Függelék

Fejezet 1

 

1. Milman. 13.

 

2. Milman. 16.

 

Fejezet 2

 

1. Tertullianus: Apologeticus. 50.

 

Fejezet 3

 

1. A római kánonikus törvény egyik szakaszában III. Ince pápa kijelentette, hogy a római pápa „a földi helytartó, nem csupán ember, hanem abszolút Isten is”. E szakasz lábjegyzete megmagyarázza, hogy ez azért van, mert ő Krisztusnak – aki „abszolút Isten és abszolút ember” – a helytartója. (Lásd Decretales Domini Gregorii Papae IX. Liber 1, de translatione Episcoporum tit. 7. 3. Corpus Juris Canonici. Paris, 1612; tom. 2. Decretales col. 205.) Az „Úr Isten a pápa” elnevezés magyarázatát lásd XXII. János pápa: Extravagentes, 14:4. „Declaramus” lábjegyzetében. Az Extravagentes 1584-ből származó antwerpeni kiadásában a „Dominum Deum nostrum Papam” („A mi Urunk, a pápa”) szavak a 153. hasábban fordulnak elő; egy 1612-ből stérnató párizsi kiadásban pedig a 140. hasábban. 1612 óta számos kiadásból kimaradt a Deum („Isten”) szó.

A csalatkozhatatlanság dogmáját az 1870–71-es első Vatikáni Zsinat fogadta el. Lásd: Philip Schaff: The Creeds of Christendom, vol. 2, Dogmatic Decrees of the Vatican Council, 234–271. oldal. Itt mind a latin, mind pedig az angol szövegét megtalálhatjuk. A dogmáról folyó vita összegzése: Patrick J. Toner cikke a „The Catholic Encyclopedia” 7. kötetének 790. oldalán található „Infallibility” címszó. James Cardinal Gibbons The Faith of our Fathers (Baltimore: John Murphy Company,

kiad. 1917) a 7. és 11. fejezet. A dogmával szemben kibontakozódó római katolikus ellenállásról lásd: Johann Joseph Ignaz von Döllinger (álneve: Janus) The Pope and the Council (New York: Charles Scribner’s Sons, 1869). W. J. Sparrow Simpson: Roman Catholic Opposition to Papal Infallibility (London: John Murray, 1909). A nem római katolikus véleményről: George Salamon, Infallibility of the Church (London: John Murray, rev. ed. 1914).

 

2. „A képek imádása (...) a kereszténységnek egyik olyan torzulása, amely titokban és szinte észrevétlenül lopózott be az egyházba. Ez a torzulás nem egyszerre alakult ki, mint a többi eretnekség, mert akkor határozott bírálatba és rosszallásba ütközött volna; de mivel kifogástalannak álcázva kezdődött, és olyan fokozatosan honosodott meg egyik hozzá kapcsolódó szokás a másik után, hogy az egyház alaposan és nemcsak minden tényleges akadály, de majdnem minden jelentős tiltakozás nélkül is átitatódott a bálványimádással. Amikor aztán kísérlet történt megszüntetésére, a bűn túl mély gyökeret eresztett ahhoz, hogy eltávolítása ne váltson ki tiltakozást (...). Ez az ember bálványimádásra hajló szívéhez vezethető vissza, és ahhoz, hogy szívesebben imádja a teremtményt, mint a Teremtőt (...). Először nem abból a célból vitték be a szobrokat és képeket a templomokba, hogy imádják őket, hanem egyrészt a könyvek helyett az olvasni nem tudók eligazítására, másrészt pedig azért, hogy mások lelkében kegyességet ébresszenek. Azt nem tudni, hogy menynyiben feleltek meg ennek a célnak; de ha el is fogadjuk ezt az indokot, a helyzet csakhamar megváltozott, és a templomokba bevitt képek és szobrok inkább eltompították, mint megvilágosították a tudatlanok értelmét; csökkentették inkább, mint növelték a hívek kegyességét. Így, jóllehet talán az volt a cél, hogy az embereket Istenhez vezessék, a vége az lett, hogy az emberek elfordultak Istentől, hogy a teremtett dolgokat imádják.” – J. Mendham, The Seventh General Council, the Second of Nicaea. Bevezetés, III–VI. old.

A képimádás törvényesítésére i.sz. 787-ben összehívott második niceai zsinat lefolyásának és határozatainak történetét lásd a következő művekben: Baronius, Ecclesiastical Annals, Antwerpen (1612), 9. köt. 391–407. o; J. Mendham, The Seventh General Council, the Second of Nicaea Ed. Stillingfleet, Defence of the Discourse Concerning the Idolatry Practiced in the Church of Rome (London, 1686) A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathers, (New York, 1900) 2. sorozat 14. köt. 521–587. old; C. J. Hefele, History of the Councils of the Church, From the original Documents, 18. könyv, 1 fej. 332–333. szakasz; 2. fej. 345–352. old. (T. és T. Clark kiad. 1896) 5. köt. 260–304; 342–372. o.).

 

3. A Konstantin által a nyugalomnapról i.sz. 321. március 7-én kiadott rendelet így szól: „Minden bíró, városlakó és kereskedő pihenjen a nap tiszteletre méltó napján. De a vidék lakói nyugodtan és teljes szabadsággal műveljék földjüket, mert gyakran megtörténik, hogy más nap nem alkalmas a magvetésre vagy szőlőültetésre; ezért ne szabad elszalasztani a kedvező időt, nehogy a menny ajándékai veszendőbe menjenek.” Joseph Cullen Ayer, A Source Book of Ancient Church History (New York: Charles Scribner’s Sons, 1913) 2, 1, 59. 284–285. old. 

A törvény eredeti latin szövege a Codex Justinianiban (3. könyv, 12. szakasz, 3. törv.) található. A törvény latin és angol szövege: Philip Scraff, History of the Christian Church 3. kötet, 3. szakasz, 7. fejezet, 75. 380. lap 1. jegyzet. Jaames A. Hessey, Bampton Lectures, Sunday (3. előadás 1. bek.) 3. kiad. Murray, 1866. 58. old. A kérdéssel kapcsolatos vita: Albert Henry Newman, A Manual of Church History (Philadelphia: The American Baptist Publivation Society, 1933. 1. köt. 305–307.). – LeRoy E. Froom, The Prophetic Faith of our Fathers (Washington, D. C.: Rewiew and Herald Publishing Ass., 1950. Vol. 1. 376–381)

 

4. Az idői meghatározásokat tartalmazó próféciák magyarázatának nagyon fontos eleme a nap-év elv, mely szerint egy prófétai nap ideje egy naptári évnek felel meg a történelemben. Mielőtt az izraeliek elfoglalták volna Kanaán földjét, 12 kémet küldtek a föld kémlelésére. Negyven napig tartott küldetésük és amikor visszatértek a zsidókhoz, azok megrémültek beszámolójuktól és visszautasították azt a lehetőséget, hogy elfoglalják az Ígéret Földjét. Az Úr így válaszolt nekik: „A napok száma szerint, amelyeken megkémleltétek a földet (tudniillik negyven napon, egy-egy napért egy-egy esztendő), negyven esztendeig hordozzátok a ti hamisságotoknak büntetését, és megismeritek az én elfordulásomat” (4Móz 14:34). Hasonló módszerrel számolja a jövőben bekövetkezendőket Ezékiel próféta. Júdának negyven éves fogság lesz a büntetése. Isten ezt mondta a prófétának: „feküdj a jobb oldaladra (...), és viseld a Júda házának vétkét negyven napig; egy-egy napot egy-egy esztendőül számítottam néked” (Ez 4:6). Ez a nap-év elv lényeges eleme a „kétezer és háromszáz estvéig és reggelig” tartó próféciának (Dn 8:14) valamint az 1260 napos időszaknak is, amit különböző formákban határoz meg a Biblia. Van, ahol „ ideig, időkig és fél időig” tartó időszakról beszél (Dn 7:25), máshol „negyvenkét hónap”-ról Jel 11:2, 13:5), „ezer kétszáz hatvan nap”-ról (Jel 11:3, 12:6) vagy „három és fél napról” (Jel 11:9).

 

5. A ma hamisítványnak tartott iratok közül a Donatio Constantininek és az ál-Izidori gyűjteménynek van különösebb jelentősége. A Donatio Constantinit a késői középkortól alkalmazták, mint a hagyományos jogi bizonyítékot arra nézve, hogy Nagy Konstantin császár I. Szilveszter pápának adományozta Rómát és Itáliát. Ezt a mondát először egy párizsi kéziratban (Codex Lat. 2777) találjuk, amely talán a 9. század elejéről való. A 11. századtól használták a pápák ezt a hasznos „bizonyítékot” hatalmi igényeik alátámasztására. Ezt az iratot tartották a teokratikus Pápai Állam jogi alapjának a középkorban. Vö. „The New Schaff – Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge” 3. kötet: Donation of Constantine” 484–485. old.

A Donatio történeti fejlődésének teóriája és az ezzel kapcsolatos vitaanyag megtalálható: Henry E. Cardinal Manning, The Temporal Power of the Vicar of Jesus Christ, London, 1862. Egy skolasztikus séma volt a Donatio, amely természetesen nem állhatta ki a 15. század történetkritikai vizsgálatainak próbáját. Lorenzo Valla 1450-ben egy kiváló tanulmányban bizonyította be először ennek hamis voltát. Lásd: Christopher B. Coleman, Treatise of Lorenzo Valla on the Donation of Constantine (New York, 1927). Ennek ellenére még egy évszázaddal később is hitelesnek és jogosnak tartották ezt a hamisított iratot. Eleinte Luther Márton is elfogadta ezt az iratot, csak később mondta Ecknek „Én támadom ezt a rendeletet”, majd pedig Spalatinnak „Ő (a pápa) ebben a rendeletben elárulta és keresztre feszítgette Krisztust, ez az igazság”.

A tudomány azt tartja, hogy a Donatio hamisítvány, amit egy személy vagy talán egy egész kor hozott létre. A hamisítás talán 752 és 778 között keletkezett. Az első katolikus történetíró, aki ennek az iratnak hitelességét elvetette, Cesare Baronio volt, aki erről 1592-ben at „Annales ecclesiasticae” című művében írt. A legjobb szöveg: K. Zeimer, Festgabe für Rudolf von Gneist (Berlin, 1888) – Ernest F. Henderson, Select Historical Documents of the Middle Ages (New York, 1892), 319. oldal. Briefwechsel (Weimar ed.) 141., 161. o. – The New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge (1950). 3. kötet, 484. lap. – F. Gregorovius, Rome is the Middle Ages köt. 329. o. Johann Joseph Ignaz von Döllinger, Fables Respecting the Popes of the Middle Ages (London, 1871).

Az „Ál-izidori gyűjtemény”-ben még több hamisított irat is található. Az Ál-izidori gyűjtemény fiktív leveleket tartalmaz a korai századok pápáitól, melyek közül Római Kelemen (100) az első és Nagy Gergely pápa az utolsó. Ezeket az iratokat a 9. században gyűjtötte össze Isidorus Mercator. Ez a középkorban nagy tekintélyű gyűjtemény csak a 15. században kapta az „Álizidori Iratok” nevet.

Ez a gyűjtemény volt a bázisa a középkorban az egyház különleges hatalmát hirdető tanításoknak. A hamisító hiteles oklevelet vett alapul és azzal a céllal változtatta meg, hogy a püspöknek jogilag kivételezett helyzetet biztosítson. Ez a gyűjtemény 852 előtt ismeretlen. A történészek szerint 850–51 körül készülhetett. Először 857-ben a Quiercy fegyverszünetnél hivatkoznak rá.

A gyűjtemény szerzője ismeretlen. A gyűjtemény Franciaországban a reimsi tartományban készülhetett és egy erősen agresszív, hatalomra törő egyházi párt véleményét tükrözi. Ez egyezik Hinkmár reimsi püspök véleményével, aki hivatkozik rá Rothard soissonsi püspök leváltásakor és 864-ben elküldte Miklós pápának. Az irat hitelességét kétségbevonta Nicolas Cusanus (1401–1464), Charles Dumoulin (1500–1566) és George Cassender (1513–1564). A hamisítást Dávid Blondel bizonyította végképp 1628-ban.

Szövege: Migne Patrologia Latina CXXX. A legrégebbi és legjobb kézirata: P. Hinschius, Decretales, Pseudo-Isidorianae at capitula Angilramni (Leipzig, 1863) – The New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge (1950) 9. köt. 343–345. Lásd még: H. H. Milman, Latin Christianity 3. köt. – Johann Joseph Ignaz von Döllinger, The Pope and the Council (1869) – Kenneth Scott Latourette, A History of the Expansion of Christianity (1939). 3. kötet. The Catholic Encyclopedia 5. kötet „False Decretals” címszó. – Fournier, Etudes sure les Fausses Decreals. in Revue d’Historique Ecclesiastique (Louvain) Vol. 7 (1906) és Vol. 8 (1907).

 

6. VII. Gergely pápa latin nyelvű parancsa: Baronius, Annales ecclesiastiae (Párizs, 1896). ann. 1076. 17. kötet 405–406. old. – Monumenta Germaniae Historica Selecta 3. köt. 17. old. Angol fordításban Frederic A. Ogg, Source Book of Medieval History (New York: American Book Co., 1907) 16. fejezet 45. szakasz, 262–264. old. – Oliver J. Thatcher – Edgar H. McNeal, Source Book for Medieval History (New York: Charles Scribner’s Sons, 1905) 3:65. 136–139. oldalak. Az ügy hátteréről: James Bryce, The Holy Roman Empire, (revidiált kiadás 10. fejezete) – James W. Thompson – Edgar N. Johnson, An Introduction to Medieval Europe, 300–1500. 377–380. oldalak

 

7. Dr. Joseph Faa Bruco így határozza meg a purgatóriumot: „A purgatórium a jelen életet követő gyötrelmes állapot, ahova azok a lelkek egy időre be vannak zárva, akik halálos bűneik foltjának és terhének eltörlése és a nekik járó örök szenvedés elengedése után távoznak ebből az életből; de akiknek azokért a bűnökért még egy ideig bűnhődniük kell; mint azoknak a lelkeknek is, akiket bocsánatos bűnök terheltek, amikor távoztak e világból.” – Catholic Belief, 196. old. (1884. kiad./Imprimatúra: Archbishop of New York).

Lásd még K. R. Hagenbach, Compedium of the History of Doctrines, (T. and T. Clark kiad.) 1. köt., 234–237.; 405–408. o.; 2. köt., 135–150., 308–309. o.; Charles Elliott, Delineation of Roman Catholicism, könyv, 12. fej.; Catholic Encyclopedia, 12. köt. „Purgatory” cikk.

 

8. A búcsú tanának részletes történetét lásd: Mandell Creighton, A History of the Papacy from the Great Schism to the Sack of Rome (London: Longmans, Green and Co., 1911.) 5. kötet 56–64, 71. lapok. – W. H. Kent cikke „The Catholic Encyclopedia” „Indulgences” 7. köt. 783–789. o. H. Lea, A History of Auricular Confession and Indulgences in the Latin Church (Philadelphia: Lea Brothers and Co., 1896) Thomas M. Lindsay. A History of the Reformation (New York: Charles Scribner’s Sons, 1917). 1. kötet 216–227. o. Albert Henry Newmann, A Manual of Church History (Philadelphia: The American Baptist Publication Society, 1953). 2. köt. 53–54., 62. – Leopold Ranke, History of the Reformation in Germany 2. kiad. London, 1845. Ford.: Sara Austin. 1. köt., 331., 335–337., 343–346. – Preserved Smith, The Age of the Reformation (New York: Henry Holt and Company, 1920) 23–25., 66.

A búcsú tanának a reformáció korában való gyakorlati megvalósulását lásd Dr. H. C. Lea, „Indulgences in Spain” c. írásában, amely a Papers of the American Society of Church History-ban jelent meg, 1. köt., 120–171. o. E történelmi tájékoztatót dr. Lea így értékeli az első bekezdésben: „A Luther, dr. Eck és Silvester Prierias közötti vitától nem háborítva Spanyolország zavartalanul követte a régi, kitaposott utat, és szolgál nekünk vitathatatlanul hivatalos okmányokkal, amelyek nyomán a történelem igazi megvilágításában vizsgálhatjuk a dolgot.”

 

9. Wiseman, 8. beszéd, 3. szakasz, 26. paragrafus.

 

10. A miséről szóló tanítást a Tridenti Zsinat fogalmazta meg: The Canons and Decrees of the Council of Trent, in Philip Schaff, Creeds of Christendom 2. köt., 126–139. o. Itt mind a latin, mind pedig az angol szövege megtalálható a dogmának. Lásd még: H. G. Schroeder, Canons and Decrees of the Council of Trent (St. Louis, Missuri: B. Herder, 1941). A miséről szóló vitához lásd: The Catholic Encyclopedia 5. kötet, 572. oldaltól Joseph Pohle „Eucharist” című cikke. Nicolaus Gihr, Holy Sacrifice of the Mass, Dogmatically, Liturgically, Ascetically Explained, 12. kiadás (St. Luis, Missouri B. Herder, 1937) – Josef Andreas Jungmann, The Mass of the Roman Its Origins and Development. Fordította németről Francis A. Brunner (New York: Benziger Bros., 1951) – A nem katolikus álláspontról: John Calvin, Institutes of the Christian Religion 4., 17., 18. Edward Bouverie Pusey, The Doctrine of the Real Presence (Oxford, England: John H. Parker, 1855).

11. Wylis, 1. kötet, 4. fejezet.

 

Fejezet 4

 

1. D’Aubigné: 17.2

 

2. A valdens kéziratok felfedezéséről: M. Esposito, Sur quelques manuscrits de l’ancienne literature des Vaudois du Piemont, in Revue d’Historique Ecclesiastique (Louvain, 1951). 130. oldaltól. F. Jostes, Die Waldenserbibn. in Historisches Jahrbuch, 1894. D. Lortsch, Historie de le Bible en France (Paris, 1910). 10. Egy klasszikus írás a valdensekről: Jean Leger, Historie Generale des Eglises Evangeliques des Vallees de Piemont (Leyden, 1669) mely a valdensek nagy üldözése idején íródott és sok elsőkézből való információt tartalmaz.

A valdensek irodalmának szövegeit lásd: A. deStefano, Civilta Medioevale (1944) valamint Riformatori ed eretici nel medioeve (Palermo, 1938). J. Bounous, The Waldensian Patois of Pramol (Nashville, 1936) – A. Dondaine, Archivum Fratrum Praedicatorum (1946).

A valdensek történetéről számos figyelemre méltó, elfogulatlan mű áll rendelkezésünkre: E. Comba, History of the Waldenses in Italy (Torre Pellice, 1934).

Gonnet, II Valdismo Medioevale, Prolegomeni (Torre Pellice, 1935). – Jalla, Historie des Vaudois et leurs colonies (Torre Pellice, 1935).

 

3. Az írók nagy része azt állítja, hogy a valdensek nem állították vissza a szombatünneplést. Ez az állítás azon alapul, hogy a latin nyelvű iratok szerint a valdensek a dies dominicalis-t vagyis az Úr napját (a vasárnapot) ünnepelték, de az a gyakorlat, hogy a vasárnapot a „sabbat”-nak tartják, csak a reformáció korára vezethető vissza. Történelmileg viszont számos tény bizonyítja, hogy a valdensek szombatünneplők voltak. Egy inkvizícióhoz beadott jelentés szerint a morvaországi valdensek a 15. század közepén a zsidókkal együtt ünnepelték a szombatot. Johann Joseph Ignaz von Döllinger, Beitrage zur Sektengeschichte des Mittelalters, Munich, 1890. 2. 661. Ezért nem tartjuk kérdésesnek, hogy a valdensek között éltek szombatünneplők is.

4. Wylie, 1., 7.

 

5. VIII. Ince pápa 1487-ben kiadott valdensellenes rendeletének tetemes része (eredetije a Cambridge-i Egyetem könyvtárában) angol fordításban megjelent John Dowling, History of Romanism c. művében, 1871. kiad., 6. könyv, 5. fej., 62. szakasz.

 

6. Wylie, 16.1.

 

7. Wylie, 16, 1.

 

Fejezet 5

 

1. Sears, 70, 69

 

2. Lásd „A hitehagyás” című fejezet 8. jegyzetét

 

 

3. D’Aubigné, 17, 7.

 

4. Lewis, 37

 

5. Neander, 6, 2, 1, 8. – Wiclif nevét a különböző forrásokban különbözőképpen találjuk leírva. Erről részletesebben J. Dahmus alább idézendő könyvében találunk (7. old.). A Wiclif elleni pápai bulla eredeti szövege és ennek angol fordítása: J. Dahmus, The Prosecution of John Wyclyf (New Haven: Yale University Press, 1952) 35–49. o. – John Foxe, Acts and Monuments of the Church (London: Pratt Townsend, 1870) 3. kötet 4–13. o. Annak összefoglalása, hogy ezt a bullát elküldte a pápa a canterbury érseknek, Edward királynak és az Oxfordi Egyetemnek: Merle D’Aubigné, The History of the Reformation in the Sixteenth Century (London: Blackie and Son, 1885) 4. kötet 7., 93. o. – August Neander. General History of the Christian Church (Boston: Crocker and Brester, 1862) 5. kötet 146–147. o. – George Sargeant, History of the Christian Church (Dallas: Frederick Publishing House, 1948) 323 Gotthard V. Lechler, John Wycliffe and His English Precursors (London: The Religious Tract Society, 1878) 162–164. o. Philip Schaff, History of the Christian Church (New York: Charles Scribner’s Sons, 1915) 5. köt., 2., 317. o.

6. Lásd „A hitehagyás” című fejezet 1. jegyzetét. 

 

7. Vaughan, 2.6. 

 

8. D’Aubigné, 17.7.

 

9. Wylie, 2.13.

 

10. Foxe, 3. 49–50.

 

11. D’Aubigné, 17.8.

 

12. Fuller, 4.2.54.

 

Fejezet 6

 

1. Wylie, 3.1.

 

2. uo. 3.1

 

3. Bonnechose, 1.87.

 

4. Wylie, 3. 2.

 

5. Lásd „A hitehagyás” című fejezet 8. jegyzetét.

 

6. A zsinatról alapvető forrásmunka Richendal Ulrich, Das Concilium so zu Constanz gehalten ist worden (Augsburg, 1483). Egy érdekes, újabb tanulmány erről a szövegről az ún. „Aulendorfi Codex” alapján, amelyet a New York-i Public Library Spencer gyűjteményében őriznek: Karl Küp, Ulrich von Richental’s Chronicle of the Council of Constance (New York, 1936). Lásd még: H. Finke (ed), Acta Concilii Constanciensis (1896), Hefele, Conciliengeschichte 6, 7. kötet. L. Mirbt, Quellen zur Geschichte des Papsttums (1934). Milman, Latin Christianity, 7. kötet 426–524. Pastor, The History of the Popes (34 kötet) 1 kötet, 194.

Kiváló publikációk a zsinatról: K. Zähringer, Das Kardinal Kollegium auf dem Konstanzer Konzil (Münster, 1935), Th. F. Grogau, The Conciliar Theory as it Manifested Itself at the Council of Constance (Washington, 1949). Fred A. Kremple, Cultural Aspects of the Council of Constance and Basel (Ann Arbor, 1955). John Patrick McGowan, D’Ailly and the Council of Constance (Washington: Catholic University, 1936). Husz Jánosról: John Hus, Letters, 1904, E. J. Kitts, Pope John XXIII and Master John Hus (London, 1910), D. S. Schaff, John Hus (1915) Schwarze, John Hus (1915). Matthew Spinka, John Hus and the Czeh Reform (1941).

 

7. Bonnechose, 1. 147–148.

 

8. uo. 1. 148–149.

 

9. uo. 1. 247.

 

10. Lenfant, 1. 516.

 

11. Bonnechose, 2. 67.

 

12. D’Aubigné, 1. 6.

 

13. Bonnechose, 2. 84. 

 

14. uo. 2. 86.

 

15. Wylie, 3. 7.

 

16. uo. 3. 7.

 

17. uo. 3. 7.

 

18. Bonnechose, 1. 234.

 

19. uo. 2. 141.

 

20. uo. 2. 146–147.

 

21. uo. 2. 151.

 

22. uo. 2. 151–153.

 

23. Wylie, 3. 10.

 

24. Bonnechose, 2. 168.

 

25. Wylie, 3, 17.

 

26. uo. 3. 18.

27. uo. 3. 19.

 

28. uo. 3. 19.

 

29. Gillett, 2. 570.

 

30. Wylie, 3. 19.

 

Fejezet 7

 

1. D’Aubigné, 2. 2.

 

2. uo. 2. 2.

 

3. uo. 2. 3.

 

4. uo. 2. 4.

 

5. uo. 2. 6.

 

6. uo. 2. 6.

 

7. uo. 5. 2.

 

8. Gieseler, 4. 1. 5.

 

9. D’Aubigné, 3. 1. 10.

 

10. uo. 3. 1.

 

11. Hagenbach, 1. 96.

 

12. Lásd „A hitehagyás” című fejezet 8. jegyzetét.

 

13. D’Aubigné, 3. 4.

 

14. uo. 3. 6.

 

15. uo. 3. 6

 

16. uo. 3. 7.

 

17. uo. 3. 9.

 

18. uo. 4. 2.

 

19. uo. 4. 4.

 

20. Martyn, 271–272.

 

21. D’Aubigné, 4. 8.

 

22. uo. 4. 10.

 

23. uo. 4. 10.

 

24. uo. 5. 1.

 

25. uo. 6. 2.

 

26. uo. 6. 2.

 

27. Wylie, 6. 1.

 

28. D’Aubigné, 6. 3.

 

29. uo. 6. 3.

 

30. uo. 6. 9.

 

31. uo. 6. 9.

 

32. uo. 6. 10.

 

33. uo. 6. 10.

 

34. Martyn, 372–373.

 

Fejezet 8

 

1. D’Aubigné, 6. 11.

 

2. uo. 7. 1.

 

3. uo. 7. 1.

 

4. Wylie, 6. 4.

 

5. D’Aubigné, 7. 3.

 

6. uo. 7. 4.

 

7. uo. 7. 4.

 

8. uo. 7. 6.

 

9. uo. 7. 7.

 

10. uo. 7. 7.

 

11. uo. 7. 7.

12. uo. 7. 7.

 

13. uo. 7. 7.

 

14. uo. 7. 8.

 

15. Martyn, 393.

 

16. D’Aubigné, 7. 8.

 

17. uo. 7. 8.

 

18. uo. 7. 8.

 

19. uo. 7. 8.

 

20. uo. 7. 8.

 

21. uo. 7. 8.

 

22. uo. 7. 8.

 

23. uo. 7. 8.

 

24. uo. 7. 8.

 

25. uo. 7. 9.

 

26. uo. 7. 9.

 

27. uo. 7. 9.

 

28. Lenfant, 1. 422.

 

29.D’Aubigné, 7. 9.

 

30. Martyn, 1. 404.

 

31. D’Aubigné, 7. 10. 

 

32. uo. 7. 10.

 

33. uo. 7. 10.

 

34. Martyn, 1. 410.

 

35. D’Aubigné, 7. 11. 

 

36. uo. 7. 11.

 

37. Martyn, 1. 420.

38. D’Aubigné, 7. 11.

 

39. uo. 9. 2.

 

Fejezet 9

 

1. Wylie, 8. 5. 

 

2. uo. 8. 6.

 

3. D’Aubigné, 8. 9.

 

4. uo. 8. 5.

 

5. uo. 8. 5.

 

6. uo. 8. 6.

 

7. uo. 8. 6.

 

8. uo. 8. 6.

 

9. uo. 8. 6.

 

10. uo. 8. 6.

 

11. uo. 8. 6.

 

12. Wylie, 8. 9.

 

13. D’Aubigné, 8. 9.

 

14. Wylie, 8. 11.

 

15. D’Aubigné, 8. 11.

 

16. Wylie, 8. 11. 

 

17. uo. 8. 15.

 

18. D’Aubigné, 11. 13.

 

19. uo. 11. 13.

 

20. uo. 11. 13.

 

21. uo. 11. 13.

 

Fejezet 10

 

1. D’Aubigné, 9. 1.

2. uo. 9. 7.

 

3. uo. 9. 7.

 

4. uo. 9. 7.

 

5. uo. 9. 7.

 

6. uo. 9. 7.

 

7. uo. 9. 7.

 

8. uo. 9. 8.

 

9. uo. 9. 7.

 

10. uo. 9. 8.

 

11. uo. 9. 8.

 

12. uo. 10. 10.

 

13. uo. 9. 8.

 

14. uo. 10. 10.

 

15. uo. 9. 11.

 

16. uo. 9. 11.

 

17. uo. 9. 11.

 

Fejezet 11

 

1. D’Aubigné, 13. 6.

 

2. uo. 13. 5.

 

3. uo. 13. 5.

 

4. uo. 13. 5.

 

5. uo. 13. 5.

 

6. uo. 13. 5.

 

7. Wylie, 9. 15.

 

8. D’Aubigné, 13. 5.

 

9. uo. 13. 5.

10. uo. 13. 5.

 

11. uo 13. 5.

 

12. uo. 13. 5.

 

13. uo. 13. 6.

 

14. uo. 13. 6.

 

15. uo. 13. 6.

 

16. uo. 13. 6.

 

17. uo. 13. 6.

 

18. uo. 14. 2.

 

19. uo. 14. 6.

 

20. uo. 14. 7.

 

21. uo. 14. 7.

 

22. uo. 14. 7.

 

23. uo. 14. 8.

 

24. uo. 10. 14.

 

25. uo. 10. 14.

 

26. uo. 14. 1.

 

27. uo. 14. 6.

 

28. uo. 14. 6.

 

Fejezet 12

 

1. Wylie, 13. 1.

 

2. D’Aubigné, 12. 2.

 

3. uo. 12. 2.

 

4. Wylie, 13. 2.

 

5. uo. 13. 2.

 

6. D’Aubigné, 12. 3.

7. Wylie, 13. 9.

 

8. uo. 13. 9.

 

9. uo. 13. 9.

 

10. uo. 13. 9.

 

11. D’Aubigné (1863–1878) 2. 16.

 

12. Wylie, 13. 9. 

 

13. uo. 13. 9.

 

14. D’Aubigné (1863–1878) 2. 16.

 

15. D’Aubigné 12. 9.

 

16. Wylie, 13. 7.

 

17. Martyn, 3. 13.

 

18. Wylie, 13. 9.

 

19. D’Aubigné (1863–1878) 2. 30.

 

20. uo. 4. 10.

 

21. uo. 4. 10.

 

22. Wylie, 13. 20.

 

23. uo. 13. 21.

 

24. D’Aubigné (1863–1878) 4. 12.

 

25. Wylie, 13. 21.

 

26. D’Aubigné (1863–1878) 4.12. 202

 

27. Wylie, 13. 21.

 

28. uo. 14. 3.

 

29. D’Aubigné (1863–1878) 9. 17.

 

30. A „Jézustársaság” eredetét, elveit és céljait – e rend tagjainak megfogalmazásában – lásd a „Concerning Jesuits” című művet, amelyet John Gerard, S. J. szerkesztett és a Catholic Truth Society (London, 1902.) kiadásában jelent meg. E műben olvasható, hogy a „Társaság egész megszervezésének főindítéka a teljes engedelmesség szelleme: »Mindenki – írja Szent Ignác – győzze meg önmagát arról, hogy annak, aki engedelmességben él, hagynia kell, hogy az Isteni Gondviselés felettesei által indítsa és irányítsa, mintha holt test vona, amely hagyja, hogy bárhova vigyék, és bárhogy kezeljék, vagy mint egy öreg ember botja, amely úgy szolgálja azt, aki kézben tartja, ahogy az akarja.«

Ezt az abszolút engedelmességet nemessé teszi az indítéka, és – folytatja az... alapító – az legyen »gyors, örömteli és kitartó«;... a szolgálatkész vallásos ember örömmel teljesíti, amit felettesei rábíznak a közjó érdekében, abban a tudatban, hogy Isten akaratát cselekszi«”. – The Comtesse R. de Courson, Concerning Jesuits, 6. old. Lásd még L. E. Dupin, A Compedious History of the Church, 16. cent. 33. fej. (London kad., 1713., 4. köt. 132–135. old.); Mosheim, Ecclesiastical History, 16 cent. 3. szakasz, 1. rész, 1. fej., 10. bek. (beleértve 5–6. megj.); The Encyclopedia Britannica (9. kiad.) „Jesuits” cikk; C. Paroissien, The Principles of the Jesuits, Developed in a Collection of Extracts From Their Own Authors (London, 1860. – egy korábbi kiadás 1839-ben jelent meg) W. C. Cartwright, The Jesuits, Their Constitution and Teaching (London, 1876); E. L. Taution, The History of the Jesuits in England, 1580–1773 (London, 1901.). Lásd még: H. Boehmer, The Jesuits (Philadelphia: Castle Press, 1928.) E. Goethein, Ignatius Loyola and the Gegenreformation (Halle, 1895.). T. Campbell, The Jesuits, 1534–1921 (New York, 1922.). E. L. Taunton, The History of the Jesuits in England, 1580–1773 (London, 1901.).

 

31. Római katolikus nézőpontból: The Catholic Encyclopedia, 8. kötet, 26. old. Joseph Blötzer „Inquisition” címszava. E. Vacandard, The Inquisition: A Critical and Historical Study of the Coercive Power of the Church (new York: Longmans, Green and Company, 1908.). Angol-katolikus szempontból: Hoffman Nickerson, The Inquisition: A Political and Military Study of Its Establishment. Nem katolikus szempontból a kérdésről: Philip Van Limborch, History of the Inquisition. Henry Charles Lea, A History of the Inquisition of the Middle Ages (3. kötet) – A History of the Inquisition of Spain, 4. kötet, 

The Inquisition in the Spanish Dependencies – H. S. Turberville, Medieval Heresy and the Inquisition ondon: C. Lockwood and Son, 1920.).

 

Fejezet 13

 

1. Brandt, 1. 6.

 

2. uo. 1. 14.

 

3. Martyn, 2. 87.

 

4. Wylie, 18. 6.

 

5. uo. 18. 6.

 

6. Tertullianus, 50.

 

7. Wylie, 10. 4.

 

8. uo. 10. 4.

 

Fejezet 14

 

1. D’Aubigné, 18. 4.

 

2. uo. 18. 4.

 

3. uo. 18. 4.

 

4. Anderson, 19.

 

5. Latimer, First Sermon Preached Before King Edward VI.

 

6. uo.

 

7. Latimer, Works, 1. XIII.

8. Laing, 2. 281., 284.

 

9. Whitehead, 102.

 

10. uo. 10.

 

11. uo. 11. 12.

 

12. uo. 52.

 

13. uo. 74.

 

14. Wesley, 3. 297–298.

 

15. uo. 3. 152–153.

 

16. McClintock – String „Antinomians” címszó

 

17. Wesley, 25.

 

18. uo. 25.

 

19. uo. 35.

 

Fejezet 15

 

1. Milyen messzemenő következményei voltak annak, hogy a francia nép elvetette a Bibliát és a Biblia vallását? Lásd: H. von Sybel, History of the French Revolution, 5. könyv, 1. fej., 3–7. bek.,; H. T. Buckle, History of Civilization in England, 8. 12. 14. (New York, 1895.) 1. köt. 364–366., 369–371. 437. 541. old.; blackwood’s Magazine, 34. köt. No. 215 (1833. november, 739. old.); J. G. Lorimer, An Historical Sketch of the Protestant Church in France, 8. fej. 6–7. bek.

 

2. Lásd „A hitehagyás” című fejezet 4. jegyzetét.

 

3. A toulouse-i zsinat, mely az alibigensek elleni keresztes háború idején ülésezett, megtiltotta a laikusoknak azt, hogy Biblia legyena birtokukban, üldözte és halálra kereste azokat, akik a Bibliát olvasták és magyarázták. Concil.Tolosanum, Pope Gregory IX, Anno. chr. 1229. Canons 14. és 2.

A Biblia prádikálása és magyarázása teljesen tilos volt a laikusoknak Acts of Inquisition, Philip van Limborch, History of the Inquisition 8. fejezet. A tarragonai zsinat 1234-ben az anyanyelvre fordított bibliák birtokban tartását tiltotta. D. Lortsch, Historie de la Bible en France, 1910, 14. old.

A konstanzi zsinat 1415-ben elrendelte Wiclif iratainak, köztük bibliafordításának is az elégetését. A római egyház még a múlt században is ébren tartotta ezt a Biblia-ellenességet. Ezt bizonyítja IX. Pius pápa 1866. december 8-án kiadott Quanta cura kezdetű enciklikája, melyben a szocializmussal, a kommunizmussal és a szabadkőművességgel együtt ítéli el a bibliatársaságokat.

 

4. Wylie, 22. 6.

 

5. uo. 22. 7.

 

6. Henry White, 14. 34.

 

7. Megbízható bevezető a francia forradalom történetéhez: L. Gershoy, The Freneh Revolution (1932).

Lefebvre, The Coming of the Freneh Revolution (Princeton, 1947), – H. von Sybel, History of the French Revolution (1869). 4 kötet. A Montieur Officiel volt a forradalom hivatalos irata, ez az elsődleges forrás a különböző intézkedésekhez. Ezt újra kiadták. Ezenkívül lásd még: A. Aulard, Christianity and the French Revolution (London, 1927) amely 1802-ig vizsgálja a kérdést és kiváló tanulmány. W. Jervis, The Gallican Church and the Revolution (London, 1882) anti egy anglikán szerző nagyon pontos munkája, de előnyösen mutatja be a katolicizmust. A francia állam és az egyház viszonyát tárgyalja: Henry H. Walsh, The Concordate of 1801: A Study of Nationalism in Relation to Church and State (New York, 1933) – Charles Ledre, L’Eglise de France souls la Revolution (Paris, 1949).

Számos korabeli tanulmány tárgyalja a vallás helyzetét a forradalom alatt. G. Chais de Sourcesol, Le Livre des Manifestes (Avignon, 1800). Ezekben a tanulmányokban a szerzők az idők jeleinek teljesedését látják: James Bicheno, The Signs of the Times (London, 1794), James Winthrop, A Systemetic Arrangement of Several Scripture Prophecies Relating to Antichrist; With Their Application to the Course of History (Boston, 1795) Lanthrop, The Prophecity of Daniel Reating to the Time of the End (Springfield, Massachusetts, 1811).

Az egyházak helyzete a forradalom alatt: W. M. Sloan: The French Revolution and Religiaus Reform (1901) P. F. La Gorce, Histoire Religieuse de la Révolution (Paris, 1909). A pápaság és a forradalom: G. Bourgin, La France et Rome de 1788-1797 (Paris, 1808). Ez a könyv a vatikáni titkos iratok alapján készült. A. Latreille, L’Eglise Catholique et la Révolution (Paris, 1950). Ez a könyv különösen VI. Pius és az 1775-1799 között kibontakozódó vallásos krízis után érdeklődik. A protestánsok a forradalom alatt: Pressensé (szerk.), The Regin of Terror (Cincinnati, 1869).

 

8. G. de Félice, 1. 2. 8.

 

9. D’Aubigné, (1863–1878), 2. 36.

 

10. Wylie, 13. 4.

 

11. uo. 13. 20.

 

12. Franciaország forradalom előtti társadalmi állapotait lásd H. von Holst, Lowell Lectures on the French Revolution, 1. előadás; azonkívül Taine, Ancient Régime és A Young, Travels in France.

13. A francia forradalom megtorló jellegének további részleteit lásd Thos. H. Gill, The Papal Drama, 10. kötet E. de Pressensé; The Church and the French Revolution, 3. kötet, 1. fej.

 

14. William Canton, a Brit és KülIóldi Bibliatársaság munkatársa szerint 1804-ben „a világon létező összes Biblia száma – ézirati és nyomtatott példánya –, beleértve minden ország minden fordítását, nem sokkal haladta meg a négymilliót... A különböző nyelvek számát, amelyeken a négymillió íródott, beleértve olyan hajdani nyelveket is, mint az Ulfilas gót vagy Beda angolszász nyelve, kb. ötvenre teszik.” – What is the Bible Society? rev. kiad. 1904. 23. old. Az Amerikai Bibliatársaság beszámolója szerint 1816 és 1955 között 481 149 365 Bibliát vagy bibliarészt adtak ki. A Brités Külföldi Bibliatársulat több mint 600 milliót adott ki eddig az időig. Egyedül az Amerikai Bibliatársulat 1955 évben 23 819 733 Bibliát és bibliarészt terjesztett el. 1955 decemberéig 1092 nyelven jelent meg bibliafordítás.

 

15. A korai keresztyénség missziói aktivitása egészen a legújabb időkig nem ismétlődött meg. A keresztes hadjáratok és a vallásháborúk meg bénították és ezért csaknem 1000 esztendeig szinte halott volt. A reformáció idején látunk ugyan egy kisebb külmissziói munkát, a korai jezsuiták is jelentős missziót végeztek. A pietista ébredésből is támadt néhány misszionárius. A morva egyház a 18. században végzett missziót Észak-Amerikában, de a külmisszió nagy feltámadása 1800 táján indult a „végső idő”-ben (Dán 12:4). 1792-ben alakult a Baptista Misszió Társaság, amely Carey-t Indiába küldte, 1795-ben a Londoni Missziótársaságot alapították és 1799-ben alakult meg az a szervezet, amely 1814-ben felvette a Church Missionary Society (Egyházi Missziói Társaság) nevet. Nem sokkal ezután jőtt létre a Wesleyan Missionary Society (Metodista Missziói Társaság). Az Egyesült Allamokban 1812-ben alapították meg az American Board of Commissioneres for Foreign Missions társaságot, amelyik elküldte Calcuttába Adoniram Judsont, aki Budmában telepedett le a következő esztendőben. 1814-ben alakult az American Baptist Missionary Union, míg a Presbiterian Board of Foreign Missions 1837-ben. 

Kenneth Scott Latonrette, A History of the Expamion of Christianity, IV. kötet: The Great Century D. 1800-1914 (New York: Harper & Brothers, 1941) 2-4. old.

 

Fejezet 16

 

1. Martyn, 5. 22.

 

2. Bancroft, 1. 12. 6.

 

3. Palfrey, 3. 43.

 

4. Bancroft, 1. 12. 15.

 

5. Brown, 74.

 

6. Martyn, 5. 70.

 

7. Neal, 1. 269.

 

8. Martyn, 5. 70–71.

 

9. uo. 5. 297.

 

10. uo. 5. 355.

 

11. Bancroft, 1. 15. 16.

 

12. Martyn, 5. 340.

 

13. Bancroft, 1. 15. 2. 

14. uo. 1. 5. 10.

 

15. Martyn, 5. 349–350.

 

16. uo. 5. 354.

 

17. Congressional Documents (USA) serial No. 200. document No. 271.

 

18. Martyn, 5. 417.

 

19. Bancroft, 1. 19. 25.

 

Fejezet 17

 

1. Taylor, 33.

 

2. uo. 54.

 

3. uo. 129–132.

 

4. uo. 132–134.

 

5. uo. 158. 134.

 

6. uo. 158. 134.

 

7. uo. 151. 145.

 

8. Baxter, 17. 555.

 

9. uo. 17. 500.

 

10. uo. 17. 182.

 

11. Lyell, 495.

 

12. uo. 495.

 

13. Encyclopedia Americana, „Lisbon” címszó.

14. Devens (1881) 89.

 

15. The Essex Antiquarian, April, 1889. Vol. 3. No. 4. 53–54.

 

16. Gordon, 3. 57.

 

17. American Oracle of Liberty, vol 10. No. 472. (1780. május 25.)

 

18. Dr. Samuel Tenny levele Exter, New Hampshire-ből, 1785. december (in. Massachusetts Historical Society Collections, 1792. Ist series, vol. 197. old.).

 

Fejezet 18

 

1. Bliss, 65–67.

 

2. uo. 70.

 

3. uo. 74–75.

 

4. uo. 75.

 

5. uo. 76.

 

6. A zsidó idószánútás szerint Artaxerxes uralkodása hetedik évének ötödik (Ab) hónapja 457. július 23. augusztus 21-0 között volt. Ez év őszén. Ezsdrás Jeruzsálembe érkezése után a királyi parancsot végrehajtották. Arról, hogy Artaxerxes uralkodásának hetedik éve 457-ben volt időszámításunk előtt: S. H. Hom-L. H. Wood, The Chronology of Ezra 7 (Washington: Review and Herald Publishing Assn, 1953)

E. G. Kraeling, The Brooklyn Museum Aramic Papyri (New Haven-London, 1953) 191-193. The Seventh-day Adventist Bible Commontary (Washington: Review and Herald Publishing Assn, 1954. 3. köt. 97–110.

 

7. Lásd a 6. számú jegyzetet.

 

8. Bliss, 76–77.

 

9. uo. 81.

 

10. uo. 92.

11. uo. 138.

 

12. Devens, 28. 1–5.

 

13. Reed, ih.

 

14. „The Old Countryman” című cikkből, amely a portlandi Evening Advertiser 1833. nov. 26-i számában jelent meg.

15. uo.

 

16. Litch, ih.

 

17. Az oszmán Törökország befolyása Európára Konstantinápoly 1453-as eleste után terjedt ki, amikor a Kelet-Római Birodalom elesett. A reformáció korszakában az európai keresztyénség keleti kapujában ott állt a Török Birodalom. A reformátorok többször írtak az oszmán birodalom hatalmáról és a keresztyén írók meg voltak győződve ennek a hatalomnak próféciai szerepéről.

A hatodik trombitáról szóló próféciában „az órára és napra és hónapra és esztendöre” vonatkozó jövendölést Josiás Litch magyarázta úgy először, hogy 1840. augusztusában beteljesedik: The Probability of the Second Coming of Christ About A. D. 1843, melyet 1838 júniusában adtak ki, valamint An Adress to the Clergy, ez pedig 1840 tavaszán jelent meg. Az utóbbinak második kiadása, melynek történelmi adatai alátámasszák a török birodalom bukásáig terjedő prófétikus időszak korábbi kiszámításának pontosságát, 1841-ben jelent meg. Ezenkívül még néhány korábbi folyóiratcikk: Signs of the Times and Expositor of Prophecy, 1840. aug. 1. és 1841. február 1. – ]. N. Loughborough, The Great Advent Movement (1905) 129–132. – Uriah Smith, Thoughts on Daniel and the Revelation, (1944) 506–517.

Az ottomán birodalom történetéhez: William Miller, The Ottoman Empire and Its Successors, 1801–1927 (Cambridge, England: University Press, 1936) – George G. S. L. Eversley, The Turkish Empire from 1288 to 1914 (London: T. Fisher Unwin, Ltd. 2. kiad. 1923) – Joseph von Hammer-Purgstall, Geschichte des Osmannischen Reiches (Pesth: C. A. Harrleben, 2. kiad. 1834–36. 4. kötet) – Herbert A. Gibbons, Foundation of the Ottoman Empire, 1300–1403 (Oxford: University Press, 1916) – Arnold]. Toynbee – Kenneth B. Kirkwood, Turkey (London, 1926).

 

18. Bliss, 183.

 

19. uo. 250. 252.

 

20. Arról, hogy a rómaiai katolikus egyház hogyan fogadta a Szentírásnak a nép körében és a nép nyelvén való terjesztését, lásd az alábbi műveket: The Catholic Encyclopedia, „Bible” cikk; G. P. Fisher, The Reformation, 15. fej., 16. bek. (1873. kiad., 530–532. old.); J. CardinaI Gibbons, The Faith of Our Fathers, 8. fej. (49. kiad.; 1897, 98–117. old); J. Dowling, The History of Romanism, 7. könyv, 2. fej., 14. szakasz, és 9. könyv, 3. fej., 24–27. szakasz (1871) 491–496. 621–625. old.); L. F. Bungener, History of the Council of Trent, 2. kiad. Edinburgh 1853. fordította D. D. Scott, 101–110. old.; G. H. Putnam, Books and Their Makers During the Middle Ages, 1. köt., 2. rész, 2. fej., 49. 54–56. bek. William Muir, The Arrested Reformation (Morgan and Scott, 1912) 37–43. old. – Harold Grimm, The Reformation Era (Macmillan, 1954) 285. old. – Index of Prohibited Books (Vatican Polyglot Press, 1930) IX.

X. – Timothy Hurley, A Commentary on the Present Index Legislation (New York; Benzinger Brothers, 1908) 71. old. – Translation of the Great Encyclical Letters of Leo XIII (New York: Benzinger Brothers, 1903) 413. old. (Az író természetesen nem ismerhette a II. Vatikáni Zsinat határozatait, amelyek már szorgalmazzák a római katolikusok bibliaolvasását.)

 

Fejezet 20

 

1. Travels and Adventures of the Rev. Joseph Wolff, 1 köt., 6. old.

2. uo. 1. 7.

 

3. Wolff (1835) 62.

 

4. Wolff (1839) 378. 379.

 

5. uo. 294.

 

6. Wolff (1835) 404–405.

 

7. Wolff (1839) 96.

 

8. uo. 398–399.

 

9. Adams, 192. 10. uo. 201.

 

11. Wolff (1839) 377.

 

12. uo. 389.

 

13. Encyclopedia Britannica, 9. kiadás „Bengel” címszó

 

14. Gaussen, 2. Előszó.

 

15. Azt a mesét, hogy az adventisták külön erre a célra készített ruhában akartak „az Úr elébe a levegőbe” szállni, azok találták ki, akik az ügyre gyalázatot akartak hozni. Ezt a mesét olyan buzgalommal terjesztették, hogy sokan elhitték; de a gondos kivizsgálás kiderítette, hogy ez hazugság. Éveken át nagy jutalom várt azokra, akik bebizonyítják, hogy ilyen eset előfordult, de ilyen bizonyítékkal senki nem jelentkezett. Senki azok közül, akik várva várták a Megváltó megjelenését, nem volt olyan járatlan a Szentírás tanításaiban, hogy azt gondolta volna, hogy valamilyen általuk készített ruha szükséges erre az alkalomra. Krisztus igazsága az egyetlen ruha, amelyre a szenteknek szükségük van az Úrral való találkozáshoz. Lásd: És 61:10; Jel 19:8. A mennybemeneteli ruhákkal kapcsolatos legendákról: Francis D. Nicol, Midnight Cry (Washington: Review and Herald Publishing Assn, 1944) 25-27. fejezet és a függelék H-J pontjai. LeRoy Edwin Froom, Prophetic Faith of Our Fathers (Washington Review and Herald Publishing Assn, 1954) 4. köt. 822-826.

16. Dr. Geo Bush professzor, aki a New York City Universityn hébert és keleti irodalmat tanított, levelet intézett MilIer Vilmoshoz. A levél megjelent az Advent Herald and Signs of the Times Reporter (Boston) 1844. márc. 6. illetve 13. számában. A professzor e levélben néhány fontos beismerést tett a prófétikus idők kiszámításával kapcsolatban. Mr. Bush ezt írta: „Úgy vélem, nem lehet sem önnek, sem barátainak felróni, hogy sok időt és figyelmet fordítottak a próféciai időrend tanulmányozására, és hogy nagy gonddal határozták meg e nagy időszakok kezdő és záró időpontját. Mivel ezeket az időszakokat a Szentlélek adta meg a prófétikus könyvekben, kétségkívül azzal a céllal tette, hogy azt kutassák, és alkalmasint a végén teljesen megértsék; és senkit sem lehet öntelt ostobasággal vádolni, aki ezt tisztelettel megkísérli... Úgy hiszem az ön megállapítását, hogy egy nap egy prófétikus évet jelent, a legalaposabb exegézis előzte meg, és olyan nevek erősítik meg, mint Mede, Sir Isaac Newton, Kirby, Scott, Keith neve, és sokan mások, akik régóta lényegében azokra a következtetésekre jutottak, mint ön. Ok is vallják, hogy a Dániel és János által említett főbb időszakok a világnak kb. ebben a korszakában ténylegesen lejárnak. És furcsa logika volna ez, amely eretnekséggel vádolná önt azokért a nézetekért, amelyek olyan kimagasló helyet foglalnak el ezeknek a kiváló hittudósoknak a tájékoztatásaiban...” „Azok az eredmények, amelyeket ön e kutatási területen elért, nem rendítik meg az igazság és kötelesség iránti nagy érdeklődésemet...” „Az ön tévedése, attól tartok, másban van, nem az ön időszámításában..”. „Ön teljesen tévedett abban, hogy milyen jellegű események történnek ezeknek az időszakoknak a lejártával. Ez az ön magyarázata elleni kifogásnak a lényege.” Lásd még: LeRoy Edwin Froom, Prophetic Faith of Our Fathers (Washington: Review and Herald Publis-hing Assn, 1950) 1. köt., 1-2. fejezet.

 

Fejezet 21

 

1. Bliss, 328.

 

2. Congregation Journal, 1844. május 23.

 

3. Challoner, 21–22.

 

4. Hopkins, 2. 328.

 

5. Guthrie, 237.

 

6. Robinson, 6. 17. 51.

 

7. Gavazzi, 278.

 

8. uo. 278.

 

9. Wesley, 50. „The Use of Money”

 

10. The Healthy Christian: An Appeal to the Church, 141–142.

 

11. Second Advent Library, tract No. 39.

 

12. Charles Beecher prédikációja. Címe „The Bible a Sufficient Creed” Fort Wayne, Indianaban hangzott el 1846. febr. 22-én.

 

Fejezet 22

 

1. Bliss, 236–237.

 

2. The Advent Herald and Signs of the Times Reporter, vol. 8. No. 23. 1854. jan. 15.

 

3. Bliss, 282.

 

4. Lásd az „Egy amerikai reformátor” c. fejezet 6. jegyzetét.

 

5. Bliss, 270–271.

 

6. Bliss nyilatkozata: Advent Shield and Review, vol. 1. 271. (1845. január).

 

7. The Advent Herald and Signs of the Times Reporter, vol. 8. No. 14. (1844. nov. 13.).

 

8. Bliss, 256., 255., 277., 280., 281.

 

9. White, 315.

 

Fejezet 25

 

1. Jel 14:6–7 megjövendöli az első angyal üzenetének hirdetését. Majd a próféta így folytatja: „Más követé azt, mondván: Leomlott, leomlott Babilon... És harmadik angyal is követé azokat.” Az itt „követé”nek fordított szó ebben a szerkezetben azt jelenti, hogy „vele megy”. Liddel és Scott így adja vissza ezt a szót: „Valakit követni, utána vagy vele menni.” Robinson ezt mondja: ,Követni, vele menni, valakit kísérni., Lásd: George Liddel – Robert Scott, Greek English Lexicon (Oxford: Claredon Press, 1940) 1. kötet 52. George Abbott-Stnith, A Manual Gmk Lexicon of the New Testament (Edinburg: T. and T. Clark, 1950) 17. old. Ugyanez a szó szerepel Márk 5:24-ben: „(Jézus) el is méne vele, és követé Őt nagy sokaság, és összeszorítják vala Őt.” A megváltott száznegyvennégyezerről is azt olvassuk, hogy „ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy” (Jel. 14:4). Mindkét igehelyből az együtt járás gondolata, valakinek az elkísérése tűnik ki. 1Kor 10:4­ben is ez van, ahol Izrael fiairól azt olvassuk, hogy „ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket.” A „követi” szó ugyanannak a görög szónak a fordítása (a margón az áll, hogy „velük ment”). Ebből megtudjuk, hogy a Jelenések 14:8–9-ben rejlő gondolat nem pusztán az, hogy a második és harmadik angyal időben követé az elsőt, hanem vele ment. A három üzenet egy hármas üzenet. Csak fellépésük sorrendje három. Miután felléptek, együtt mennek, és elválaszthatatlanok.

 

2. Andrews, 27. fejezet.

 

3. Townsend, 462.

 

4. Dublis Nation, 1850.

 

5. Edward Everett 1824. dec. 22-én Plymouth, Massachusetts-ben megtartott beszéde, 11. oldal.

 

6. Charles Beecher prédikációja, amelyet Fort Wayne, Indianaban tartott 1846. febr. 22-én „The Bible a Sufficient Creed” címen.

 

7. Róma püspökének mindenekfelett álló hatalmától: Robert Francis Cardinal Bellarmine, Power of the Popes in Temporal Affairs (Angol fordítása megtalálható a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban). Henry Edward Cardinal Manning, The Temporal Power of the Vicar of Jesus Christ (London: Burns and Lambert, 2. kiad. 1862) James Cardinal Gibbons, Faith of Our Fathers (Baltimore: John Murphy Co. kiad. 1917) az 5., 9., 10., 12. fejezetek. Protestáns szerzőtől: Trevor Geravse Jalland, The Church and the Papacy (London: Society for Promoting Christian Knowledge, 1944, a Bampton Lecture) – Richard Frederick Littledale, Petrine Claims (London: Society for Promoring Christian Knowledge, 1899). A Péter teória kialakulásáról: James T. Shotwell – Louise Ropes Loomis, The See of Peter (New York: Columbia University Press, 1927). A hamis „Donatio Constantini”-ről lásd: Christopher B. Coleman, The Treatise of Lorenzo Vallo on the Donation of Constantine (New York, 1914), amely adja az egész latin szöveget és annak angol fordítását teljes kritikai apparátussal és dokumentációval.

 

8. Elliott, 184.

 

9. Waffle, 186–188.

 

10. Tuberville, 58.

 

11. Segur, 213.

 

Fejezet 33

 

1. William Tyndale bevezetője az 1534-ben kiadott Új Testamentum fordításához. Új kiadás: British Reformers – Tindal, Firth, Barnes, 349. old.

 

2. Clarke kommentárja 1Kor 15. hoz. 3. bekezdés

 

3. Petavel, 255.

 

4. Luther, 152.

 

Fejezet 35

 

1. Mosheim, 3. köt. 11.2.2.9.17.

 

2. Strong, 5. 2–4.

 

3. Lásd „A hitehagyás” című fejezet 3. jegyzetét.

 

4. Cox, 538.

 

5. West, 174.

 

6. Morer, 271.

 

7. Heylyn, 2. 5. 7.

 

8. Hoveden, 2. 528–530.

 

9. Morer, 290–291.

 

10. uo. 281–282.

 

11. Geddes, 311–312.

 

12. A legutóbbi időkig a kopt egyház Etiópiában megtartotta a hetedik napot, a szombatot. Emellett a többi keresztyénhez hasonlóan a vasárnapot is megünnepelték. A szombatnap megtartása a modem Etiópiában ma már gyakorlatilag megszűnt. Az etiópiaiak Ünnepléséről szemtanúként nyilatkoznak: Pero Gomes de Teixeira, The Discovery of Abyssina by the Portuguese in 1520 (Angol fordítása, London: British Museum, 1938) 79. old. – Father Francisco Alverez, Narrative of the Portuguese Embassy to Abyssinia During the Years 1520–1527 in. Records of the Hakluyt Society (London, 1881). 64. köt. 22–49. Michael RusseI, Nubia and Abyssinia (idézi: Father Lobo, Catholic missionuary in Etiopia in 1622)

(New York: Harper & Brothers, 1837) 226–229. old. S. Giacomo Baratti, Late Travels Into the Remote Countries rif Abyssinia (London: Benjamin Billingsley, 1670) 134–137. old. Job Ludolphus, A New History for Ethiopia (London: S. Smith, 1682) 234–357. Samuel Gobat, Journal of Three Years’ Residence in Abyssinia (New York, 1850) 55-58. 8}-98. Más munkák, amelyek érintik ezt a kérdést: Peter Heylyn, History of the Sabbath, 2. kiad. 1636. 198-200. Arthur Stanley, Lectures on the History rif the Eastern Church (New York: Charles Scribner’s Sons, 1882.) felolvasás 1.1. – C. P. Rey, Romance of the Portuguese in Abyssinia (London: F. H. and G. Witherley, 1929) 59. 253–297. old.

 

13. Dowling, 5. 6. 55.

 

14. Mosheim, 3. 11. 2.2. 9. 17. Lásd még „A hitehagyás” című fejezet 6. számú jegyzetét.