett, újabb áldozatokat követelt. Jeromos csak az igazság maradéktalan feladásával menthette volna meg életét. De ő elhatározta, hogy megvallja hitét, és követi mártír testvérét a lángok közé.

Visszavonta tehát előbbi nyilatkozatát, és a haldokló jogán ünnepélyesen lehetőséget kért a maga védelmére. A főpapok azonban, félve szavai hatásától, követelték, hogy erősítse meg, vagy tagadja meg az ellene felhozott vádak igaz voltát. Jeromos tiltakozott ez ellen a kegyetlenség és igazságtalanság ellen. „Háromszáznegyven napig tartottatok bezárva egy rettenetes börtönben – szólt –, szenny, piszok, bűz közepette és a legnagyobb szükségben, majd magatok elé rendeltek. A halálos ellenségeimet meghallgattátok, engem viszont nem engedtek szóhoz jutni... Ha valóban bölcs emberek és a világ világosságai vagytok, vigyázzatok, nehogy az igazság ellen vétkezzetek! Ami engem illet, én csak gyönge halandó vagyok, életemnek nincs nagy jelentősége; és amikor arra intelek benneteket, hogy ne hozzatok igazságtalan ítéletet, inkább a ti érdeketekben, mint önmagamért szólok!” 20

Végül helyt adtak kérésének. Jeromos letérdelt bírái jelenlétében, és imádkozott, hogy Isten Lelke irányítsa gondolatait és szavait, hogy semmi olyat ne mondjon, ami ellenkezik az igazsággal vagy ami méltatlan Mesteréhez. E napon Isten teljesítette azt az ígéretét, amelyet az első tanítványoknak adott: „Helytartók és királyok elé visznek titeket érettem... De mikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mimódon vagy mit szóljatok; mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól tibennetek” (Mt 10:18–20).

Jeromos szavai még ellenségeiben is csodálkozást és csodálatot ébresztettek. Egy egész évig börtönbe volt zárva, ahol testileg és lelkileg iszonyatosan szenvedett. Nem volt lehetősége olvasni, sőt még nem is látott. Érveit mégis olyan világosan és olyan meggyőzően adta elő, mintha zavartalanul tanulhatott volna. Felhívta hallgatói figyelmét azokra a szent emberekre, akiket az igazságtalan bírák elítéltek. Szinte minden nemzedékben voltak olyanok, akiket, miközben koruk népét igyekeztek felemelni, ellenségeik gyaláztak és kiközösítettek, de akikről később kiderült, hogy megbecsülést érdemeltek volna. Krisztust is igazságtalan törvényszék ítélte el, mint gonosztevőt.

Visszalépésekor Jeromos helyeselte Husz elítélését. Most azonban kijelentette, hogy megbánta, és bizonyságot tett a mártír ártatlanságáról és szentségéről. „Ismerem gyermekségétől fogva – szólt. – A legkiválóbb ember volt, igazságos és szent életű, és ti elítéltétek, pedig ártatlan volt... Én is kész vagyok meghalni. Nem fogok meghátrálni a rám váró kínok elől, melyeket ellenségeim és a hamis tanúk készítettek számomra. Egy napon számot kell adniuk a nagy Istennek csalásaikról, mert Őt nem lehet becsapni.” 21 Jeromos, aki vádolta önmagát az igazság megtagadásáért, így folytatta: „Ifjúságom óta elkövetett bűneim közül egyik sem nyomja úgy a lelkiismeretemet, és nem okoz olyan szívbemarkoló bűntudatot, mint amelyet ezen a végzetes helyen elkövettem, amikor a Wiclif ellen és a szent mártír, barátom és mesterem, Husz János ellen hozott aljas ítéletet helyeseltem. Igen! Teljes szívemből megvallom ezt a vétkemet, és mély fájdalommal jelentem ki, hogy gyalázatosan meghunyászkodtam, amikor a haláltól való rettegésemben elítéltem tanaikat. Ezért kérem... a Mindenható Istent, bocsássa meg kegyesen bűneimet, és különösen ezt a legförtelmesebbet!” Bíráira mutatva keményen mondta: „Wiclifet és Husz Jánost nem azért ítéltétek el, mert megtámadták az egyház tanait, hanem egyszerűen azért, mert elítélték a papság botrányos dolgait – a pompájukat, a gőgjüket, a papok és főpapok minden bűnét. Állításaikat, amelyek megcáfolhatatlanok, én is úgy hiszem és vallom, amint ők.” A prelátusok dühtől remegve félbeszakították Jeromos beszédét: „Mi szükség van további bizonyítékra? Saját szemünkkel láthatjuk a legmakacsabb eretneket.” Jeromos, aki e viharban is szilárd maradt, így kiáltott: „Hogyan?! Azt hiszitek, hogy félek a haláltól? Egy teljes évig egy félelmes föld alatti börtönben tartottatok, ami szörnyűbb volt, mint maga a halál. Kegyetlenebbül bántatok velem, mint ahogy egy török, zsidó vagy pogány tenné, és a hús szó szerint lerohadt csontjaimról. Mégsem panaszkodom, mivel a siránkozás nem illik ahhoz, aki bátor; kifejezni sem tudom, mennyire megdöbbent, hogy egy kereszténnyel ennyire embertelenek vagytok.” 22

Újra kitört a dühroham, és Jeromost sietve a börtönbe vitték. De az öszszegyűltek között volt néhány olyan ember is, akikre Jeromos szavai mélyen hatottak, és szerették volna életét megmenteni. Egyházi méltóságok látogatták meg és unszolták, hogy engedelmeskedjék a zsinatnak. A legfényesebb kilátásokat csillogtatták meg előtte jutalomként, ha meghódol Róma előtt. Miként Mestere, amikor felkínálták neki a világ dicsőségét, Jeromos is megingathatatlan maradt. „Bizonyítsátok be nekem a Szentírásból, hogy tévedek – mondta –, és elállok tőle.” „A Szentírásból! – kiáltotta egyik megkísértője. Általa kell mindent megítélni? Ki értheti meg azt, amíg az egyház meg nem magyarázza?” „Érdemesebb az emberi hagyományokban hinni, mint Megváltónk evangéliumában? – kérdezte Jeromos. Pál nem biztatta azokat, akiknek írt, hogy figyeljenek az emberi hagyományokra, hanem ezt mondta: »Kutassátok az Írásokat!«.”

„Eretnek! – volt a válasz. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kérleltelek. Látom, hogy az ördög ösztökél.”23 Jeromos felett nemsokára kimondták az ítéletet. Kivezették ugyanarra a helyre, ahol Husz áldozta fel életét. Énekelve ment útján. Arca örömtől és békétől ragyogott. Tekintete Krisztuson csüggött, és már nem félt a haláltól. Amikor a hóhér mögéje lépett, hogy meggyújtsa a máglyát, a mártír így kiáltott: „Lépj csak bátran előre, gyújtsd meg a tüzet előttem! Ha féltem volna, nem lennék itt.”

Amikor a lángok felcsaptak körülötte, imádkozni kezdett: „Uram, mindenható Atyám – kiáltotta –, szánj meg, és bocsásd meg bűneimet, hiszen tudod, hogy mindig szerettem igazságodat!” 24 Hangja nem volt már, de ajka még mozgott: imádkozott. Amikor a tűz megemésztette, a vértanú hamvait az alatta lévő földdel együtt összeszedték, és mint Husz hamvait, a Rajnába szórták.

Így haltak meg Isten hű fényhordozói. De az általuk hirdetett igazság világosságát – hősi példájuk fényét – nem lehetett kioltani. Éppúgy nem lehetett útját állni a hajnalnak, amely éppen akkor hasadt fel a világ számára, mint ahogy a napot sem lehet pályáján visszafordítani. Husz kivégzése felszította Csehországban a felháborodás és rémület lángját. Az egész nemzet tudta, hogy a papok gyűlöletének és a császár árulásának lett az áldozata. Az igazság hűséges tanítója volt – mondták. A zsinatot pedig, amely halálra ítélte, gyilkossággal vádolták. Husz tanai még jobban magukra vonták a figyelmet, mint valaha. A pápa már korábban elrendelte Wiclif írásainak elégetését. De az emberek a megmaradt példányokat most előhozták a rejtekhelyükről, és tanulmányozni kezdték a Bibliával, illetve a hozzáférhető bibliarészekkel együtt. A kutatás nyomán sokan elfogadták a megreformált hitet. Husz gyilkosai nem nézték tétlenül, ölbe tett kézzel a mártír ügyének diadalát. A pápa és a császár összefogott, hogy összezúzza a mozgalmat, és Zsigmond csapatai megtámadták Csehországot.

Ekkor támadt egy szabadító. Ziska állt a csehek élére, aki röviddel a háború megindítása után elvesztette szeme világát, és aki vakon is korának egyik legtehetségesebb hadvezére volt. A nép, bízva Isten segítségében és ügyük igazságos voltában, szembeszállt az ellene harcba indított leghatalmasabb hadsereggel. A császár újra és újra friss erőket gyűjtve tört Csehországra, de szégyenletes vereséget szenvedett. A husziták nem féltek a haláltól, és senki nem tudott megállni velük szemben. Néhány évvel a harc megkezdése után a bátor Ziska meghalt. A helyét Procopius töltötte be, aki ugyanolyan bátor és tapasztalt hadvezér volt, sőt bizonyos vonatkozásban még rátermettebb vezető is.

A csehek ellenségei a vak harcos halálhírét kedvező alkalomnak látták arra, hogy visszaszerezzék mindazt, amit elvesztettek. A pápa keresztes háborút hirdetett a husziták ellen. Újra hatalmas sereg csapott le Csehországra, de ismét irtózatos vereséget szenvedett. A pápa újabb keresztes háborút hirdetett meg. A fennhatósága alatt álló összes európai országból embereket, pénzt és hadianyagot szerzett. Tömegek sereglettek a pápa zászlaja alá azzal a bizonyossággal, hogy végre halálos csapást mérnek a huszita eretnekekre. A hatalmas sereg a győzelembe vetett hittel rontott Csehországra. A cseh nép azonban csatasorba állt, hogy visszaverje őket. A két sereg megindult egymás felé. Már csak egy folyó választotta el őket egymástól. „A keresztes vitézeknek sokkal nagyobb volt a haderejük. De ahelyett, hogy a folyón gyorsan átgázolva harcolni kezdtek volna a huszitákkal, akik miatt oly messziről jöttek ide, csendben megálltak, és nézték a harcosokat.” 25 Majd hirtelen valami titokzatos félelem szállta meg a pápai sereget. Az a hatalmas hadsereg egyetlen kardcsapás nélkül felbomlott és szétszóródott, mintha valamilyen láthatatlan hatalom kergette volna szét. Számos harcosukat mészárolta le a huszita hadsereg, amely üldözőbe vette a menekülőket, és roppant nagy hadizsákmány jutott a győzők kezébe. A háború tehát nemhogy elszegényítette volna Csehországot, de meggazdagította. Néhány évvel később, egy új pápa újabb keresztes háborút indított. Most is, mint korábban, Európa összes pápai országa emberekkel és anyagiakkal járult hozzá a háborúhoz. Az egyház nagyon előnyös ajánlatokkal kecsegtette a kockázatos vállalkozás résztvevőit. Minden keresztesnek teljes bűnbocsánatot ígért a legförtelmesebb bűncselekményekre, és minden háborús halottnak gazdag jutalmat a mennyben. A túlélők dicsőséget és gazdagságot szerezhetnek a csatatéren. Újra nagy sereg gyűlt össze, és lépte át a cseh határt. A huszita haderők visszahúzódtak előlük, egyre beljebb csalogatva a támadókat az országba. Elhitették velük, hogy a győzelmet már ki is vívták. Végül Procopius serege megállt, és az ellenségre támadt. A keresztesek rádöbbenve tévedésükre, táborhelyükön várták a támadást. Amikor meghallották a közelgő sereg zaját, újra pánikba estek, még mielőtt meglátták volna a huszitákat. Fejedelmek, hadvezérek és egyszerű katonák, eldobálva fegyverzetüket, minden irányba menekültek. A nuncius, aki a támadást vezette, hiába próbálta összegyűjteni a halálra rémült és felbomlott sereget. Legnagyobb igyekezete ellenére őt is elsöpörte a menekülők áradata. Az összeomlás teljes volt, és újra hatalmas zsákmány került a győztesek kezére.

A hatalmas sereg, amelyet Európa legtekintélyesebb népei küldtek, a bátor, harcias, harcra kiképzett és felszerelt emberek serege másodszor is kardcsapás nélkül menekült el egy kis és mindeddig gyenge nemzet védői elől. Isteni erő nyilvánult meg a csatatéren. A támadókat természetfölötti rémület szállta meg. Aki a fáraó seregét megsemmisítette a Vörös-tengerben, aki menekülésre késztette Midiánt Gedeon és háromszáz embere elől, aki egyetlen éjszaka alatt megsemmisítette a büszke Asszíria haderejét, újból kinyújtotta kezét, hogy elsorvassza az elnyomó hatalmát. „Ott félnek nagy félelemmel, ahol nincsen félelem, mert az Isten elszéleszti azoknak tetemeit, akik tábort járnak ellened; megszégyeníted azokat, mert az Isten megveti őket” (Zsolt 53:6). A pápai vezetők, feladva az erőszakos győzelem reményét, diplomáciához folyamodtak. Megegyezés született, amely lelkiismereti szabadságot ígért a cseheknek, de valójában a pápai vezetők csalással Róma kezére játszották őket. A csehek a következő négy pontban határozták meg Rómával való békekötésük feltételeit: 1) a Biblia alapján szabadon prédikálhatnak; 2) az úrvacsorán az egész egyház részesülhet mind a kenyérből, mind a borból, és anyanyelvükön tarthatják istentiszteleteiket; 3) a papság nem viselhet semmilyen világi hivatalt vagy hatósági megbízatást; 4) a polgári törvényszékek bíráskodnak mind a papság, mind az egyháztagok bűncselekményeiben. A pápai hatóságok végül kijelentették, hogy „elfogadják a husziták négy cikkelyét, de magyarázásuk, azaz értelmük pontos meghatározása a zsinat, más szavakkal a pápa és a császár jogkörébe tartozik”. 26 Ezen az alapon megállapodás jött létre, és Róma alakoskodással és kijátszással megszerezte azt, amihez harccal nem tudott hozzájutni; mert tetszése szerint magyarázva a husziták cikkelyeit – miként a Bibliát is –, saját érdekeinek megfelelően értelmezhette.

Csehország számos polgára – látva, hogy elárulták szabadságát – nem tudta elfogadni az egyezményt. Viszályok és megoszlások támadtak, amelyek belső harchoz és vérontáshoz vezettek. E küzdelemben a nemes Procopius is elesett, és Csehország elvesztette jogait. Ezt követően Zsigmond – Husz és Jeromos árulója – lett Csehország királya. Esküvel fogadta, hogy támogatni fogja a csehek jogait, mégis a pápaságot erősítette. De nem sokat nyert azzal, hogy Rómát kiszolgálta. Húsz éven át élete tele volt munkával és veszéllyel. Seregei elpusztultak, és kincstárát felemésztette a hosszú, eredménytelen küzdelem. Most pedig, egyévi uralkodás után meghalt. Halálakor birodalma a polgárháború küszöbén állt, utódaira pedig megbélyegzett nevet hagyott örökségül. A zűrzavar és vérontás még sokáig tartott. Újra idegen seregek törtek Csehországra, és továbbra is belső viszály nyugtalanította a nemzetet. Azokat, akik hívek maradtak az evangéliumhoz, üldözték és gyilkolták.

Az ősi hithez ragaszkodók, amikor korábbi testvéreik Rómával szövetségre lépve átvették tévedéseit, külön közösségbe tömörültek, és „egyesült testvérek”-nek (cseh-morva atyafiaknak) nevezték magukat. Emiatt mindenhonnan átkokat szórtak rájuk, de ők rendületlenül kitartottak. Kénytelenek voltak erdőkben és barlangokban menedéket keresni, de mégis összegyűltek Isten Igéjének olvasására és közös imádkozásra.

Küldöttektől, akik titkon megjelentek különböző országokban, megtudták, hogy itt is, ott is vannak „az igazságnak elszigetelt hitvallói, ebben a városban is néhányan meg abban is, akiket ugyanúgy üldöznek, mint őket. Az Alpok hegyei között van egy ősi gyülekezet, amely a Szentírás alapján áll, és tiltakozik Róma bálványimádó romlottsága ellen”. 27 Ezt a hírt örömmel fogadták, és levelezni kezdtek a valdens keresztényekkel. Az evangéliumhoz rendületlenül ragaszkodó csehek üldözésük éjszakájában, a legsötétebb órában is vártak, és figyelték a látóhatárt, lesve a hajnalt. „Életükre gonosz napok következtek, de... emlékeztek azokra a szavakra, amelyeket először Husz, majd Jeromos mondott: egy évszázadnak kell eltelnie, mielőtt felhasad a hajnal. Ezek a szavak annyit jelentettek a táboritáknak (huszitáknak), mint József szavai a szolgaság házában sínylődő törzseknek: »Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket, és felvisz titeket«.” 28 „A XV. század záró szakasza a cseh-morva atyafiak gyülekezetének lassú, de biztos fejlődését tanúsította. Bár korántsem élvezhettek teljes háborítatlanságot, viszonylag nyugalmuk volt. A XVI. század kezdetén gyülekezeteik száma Csehés Morvaországban kétszáz volt.” 29 „Milyen kegyet élvezett a maradék, amely megmenekülve a tűz és a kard pusztító dühétől, megláthatta annak a napnak a hajnalát, amelyet Husz megjövendölt!” 30