9. A svájci reformátor

Isten éppolyan elgondolás szerint választotta ki az egyház reformátorait, mint alapítóit. A mennyei Tanító mellőzte a föld nagyjait, a rangosokat és gazdagokat, akik hozzászoktak a vezetőknek „kijáró” dicsőítéshez és hódolathoz. E gőgös, beképzelt, felsőrendűségben tetszelgő emberek soha nem szántak volna meg másokat, és az alázatos Názáreti nem tudta volna őket munkatársaivá formálni. Jézus a tanulatlan, szorgos galileai halászokat szólította meg: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok!” (Mt 4:19). E tanítványok alázatosak és tanulékonyak voltak. Minél kevésbé kerültek koruk hamis tanításainak hatása alá, Krisztus annál nagyobb eredménnyel tudta őket szolgálatra tanítani és képezni. Így volt ez a nagy reformáció idején is. A legnevesebb reformátorok szerény születésű emberek voltak, akiket nem szédített meg a rang, nem befolyásolt a fanatizmus és a papi furfang. Isten egyszerű eszközökkel akart nagyszerű eredményeket elérni. Így nem embereké a dicsőség, hanem Istené, aki általuk akarata és tetszése szerint munkálkodik.

Néhány héttel azután, hogy Luther a szászországi bányász hajlékában meglátta a napvilágot, az Alpok hegyei között, egy marhapásztor kunyhójában megszületett Zwingli Ulrik. Zwingli gyermekkori környezete és neveltetése alkalmas volt arra, hogy küldetésére felkészítse. A természet csodálatos szépsége és lenyűgöző fensége már korán felébresztette gyermeki lelkében Isten nagyságának, hatalmának és fenségének érzetét. A környező hegyek közt véghezvitt hőstettek történetei meghatározták fiatal életének törekvéseit. Nagyanyjától ismerte meg azt a néhány kedves bibliai történetet, amelyeket ez az istenfélő asszony az egyház legendái és hagyományai közül kiválogatott. Zwinglit mélységesen érdekelték a pátriárkák és próféták, a Palesztina dombjain nyájukat őrző és angyalokkal beszélgető pásztorok, a betlehemi gyermek és a keresztre feszített Krisztus csodálatos tettei.

Luther Jánoshoz hasonlóan Zwingli apja is iskoláztatni akarta fiát. Ezért a gyermek már nagyon fiatalon elkerült szülőföldjéről, az Alpok völgyéből. Zwingli Ulrik értelme rohamosan fejlődött, és csakhamar felmerült a kérdés, hogy hol lehet tanítására alkalmas tanárokat találni. Tizenhárom éves korában Bernbe ment, ahol akkor Svájc legkiválóbb iskolája volt. Itt azonban olyan veszély fenyegette, amely könnyen meghiúsíthatta volna a hozzá fűzött reményeket. A szerzetesek mindenképpen rá akarták venni arra, hogy lépjen be egy kolostorba. A dominikánus és ferencrendi szerzetesek versengtek a nép kegyeiért. Templomaik hivalkodó díszeivel, szertartásaik pompájával, híres ereklyéik és csodatévő bálványaik vonzerejével igyekeztek híveik pártfogását megszerezni.

A berni dominikánusok felismerték, hogy ennek a tehetséges ifjú tudósnak a megnyeréséből hasznot húzhatnak, és dicsőséget szerezhetnek maguknak. Ez a rendkívüli ifjú, ez a szónoki és írói tehetség, ez a zenei és költői zseni vonzóbbá tenné istentiszteleteiket, és jobban növelné rendjük bevételeit, mint bármilyen látványos pompa. Fondorlattal és hízelgéssel próbálták Zwinglit rávenni arra, hogy lépjen be kolostorukba. A diák Luther eltemetkezett egy kolostor cellájába, és ha a gondviselő Isten nem szabadítja ki, elveszett volna a világ számára. Zwinglit megmentette Isten ettől a veszélytől. Apja, aki nem akarta, hogy fia a szerzetesek tétlen és értéktelen életét élje, Isten gondviselése folytán tudomást szerzett a szerzetesek szándékáról. Látta, hogy a fia jövője forog kockán, és megparancsolta neki, hogy azonnal térjen haza.

A fiú engedelmeskedett. De nem sokáig érte be szülőhelyével, a völggyel, hanem csakhamar újra tanulni kezdett. Ezúttal Bázelbe ment. Zwingli itt hallotta először Isten ingyen kegyelmének örömhírét. Wittembach, aki az ókori nyelveket tanította, a görög és a héber nyelv tanulása közben megismerkedett a Szentírással, és a fénysugarakat tanítványai lelkébe is továbbította. Wittembach kijelentette, hogy van egy igazság, amely ősibb és mérhetetlenül értékesebb a teológusok és filozófusok által tanított elméleteknél. Ez az ősi igazság az, hogy Krisztus halála a bűnös egyedüli váltságdíja. Zwingli számára ezek a szavak voltak a hajnalt jelző első fénysugarak.

Zwinglinek nemsokára el kellett hagynia Bázelt, hogy megkezdje szolgálatát. Első munkaterülete egy alpesi parókia volt, nem messze a völgytől, ahol született. Miután pappá szentelték, „egész lelkével Isten igazságának kutatására szentelte magát, mert jól tudta, milyen sokat kell tudnia annak, akire Krisztus rábízta nyáját” – mondta egyik reformátortársa. 1 Minél többet kutatta a Szentírást, annál világosabban látta a Szentírás igazságai és Róma eretnekségei közötti ellentmondást. A Biblia, Isten Igéje, az egyetlen érvényes és csalhatatlan norma szerint akart élni. Látta, hogy a Biblia saját magát magyarázza. Nem mert és nem is kísérelt meg előre kialakított elméletek és tantételek alátámasztására magyarázatot találni a Szentírásban. Úgy érezte, kötelessége megtudni, mi a Szentírás egyértelmű és nyilvánvaló tanítása. Igyekezett minden segítséget igénybe venni, hogy teljesen és jól értse mondanivalóját. Segítségül hívta Isten Lelkét. A Szentlélek megérteti a Bibliát mindazokkal – mondta Zwingli –, akik őszintén és imádkozva kutatják.

„A Szentírás Istentől származik, nem pedig embertől – mondta Zwingli –, és Isten, aki világosságot ad, megérteti veled, hogy ez a beszéd tőle származik. Isten szava... nem bukhat el; az Ige világos, önmaga tanít; feltárja önmagát, az üdvösség és a kegyelem fényével árasztja el a lelket; vigasztal, alázatossá tesz olyannyira, hogy az ember szem elől téveszti, sőt elfelejti önmagát, és megkapaszkodik Istenben.” E szavak igazságát maga Zwingli tanúsította. Erről a tapasztalatáról később így ír: „Amikor kezdtem magam teljesen a Szentírás alá rendelni, a filozófia és a skolasztikus teológia egyre több vitás dolgot tárt elém. Végül is ez a gondolatom támadt: »Mindezeket félre kell tenned, és Isten akaratát egyedül Isten egyszerű szavában kell keresned!« Kértem Istent, adjon világosságot, és a Szentírás ezután sokkal érthetőbbé vált számomra.” 2

Zwingli nem Luthertől tanulta azt, amit prédikált. Az Krisztus tanítása volt. „Ha Luther Krisztust prédikálja – mondta a svájci reformátor –, akkor azt tette, amit én. Ő sokkal több lelket vezetett az Úrhoz, mint én. De ez nem számít! Csak Krisztus nevét akarom hordozni, akinek harcosa vagyok, senki másét. Egyedül Ő az én Vezérem. Soha egyetlen szót sem írtam Luthernek, és ő sem nekem. S hogy miért?... Azért, hogy megmutatkozzék, Isten Lelke mennyire egyöntetűen cselekszik, mivel Krisztus tanait mindketten ilyen egyöntetűen hirdetjük anélkül, hogy összebeszéltünk volna.” 3

1516-ban az einsiedelni kolostor meghívta Zwinglit prédikátorának. Itt jobban bepillanthatott Róma romlottságába, és mint reformátor, olyan befolyást árasztott, amely szülőföldjén, az Alpokon túl is érezhető volt. Einsiedeln egyik fő vonzereje egy Mária-szobor volt, amely állítólag csodákat tudott művelni. A kolostor bejárata felett ez állt: „Itt teljes bűnbocsánat kapható.” 4 A zarándokok az év minden szakában felkeresték ezt a Máriaszentélyt, de felszentelésének évfordulóján tömegesen jöttek Svájc minden részéből, sőt Franciaországból és Németországból is. Zwingli, akinek nagyon fájt ez a látvány, megragadta ezt az alkalmat, hogy a babona rabszolgáinak az evangélium kínálta szabadságról prédikáljon. „Ne gondoljátok – mondta –, hogy Istent jobban meg lehet találni e templomban, mint a teremtés bármely más részében. Bármelyik legyen is az az ország, amelyben élsz, Isten körülvesz, és hall téged... Hiábavaló cselekedetek, hosszú zarándoklatok, adományok, faragott képek, a Szűzhöz vagy a szentekhez intézett könyörgések biztosíthatják-e számunkra Isten kegyelmét?... Mit használ az imákba foglalt szavak sokasága? Mit segít a fényes kámzsa, a simára borotvált fej, a hosszan leomló talár vagy az arannyal hímzett papucs?... Isten a szíveket vizsgálja; a mi szívünk pedig távol van tőle.” „Krisztus, aki egyszer feláldozta magát a kereszten – mondta –, Ő az áldozat és a mártír, aki mindörökre engesztelést szerzett a hívők bűneiért.” 5

A hallgatók közül sokan nem szívesen fogadták ezeket a tanításokat. Keserű csalódást éreztek, amikor hallották, hogy hiába tették meg a fárasztó utat. Nem tudták felfogni, hogy Krisztus ingyen kínálja nekik a bocsánatot. Meg voltak elégedve a régi úttal, amelyet Róma mutatott a menny felé. Viszszariadtak a jobb út keresésétől. Könnyebb volt üdvösségüket a papokra és a pápára bízni, mint szívük tisztaságára törekedni.

Mások viszont örömmel fogadták azt a hírt, hogy Krisztus által van az üdvösség. Róma szertartásai útján nem költözött lelkükbe béke. Hittel elfogadták, hogy a Megváltó vére engesztelést szerez számukra, és hazatérve megismertették másokkal is azt a drága világosságot, amit ők kaptak. Így terjedt az igazság faluról falura, városról városra, és a Mária-szentélyhez zarándoklók száma nagyon megcsappant. Csökkentek az adományok is, és ennek következtében Zwingli fizetése is, amit az adományokból kapott. Deo ennek csak örült, mert látta, hogy a fanatizmus és a babona hatalma kezd megtörni.

Az egyházi hatóságok jól látták, mit művel Zwingli, de egyelőre nem akartak közbelépni. Még mindig remélve, hogy meg tudják szerezni ügyüknek, megpróbálták hízelgéssel megnyerni. Közben az igazság egyre több ember szívéhez talált utat. Zwinglit einsiedelni munkálkodása nagyobb feladatra készítette fel, amelyet nemsokára meg is kezdett. Hároméves einsiedelni szolgálata után a zürichi székesegyház hívta meg prédikátorának. Zürich volt ekkor a svájci államszövetség legfontosabb városa, és ami ott történt, sok emberre kihatott. Az egyházi személyek azonban, akik Zürichbe hívták, meg akartak akadályozni mindenféle újítást, és ennek megfelelően oktatták ki Zwinglit feladatairól.

„Minden erőddel igyekezz a parókia bevételeit begyűjteni mondták –, s ne téveszd szem elől a legapróbbat sem! Intsd a hűségeseket mind a szószékről, mind a gyóntatószékből, hogy a tizedet és az adót fizessék be, és adományaikkal fejezzék ki az egyház iránti ragaszkodásukat! Légy szorgos a betegektől, a misékből és általában minden egyházi szertartásból származó bevétel gyarapításában!” A szentségek szolgálata, a prédikálás és a nyáj gondozása – tették hozzá eligazítói – szintén a lelkész feladata, de ezekhez alkalmazhatsz helyettest is, különösen a prédikáláshoz. A szentségekkel csak arra érdemes személyeknek szolgálhatsz, és csak akkor, ha kérnek rá, de tilos ezt személyválogatás nélkül tenned.” 6

Zwingli némán hallgatta ezt az eligazítást, és válaszként, miután kifejezte háláját e megtisztelő és fontos tisztségért, terveiről kezdett beszélni. „Krisztus élete – mondta – nagyon régóta rejtve van az emberek előtt. A teljes Máté evangéliumot fogom prédikálni... kizárólag a Szentírást használva forrásként. Megszólaltatom mélységeit, egyik részt összevetem a másikkal, állandó és komoly imával kérve bölcsességet. Szolgálatomat Isten dicsőségére, egyetlen Fia dicséretére, a lelkek igazi üdvösségére és az igaz hitben való épülésükre szentelem.” 7 Bár egyes egyházi személyek kifogásolták szándékát, és megpróbálták lebeszélni róla, Zwingli szilárdan kitartott. Kijelentette, hogy nem új módszert akar bevezetni, hanem a régit, amelyet korábbi és tisztább korszakában alkalmazott az egyház. A Zwingli által tanított igazságok iránt már korábban érdeklődés támadt, és az emberek tömegesen jöttek prédikációira. Sok olyan hallgatója volt, aki hosszú ideig nem járt istentiszteletre. A reformátor igeszolgálatát azzal kezdte, hogy fellapozta az evangéliumot, majd felolvasta és magyarázta hallgatóinak Krisztus életének, tanításainak és halálának ihletett történetét. Itt is, éppúgy mint Einsiedelnben, Isten Igéjét az egyetlen csalhatatlan tekintélyként mutatta be, Krisztus halálát pedig az egyetlen tökéletes áldozatnak nevezte. „Krisztus az – mondta –, akihez vezetni szeretnélek titeket; Krisztushoz, az üdvösség igazi forrásához.” 8 E prédikátor körül ott tolongott minden rendű és rangú ember, államférfiaktól és tudósoktól kezdve a kézművesekig és a földművesekig. Mélységes érdeklődéssel hallgatták szavait. Zwingli nemcsak az ingyen felkínált üdvösségről beszélt, hanem bátran megrótta korának bűneit és romlottságát is. Sokan Istent dicsőítve tértek haza a székesegyházból. „Ez az ember – mondogatták – az igazság prédikátora. Ő lesz a mi Mózesünk, aki ebből az egyiptomi sötétségből kivezet minket.” 9

Jóllehet Zwingli munkája először nagy lelkesedést keltett, egy idő után azonban támadások érték. A szerzetesek, kifogásolva tanításait, zavarták munkáját. Sokan csúfolták, és gúnyos megjegyzéseket tettek rá. Mások sértegették és fenyegették. De Zwingli mindent türelmesen elviselt. Ezt mondta: „Ha meg akarjuk nyerni Jézus Krisztusnak a gonoszokat, akkor sok dolog előtt be kell csukni szemünket.” 10

Ez idő tájt új segítség érkezett a reform munkájának előmozdítására. A reformált vallás egyik híve egy Lucián nevű embert küldött Bázelből Zürichbe Luther néhány írásával, aki szerint e könyvek árusításával hathatósan lehet a világosságot terjeszteni. „Győződj meg arról – írta Zwinglinek –, hogy vajon ez az ember elég megfontolt és ügyes-e! Ha igen, vigye városról városra, faluról falura, sőt házról házra a svájciak között Luther munkáit, különösen pedig a Miatyánkról készített magyarázatát, amelyet egyháztagoknak írt. Minél jobban megismerik őket, annál több vevőre találnak.” 11 Így terjedt a világosság.

Amikor Isten széttöri a tudatlanság és a babona béklyóit, Sátán mindent megtesz, hogy az embereket sötétségbe borítsa, és még szorosabbra fogja bilincseiket. Amikor különböző országokban hirdetni kezdték, hogy Krisztus vére által az ember bűnbocsánatban részesül és megigazul, Róma még hangosabban kínálta pénzért a bűnbocsánatot az egész keresztény világnak.

Minden bűnnek megvolt a „tarifája”, és ha az emberek az egyház kincstárát megtöltötték, nyugodtan vétkezhettek. Így dolgozott e két mozgalom. Az egyik pénzért kínált bűnbocsánatot, a másik Krisztus vére által. Róma engedélyt adott a vétkezésre, és hasznot húzott belőle. A reformátorok pedig elítélték a bűnt, és hirdették Krisztust, az engesztelő áldozatot és szabadítót.

Németországban a bűnbocsátó cédulákat a hírhedt Tetzel irányításával a dominikánus szerzetesek árusították. Svájcban a ferencrendi szerzeteseket bízta meg az egyház ezzel az üzlettel, irányításával pedig az olasz szerzetest, Samsont, aki már eddig is jó szolgálatokat tett az egyháznak. Németországból és Svájcból szerzett hatalmas összegekkel töltötte meg a pápai kincstárat. Most Svájcot bejárva, nagy tömegeket vont bűvkörébe. Kicsalta a szegény parasztok szűkös keresményét, a gazdagoktól pedig gazdag adományokat követelt. De a reformáció már éreztette hatását, és megnyirbálta ezt az üzérkedést, megállítani azonban nem tudta. Zwingli még Einsiedelnben volt, amikor Samson, nem sokkal Svájcba jövetele után, portékáival a szomszéd városba érkezett. Amikor a reformátor értesült Samson küldetéséről, azonnal fellépett ellene. A két ember nem találkozott egymással, de Zwingli olyan eredményesen leplezte le a szerzetes igényeinek jogtalanságát, hogy az kénytelen volt máshová menni.

Zwingli Zürichben is nagy hévvel prédikált a bocsánatárusok ellen. Amikor Samson a városhoz közeledett, a városi tanács egy futárt küldött elé azzal az üzenettel, hogy kerülje el a várost. Mégis sikerült csellel bejutnia a városba, de minden üzlet nélkül kellett távoznia. Ezután nemsokára elhagyta Svájcot is. Nagyot lendített a reform munkáján a pestis, a „fekete halál”, amely 1519-ben söpört végig Svájcon. Amikor az emberek így szemtől szembe kerültek a pusztítóval, sokan felismerték a nemrég vásárolt bűnbocsátó cédulák haszontalanságát és értéktelenségét, és vágyakoztak hitük biztosabb alapja után. Zwingli is ágynak esett Zürichben. Nagyon súlyos volt az állapota, és semmi remény nem volt arra, hogy felgyógyul. Sokfelé az a hír terjedt el, hogy meghalt. Reménye és bátorsága e nehéz órákban sem ingott meg. Hittel tekintett a Golgota keresztjére, bízva az engesztelő áldozat elégséges voltában. Amikor visszatért a halál kapujából, olyan odaadással prédikálta az evangéliumot, mint soha azelőtt. Szavából rendkívüli erő áradt. Az emberek örömmel üdvözölték szeretett lelkészüket, aki a sír széléről tért vissza hozzájuk. Ők maguk is betegeket és haldoklókat ápoltak, és most érezték jobban, mint valaha, hogy milyen érték az evangélium.

Zwingli is tisztábban látta az evangélium igazságait, és saját magán is jobban tapasztalta megújító erejét. Két témakörrel, az ember bukásával és a megváltás tervével sokat foglalkozott. „Ádámban – mondta – mindnyájan romlásba és kárhozatba süllyedt halottak vagyunk.” 12 „Krisztus... örökké tartó üdvösséget vásárolt nekünk... Szenvedése... örök áldozat és örökké hatékony orvosság. Egyszer és mindenkorra eleget tesz az isteni igazságszolgáltatásnak mindazok érdekében, akik szilárd és rendíthetetlen hittel reá hagyatkoznak”. Zwingli azt is világosan tanította, hogy Krisztus kegyelme nem jogosítja fel az embert arra, hogy vétkezzen. Isten ott van, „ahol Istenbe vetett hit van, és ahol Isten van, ott az embert jó cselekedetekre ösztönző és indító buzgóság van”. 13

Olyan nagy volt az érdeklődés Zwingli prédikálása iránt, hogy amikor beszélt, a székesegyház zsúfolásig megtelt. Apránként, ahogy el tudták hordozni, feltárta hallgatóinak az igazságot. Első alkalommal kerülte azokat a dolgokat, amelyek előítéletet kelthetnek. Megnyerni az embereket Krisztus tanításainak, meglágyítani szívüket Krisztus szeretetével, és bemutatni nekik Krisztus példáját – ezt tartotta feladatának. Ha a hallgatók elfogadják az evangélium elveit, babonás hiedelmekkel és szokásaikkal minden bizonynyal felhagynak.

Zürichben a reformáció lépésről lépésre haladt előre, és ellenségei megriadva nagy támadásra készültek. Egy évvel korábban a wittenbergi szerzetes Wormsban „nem”-et mondott a pápának és a császárnak. Most minden azt mutatta, hogy a pápa követelései Zürichben is hasonló ellenállásba fognak ütközni. Zwinglit többszörös támadás érte. A pápai kantonokban az evangélium egyik tanítványa a másik után került máglyára, de ez nem volt elég. Az eretnekség tanítóját akarták elhallgattatni. Ezért a konstanzi püspök elküldte három képviselőjét a zürichi zsinatra, azzal vádolva Zwinglit, hogy az egyházi törvények áthágására biztatja az embereket, veszélyeztetve ezzel a társadalom békéjét és jó rendjét. Ha az egyház tekintélye megszűnik – hangsúlyozta –, általános lesz az anarchia. Zwingli azt válaszolta, hogy négy éve hirdeti az evangéliumot Zürichben, „amely csendesebb és békésebb..., mint az államszövetség bármely más városa”. „Hát nem a kereszténység az általános biztonság legnagyobb garanciája?” – kérdezte. 14

A képviselők arra intették a tanács tagjait, hogy maradjanak meg az egyházban, amelyen kívül – mondták – nincs üdvösség. Zwingli válasza ez volt: „Ne ingasson meg titeket ez a vád! Az egyház alapja ugyanaz a Szikla, ugyanaz a Krisztus, aki Péternek is nevet adott, mivel hűségesen megvallotta Őt. Isten elfogadja minden népből azt, aki teljes szívből hisz az Úr Jézusban. Valóban ez az az egyház, amelyen kívül senki sem üdvözülhet.” 15 E tanácskozás eredményeként a püspök egyik képviselője elfogadta a reformált vallást. A zsinat nem volt hajlandó Zwinglivel szemben eljárást indítani, és Róma újabb támadásra készült. A reformátor, amikor értesült ellenségei ármánykodásairól, így kiáltott: „Csak jöjjenek; úgy félek tőlük, mint kinyúló szirt a lábánál bömbölő hullámoktól!” 16 A papok erőfeszítései csak előmozdították azt az ügyet, amelyet tönkre akartak tenni. Az igazság tovább terjedt. Németországi követői, akiket lesújtott Luther eltűnése, újra felbátorodtak, amikor látták, hogy az evangélium Svájcban is terjed.

Amikor a reformáció gyökeret vert Zürichben, a romlottság megállítása, a rend és az összhang megvalósulása nyilvánvalóbbá tette gyümölcseit. „Városunkban béke lakozik. Nincs veszekedés, nincs képmutatás, nincs irigység, nincs versengés – írta Zwingli. Honnan származna ilyen egység, ha nem az Úrtól és tanainktól, amelyek elárasztanak bennünket a béke és a kegyesség gyümölcseivel?” 17

A reformáció által kivívott győzelmek láttán Róma hívei még inkább törekedtek arra, hogy megdöntsék a reformációt. Látva, hogy az üldözéssel nem sikerült Luther munkáját elfojtani Németországban, elhatározták, hogy saját fegyvereivel fognak küzdeni a reformáció ellen: vitába szállnak Zwinglivel. Az ügyet tehát előkészítették, és úgy akarták győzelmüket biztosítani, hogy ők választották meg nemcsak a harc helyét, hanem a vitát eldöntő bírákat is. Ha Zwinglit egyszer hatalmukba tudják keríteni, gondjuk lesz rá, hogy ne meneküljön el. Ha a vezért elhallgattatják, a mozgalmat gyorsan összezúzhatják. Ezt a szándékukat azonban gondosan eltitkolták. A vita helye Báden volt. Zwingli azonban nem jelent meg. A zürichi zsinat, a pápa szándékát megsejtve, és megijedve azoktól a lángoktól, amelyek a svájci kantonokban az evangélium megvallóinak gyújtott máglyákon fellobbantak, megtiltotta lelkészének, hogy kitegye magát ennek a veszélynek. Zwingli hajlandó volt Róma összes odaküldött párthívével Zürichben találkozni, de Bádenben, ahol a mártírok vére éppen akkor hullott az igazságért, a biztos halál várt reá. A reformátort Oecolompadiusnak és Hallernek kellett képviselnie. Róma védelmezője pedig dr. Eck – egy sereg tudós doktortól és főpaptól támogatott kiválóság – volt.

Zwingli nem jelent meg a tárgyaláson, befolyása mégis érezhető volt. A jegyzőkönyvvezetőket a pápa hívei választották ki. Másoknak halálbüntetés terhe mellett tilos volt jegyzetelni. Ennek ellenére Zwingli naponta értesült a Bádenben elhangzottakról. Egy diák, aki jelen volt a tárgyaláson, minden este leírta az aznapi vitát. Két másik diák pedig vállalkozott a feljegyzés kézbesítésére Oecolompadiusnak a Zürichben levő Zwinglihez intézett naponkénti leveleivel együtt. A reformátor válaszolt, tanácsot és javaslatot adott. Leveleit éjjel írta, és a diákok reggel tértek vissza velük Bádenbe. A követek baromfiskosarat vittek a fejükön, és kijátszva a városkapunál állomásozó őrség éberségét, akadálytalanul átmentek a kapun.

Így a vitát Zwingli vívta ravasz ellenfeleivel. „Elmélkedéseivel, átvirrasztott éjszakáival és Bádenbe továbbított tanácsaival többet ért el, mintha személyesen tárgyalt volna ellenségeivel” – mondta Myconius.18 A katolikusok, a biztos győzelembe vetett reménységgel, a legdíszesebb öltözetükben és ékszerekkel felékesítve jöttek Bádenbe. Fényűző lakomákon asztalukra a legdrágább finomságokat és legkitűnőbb borokat tálalták. Egyházi kötelességeik terhén vigadozással és tivornyázással könnyítettek. A reformátorok egész másképp viselkedtek. Egyszerű ételüket hamar megették; a nép nem sokkal helyezte őket a koldusok elé. Oecolompadius házigazdája, aki alkalmat keresett arra, hogy megnézze, mit csinál szobájában a vendég, mindig tanulni vagy imádkozni látta. Nagy csodálkozással mondta, hogy ez az eretnek legalább „nagyon vallásos”.

A tanácskozáson „Eck dölyfösen lépett a pompásan díszített szószékre, míg az alázatos, szegényesen öltözött Oecolompadiust ellenfelével szembe egy durván faragott zsámolyra ültették”. 19 Ecket harsogó hangja és mérhetetlen magabiztossága soha nem hagyta el. Buzgólkodásra sarkallta az arany reménye csakúgy, mint a hírnév, mert a vallás védelmezőjét csinos tiszteletdíjjal jutalmazták. Amikor jobb érvei kifogytak, sértegetéshez, sőt szitkozódáshoz folyamodott.

A szerény és magában nem bízó Oecolompadius, aki irtózott a csatától, ezzel az ünnepélyes vallomással kezdte beszédét: „A megítélésnek csak egy mércéjét ismerem el: Isten szavát.” 20 Szelíden és udvariasan viselkedett, de ügyesnek és rendíthetetlennek bizonyult. Míg a katolikusok szokásukhoz híven az egyházi szokások tekintélyével hozakodtak elő, a reformátor következetesen a Szentíráshoz ragaszkodott. „Svájcban nincs hatalma a szokásnak – mondta –, hacsak nincs összhangban az alkotmánnyal. Hitbeli dolgokban pedig a Biblia a mi alkotmányunk.” 21

A két vitázó közti különbség nem maradt hatástalan. A reformátor higgadt, világos érvelése, amelyet oly szelíden és szerényen adott elő, tetszett azoknak, akik ellenszenvvel fordultak el Eck szenvedélyes kijelentéseitől.

A vita tizennyolc napig tartott. Lezárulásakor a katolikusok magabiztosan maguknak igényelték a győzelmet. A képviselők zöme Róma pártjára állt, és az országgyűlés a reformátorokat legyőzötteknek mondta ki. Kijelentette, hogy vezérükkel, Zwinglivel együtt kiváltak az egyházból. De a tárgyalás gyümölcsei egyértelművé tették, melyik oldal kapott kedvezőbb elbírálást. Az összecsapás nagyot lendített a protestánsok ügyén. Nem sokkal ezután Bern és Bázel – e két fontos város – a reformáció mellett foglalt állást.